A te utad, a te tehetséged kategória bejegyzései

Az esszépályázatra benyútott pályaműveket a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar szakértő zsűrije bírálja el. A legjobbnak ítélt alkotások az MTTK és az MTTK Grund honlapján, valamit az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar által évenként megrendezett nemzetközi konferencia tanulmánykötetében kerülnek megjelentetésre.

– A fotó-és photoshop kategrián belül benyújtott pályaműveket „LikeVadász” módszerrel bíráljuk el. A legjobbnak ítélt alkotások az MTTK és az MTTK Grund honlapján, valamint az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar által évenként megrendezett nemzetközi konferencia poszterszekciójában kerülnek bemutatásra.

– Minden alkotó számára lehetőséget biztosítunk arra, hogy az MTTK nyílt hetén, interaktív találkozó során bemutathassák műveiket középiskolás társaiknak.

– Kategóriánként (fotó vagy photoshop illetve esszé) értékes díjakat nyerhetnek a beküldők.

MECSERIK VIVIEN: Ad infinitum

Forog,forog gömbölyű.

Egyenesen ferde.

Itt egy hang, ott egy kép,

emléked ezt sorba rendezte.

Száll fel , száll a magasba az 

mi nélkül ember , emberi sosem lenne,

száll fell a messzeségbe annak, hite.

Hova száll az? Levegőbe, széllel jut el

tovább fel az űrbe? Meghallgatják azt valaha?

Ha igen ki olvassa? Olvassák? Hallgatják?

Mi a hitnek alapja? 

Élet, te gömbölyű, te egyenes út a görbe kanyarba,

az ember mit tehet ha a forgás hitét megingatja?

Válljon robottá? Szétvert vidéki rommá?

Legyen ugyanolyan mint a többi, s ne legyen egy ki a megoldást keresi?

Mit tegyen az kinek van hite, de az élet ranglétrára sosem tette?

Mit tegyen bizva bízzon? Keseregjen, kocsmatető alatt,

netán sírjon?

Dogmák közt mitévő legyen,  század embere hova ez a szigor?

Vagy talán  a sors képén van a vigyor?

Kérdés, kérdés után,

Sorscsapás, mi a hit ezekután?

Élet te misztikum, hit te akarat,

Ha elhiszem azt mit önmagamtól önmagam kaphat,

a sors vigyora s annak görbe útja engem be nem csaphat.

Reklámok

KATONA PETRA: Én utam

Az út. Amit te választasz magadnak. az az út,ami meghatározza majd a jövődet. A tehetség, szorgalom, magabiztosság mind olyan dolgok melyek segítségként fognak szolgálni. Az én utam,az én döntéseim.

        Az embert folyamatosan manipulálják. Hozol egy döntést hogy te mit szeretnél és mindenki azt sugallja,hogy nem vagyok rá képes. Ha te véletlen jobb vagy valamiben mint a másik,vagy esetleg nagy terveid vannak rögtön jönnek és próbálnak megtörni.Be akarják magyarázni,hogy te úgysem tudod ezt megcsinálni, ez nem neked való,nem kell neked ezt csinálni, és így tovább. Addig hallgatjuk az ilyen dolgokat, amíg végül már elhisszük hogy ezek igazak is. Pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak próbálják befolyásolni mások döntését. Viszont minden ember más és mindenkinek megvan a saját útja,a saját álma. Te döntöd el,hogy mire vagy képes és mit szeretnél elérni az életben. Az ember a szívére,s ne az eszére hallgasson. Hiszen a szív a valódi énünk tükörképe,az ész csak az egó. Az egó pedig csak a feltörekvésre vágyik. Mindenki csinálja azt amit ő a legjobban szeret. Bár attól még hogy szeretünk valamit az nem feltétlen a legkönnyebb út. Lehet, hogy épp kanyargós s nehezen járható. Mind ez nem baj,mert ha valaki képes valamire ,az előtt nincs akadály. Hiszen a könnyű út sem mindig a jó felé vezet! Ez az én utam,az én tehetségem. Az út amely az álmaimhoz vezet. Lesz sok megálló. Talán néhány kisebb ütközés is. Jó es rossz dolgok. Biztosan lesz olyan dolog amit majd jól csinálsz, amiért dicséretet kapsz. Mindenki jó valamiben,vannak erősségeink. Amik könnyedén mennek. Vannak viszont olyam dolgok amikkel nagyon megkell szenvednünk,hogy jól sikerüljön. Lesz csalódás és felemelkedés. Bánat és öröm. Majd utamban állók, akik megakarják hogy a célba érhessek. Olyan emberek akik keresztbe akarnak tenni,s csak a rosszat akarják. Mégis ha valaki tisztelettel, s alázattal van másokhoz akkor az csak jó felé vezethet. Sokszor az ember döntésképtelen . Elbizonytalanodik. Mégis ha mélyen magába néz, rájön arra,hogy a világ dokkal többről szól,mint amennyit mi látunk belőle. Mindig csak a külsőséget látjuk,azt hogy kinek mije van. Azt figyelmen kívül hagyva,hogy kiben mi van. Csak a nagy dolgokat értékeljük,pedig a legapróbb dolgok amik számítanak. Mindössze annyi kellene hogy az ember felnyissa a szemét es lássa azta számtalan lehetőséget ami mind ránk vár. A lélek eldönti,hogy menni vagy maradni akar. Nekem itt a családom,itt nőttem fel. Ez a hazám. Ha a szülőföldemen nem találolok magamnak megfelelő lehetőségeket,akkor mehetnék én bárhová. Sosem lennék igazán boldog. Hiszem, hogy képes vagyok mindbezejre a dolgokra. Az emberi elmével és lélekkel,viselkedéssel valo foglalkozásra. Megérteni azt,hogy a világ miért lett olyan amilyen. Segíteni az embereken, lehetőséget adni nekik a boldogságra,s ezeket a dolgokkat mind leírni.Így segítve másokon.  

      A mi döntésünk ,hogy élünk-e ezekkel a lehetőségeket és az előttünk álló akadályokat feladatnak,vagy pedig nehézségnek vesszük. Hisz nem minden rossz dolog tekinthető problémának. Ez már csak rajtunk múlik.

FÁBIÁN BÁLINT: Jövőkép

Kisgyermekként az embernek annyira tág a világ. Minden csodásnak, szépnek, és érdekesnek tűnik.
Talán az ember legszebb kora, amikor a gondokkal nem kell törődnie, csak az életet élveznie. Majd ahogy
az egyén egyre cseperedik, fejlődik, ez a szép világ egyre szűkül, és elér a felnőtté válás korába, ahol élete
egyik legnehezebb döntésével kerül szembe. nem szeretem a közhelyeket, most mégis élek az egyik
legtöbbet hallottnak a használatával. Az idő gyorsan elrepül, és az apró gyermek gyorsan a felnőtté válás
kérdéseivel küszködő fiatal lesz, aki eltökéltséggel és hittel tervezi a jövőjét.
Jómagam is ebbe a korba léptem, sok társammal együtt. A nevem Fábián Bálint, negyedik osztályos
középiskolás vagyok, mezőgazdasági technikus szakirányzaton. Ez mellett hétvégén zenész, mindezek
után az írásbeli alkotásban is kedvem lelem. Ezekben a tevékenységekben mind eredményekkel
gazdagodtam a középiskolai tanulmányaim során.
Most pedig itt a felnőtt kor határán én sem vagyok kivétel a sok végzős közül, aki a továbbiakon
gondolkodik, milyen irányba is tekintsen, majd induljon tovább. Sokunkat az foglalkoztatja, hogy vajon
megéri e tovább tanulni, vagy inkább már most dolgozni menjen. Számomra ez nem kérdés, én a jövőmet
diploma nélkül el sem tudnám képzelni, ugyanúgy, mint zenélés nélkül sem. A zene végig kísérte az
életem, mindig is egy megnyugvás volt számomra. Rengetegen úgy ismernek, mint a Harmonikást. Sokan
csodálkoznak is rajtam, hogy van még fiatal, aki aktívan zenél, ráadásul nem modern, hanem lakodalmas
zenében tevékenykedik. Igen ám, szép is és egyszerű is lenne csak zenélni, ha megérné kizárólag ezzel
foglalkozni. Figyelembe véve a tényt, hogy sok más is bele tartozik az érdeklődési körömbe, szeretnék
egy olyan szakmát, ami közel áll hozzám. Rengeteg tervezgetés előzte meg a kiforrott eredményt. Végül
úgy döntöttem, hogy tényleg azt választom, ami érdekel, mégpedig a Pszichológiát, az emberi lélek és
elme tudományát. Lehet, talán késő volt az utolsó középiskolában töltött évben egy ilyen bonyolult
szakma mellett dönteni, mégis megtettem, mert ezt akarom. Egy ilyen komoly szakmát, amely mellett
mind az írás mind a zenélés megállja a helyét, mi több még meg is könnyíti. Már rég óta közel állnak
hozzám a bölcsészeti témák, úgy gondoltam, itt az ideje a rosszul választott középiskola
mellékvágányáról a saját utamra térni. Nehezen járható, hosszú és fáradtságos munkával járó út áll
előttem, megannyi kérdéssel. Egyesekre a válasz világos, egyeseket pedig vastag köd burkol magába.
Bárkinek is beszéltem minderről, mind óvva intett, ha ezt akarom, készüljek fel arra, hogy olyan fába
vágom a fejszémet, amibe bele is törhet. Sokan pedig már alapjában véve sötét jövőre figyelmeztetnek,
nem is ok nélkül, elég csak kitekintenünk a világban történő eseményekre. Nem véletlen bizonygatják
váltig, hogy nehéz jövő áll a mostani ifjúság előtt. Ha a sok szörnyűségbe komolyan belegondolok, hogy
talán munkát sem kapok a diplomámmal, hiába küzdök érte évekig, vagy talán azzal, hogy mire
befejezem nem lesz hol dolgoznom, mert annyi munkahely megszűnik, magam is beleborzongok. Lehet,
rosszul teszem, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni ezeket és a jelenre koncentrálni, de ez a
legjobb, amit tehetek. Bizton állíthatom, hogy nem félek semmitől. Előttem csak egy cél lebeg, ebben a
pillanatban is, sőt a célomon való gondolkodás megnyugtat. Megnyugtat a tény, hogy tudatában vagyok
annak, hogy mit is akarok. Viszont tényleg nem lesz egyszerű olyan nehézségekkel szembe kerülni, mint
például nem az anyanyelvemen folytatom a tanulmányaim, messze leszek a szülővárosomtól, esetleg nem
megy majd a beilleszkedés az új környezetbe. Ezektől sem félek, mert tisztában vagyok avval, hogy ha

leküzdöm ezeket a hátráltató tényezőket, az eredményt minél előbb elérhetem. Ez mind fejben dől el. A
szerb nyelvvel sosem volt gondom, hiszen a környezetem is ezt a nyelvet használja, főleg hallani sem
akarok arról, hogy külföldre menjek tanulni. Akármilyen nehéz is legyen az élet itt, én mégis szeretek itt
élni, semmiért sem adnám az itt megélt tapasztalataimat. Pedig sokan kérdezték, hogy miért pont Szerbia?
Miért akarsz Újvidéken tovább tanulni, sokkal jobbak a magyarországi egyetemek, de te mégis a
vesztedhez ragaszkodsz ebben az országban? Sok hasonló kérdést, szemre hányást, kommentárt kapok,
még ha nem is tudom az ilyen véleményen levőembereket meggyőzni arról, hogy ki tudom hozni a
legjobbat ezekből a körülményekből, amikben most élünk és abból is, amiben fogunk, egyet tehetek,
figyelmen kívül hagyom az okoskodókat.
El szeretném kezdeni, és be is szeretném fejezni az egyetemet, találni egy állást utána, lehetőleg
itthon Szerbiában, és az életemet itt élni, a családomat itt megalapítani, gyerekeimet felnevelni, majd
ebben a földben nyugodni örökre békében. Utam végén egy egyetemet végzett embert látok, aki munkája
mellett zenél és ír. Ha gyerekeim lesznek, megteszek mindent azért, hogy ők is itt maradjanak, ne
menjenek innen el. Mert az élet mindenhol élet. Mindenhol nehéz elkezdeni és mindenhol küzdenünk
kell, azért ha valakik lenni akarunk.
Előttem ez a jövőkép áll. A szemeim előtt oly módon ragyog, hogy már a látványért megéri a fénye
felé haladni!”Feletted az ég, alattad a föld, benned a létra.”

BÍRÓ ZSÓFIA: Az én ut

A jövőmmel kapcsolatos terveim kialakítását a rohanó idő sürgető ereje kényszerítette rám, kiugrasztva engem a gondtalan középiskolás diákévek monoton hétköznapjaiból. Hirtelen omlottak rám a nagy felelősséget és meggondolást igénylő döntések és feladatok, melyek alól addig a tengernyi rendelkezésre álló időre hagyatkozva igyekeztem kibújni, amíg ez lehetséges volt, de négy év gyorsabban elmúlt, mint képzeltem.

    Ingatag önbecsülésemből kifolyólag egyre eltörpülve éreztem magam a kitűzött céljaim mellett, melyek az elérhetetlen felé magasodtak szememben. Nem tudtam felmérni  képességeim kapacitását, így eltévedve bolyongtam a továbbtanulási lehetőségek rengetegében, támaszpontot, majd célt keresve.  Az egyetlen biztos pont a kiindulásban az akarat volt, hogy tovább akarok tanulni, s erre kellett építeni az elképzeléseimet. A pályaválasztás az általános iskola befejezése után nem jelentett nehézséget, egy hirtelen kipattant ötletre egy jó első benyomás, hallottak, előadások, tanárok, maga az iskola elhelyezkedése  segített felépíteni a célt, s ennek egyszerű alapja pusztán az állatok iránti szeretetem volt. Az felsőoktatási képzés kiválasztásában már nem csak a szimpátia a mérvadó, figyelembe kell venni az anyagiakat, a földrajzi távolságokat, a lehetőségeket, a követelményeket, a jövedelmezést.  Bár középiskolában állatorvosi technikus lettem, s szívemhez nőtt az iskola és a szakma, ám  a jövőbeli énemet mégsem tudom beilleszteni egy állatorvos szerepébe, valamint az egyetemi követelményeket mérlegelve ennek valószínűségét is távolinak érzem. A döntés, amit végül meghoztam, kissé ellentmond a képzettségemnek, ugyanis az állatok helyett emberek lesznek a pácienseim, mint ápoló. Elsősorban a reális, megvalósítható célkitűzés érdekében a ponthatárokat és a szakképesítés alól kikerülő dolgozókra való igényt figyelembe véve döntöttem olyan szakok közül, melyekben szívesen tevékenykednék, így nem csupán a következetesség vezérelt, hanem a szívem is. Segíteni embertársainkon nemes és szívmelengető tett, a viszonzott kedvesség és hála pedig erőt adó, így biztos vagyok benne, hogy jó irányba indultam el az úton. A folytatásban már csak a  szerencse és a szorgalom befolyásolja a jövőm alakulását, de elsősorban a szorgalmam lesz az ugródeszka az előttem álló akadályok átugrásában, amely akadály jelenleg az érettségi sikeres letételében összpontosul. Nem érzem lehetetlennek, de újra átérzem azt a szorongató félelmet, amit az általános iskolában írt érettségi puszta gondolata keltett bennem.

Az idegen nyelveken történő kommunikációtól való félelmem a szerb nyelvben nyilvánul meg a legintenzívebben. A szerb nyelvtanulással vívott évekig tartó küzdelmemben alulmaradtam, így a céljaimat határon túl, Magyarországon tűztem ki. Az angol nyelvtudásomban szeretnék egyre feljebb jutni a lépcsőn, s később utazva felfedezni különböző országok és kontinensek szépségeit, de ezt egy világnyelvvel a zsebemben könnyítve. Szeretnék a jövőben is élni jelenlegi kedvenc időtöltésemmel, a fotózással, kezdetben hobbi, későbbiekben talán szakmai szinten, ha adódik rá lehetőségem. Más komoly tervek még nem fejlődtek ki elmémben, szeretek a jelenben élni, a jövőt pedig optimistán várni. Minden emberre jellemző szokásos apró vágyakat halmozok listámon, mint az autó, ház, szép lakberendezési tárgyak, kert, ruhák, cipők, kisállatok, szabadidő, melyeknek csak a pénz szab határt. E vágyak  közül nem mind létszükségletet fedező dolog, többnyire emberi birtoklási vágyat  kielégítő tárgyak,  így elsősorban a megfelelő munkahelyet, barátságos munkakörnyezetet kívánom a jövőben, a többi pedig majd az évek alatt kiépül. A gondolat, hogy életem egy meghatározó szakasza hamarosan véget ér, még nem nyom akkora súlyt a lelkemen, mint átélni, hogy utoljára lépek ki az iskola ajtaján. A középiskolában az ellenőrzők és dolgozatok általi bizonyítása tudásunknak a legnagyobb kihívásnak tűnik minden diáknak, míg meg nem ismerik az élet addig ismeretlen arcát, s szembe nem kerülnek az önállóság bonyodalmaival. Minden új kezdetbe csöppenve újra tanulunk alkalmazkodni, egyre változik személyiségünk, hozzáállásunk és nézőpontjaink. Talán ok nélkül félek az előttem álló változásoktól, az ismeretlentől, az önállóságtól és a kudarcoktól, talán jobb félni, mint megijedni, de talán a legjobb lenne hinni és remélni, nem cserélve idegeskedésre a nyugalmat. A kezdet a középiskolában sem volt zökkenőmentes, de esés nélkül nem tanultam volna meg felállni.

    

   Most pedig hálával tekintek az iskola épületére, a tanárokra, az iskolában születetett barátságokra,az emlékekre, a tudásra és az elismerésre, amiket kaptam. Remélem, hasonló élményekkel fogok az egyetemi évek alatt is gazdagodni, s hogy hamar átlépem azt a szakadékot, amit a megszokott életformától való elkülönüléskor érezni fogok.  

KOLOMPÁR BLANKA: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”(Weöres Sándor)

Tudok nyújtani egy kicsivel több, mint 50 kg-nyi és körülbelül 160 centis „kiskiadású” női perspektívát. Nem azért vagyok „kiskiadású”, mert ekkora magassággal, jobban fogalmazva alacsonysággal lettem megáldva, hanem mert egy tinédzser lány vagyok. Sokak szemében még lányka.

A 15-től 19 évesek jobban szólva a nagylány és legény nevekkel vannak definiálva itt, a környékünkön. Az emberek azt gondolnák,  hogy például a 16. és 17. életév között nincs akkora különbség. De bizony van. Méghozzá óriási. Egy évnyi tini tapasztalat felér talán egy évtizednyi felnőtt tapasztalat súlyával. Miért? Mi egyszerre kapjuk az információkat. Mire megemésztenénk az előzőt, már jön a másik, és még akkor sem lenne megállás, ha sosem mozdulnánk ki a szobánkból.                                  

A hangulatváltozások állítólag a hormonoknak köszönhetőek. Mikor valaki ezzel jön nekem, legszívesebben hozzávágnám az összeset. Pardon, néha elszalad velem a ló. Mentségeim lehetnek azok a nagy testi változásaim, amik felnőtté tesznek. Biztosan csak az van a dolog mögött. Nem is az, hogy a média napi szinten közli velünk, mit képviseljünk. Hogy mit szeressünk. Hogy egyszerűen tökéletesek legyünk. Épp, mint az a lány azon a fotózáson. Még ő sem olyan a képeken, ahogyan valójában kinéz, viszont mi egész életünkben azért fogunk szenvedni, hogy úgy fessünk, mint Barbie. Nem a babával van gond, kiskoromban vagy 50 darab is volt belőle. Szerettem őket. De azt nem szeretem,hogy elvárják, olyan tökéletesek legyünk. Ha mindenki tökély lenne, az különleges? Ha mindenki különleges, az jobb? Tegyük fel, hogy egy tömegben vagyunk. Minden ember rikítós sárgát visel. Jön egy eltévedt emberke a „szürke csapatból”.  Beáll közénk. És bizony ez a  szürke kisegér fog kitűnni a sok különleges közül. Valójában? Ő lesz a különleges. Tagadhatjuk, de így van. Így is lesz, így is volt. Csak ezelőtt nem volt ennyire  észrevehető, mert eddig kevesebben pompáztak  neonsárgában. Mindenki egyéniség szeretne lenni. Ez olyan csodás dolog. Az igyekezet. Még szebb lenne, ha minden ember a saját módján szeretné.                                                                                                                         Kicsit kibillenek néha a mondandómból. Vagyis a saját témámból. Tehát: tinédzserek. Ha az angol teenager szót fordítanánk le, az tizenévest jelent. Szóval számomra a legideálisabb 10 évestől  a 19 évesig így hívni az összes fiatalt. De valójában kik ők? Két lábon járó problémák? Vagy csupán semmirekelők? Figyelemre nem is méltóak? Elég nagyok, hogy megoldják a saját problémáikat, nem? Hát nem. Egy fiatalnak sem kellene rosszul éreznie magát, azért, mert nincs annyi tapasztalata,  mint egy “felnőtt” embernek. Miért is tettem  a „felnőtt”  szót macskakaparásba? Hát a mostani nagykorúak a régi tinik, nem? Miben különböztek tőlünk? Ők is tanácstalanok voltak. Talán nem ennyire, de biztosan sok dolgot át tudnának érezni.              Az én legnagyobb gondom az, hogy gyerekként kezelnek, de felnőttként kell viselkednem, és érett döntéseket kéne hoznom.  Eljött a “Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdés időszaka. Ahhoz, hogy mi legyek,  először is el kell döntenem, milyen középiskolába járjak, még akkor is, ha fogalmam sincs, mivel szeretnék igazán foglalkozni. Szerintem legtöbbünket ez ijeszt meg. Mert valljuk be, nagyon rémisztő. Mi van, ha nem leszek majd sikeres? Ha nem tetszik az iskolám, és még kétségbeesettebb leszek? Csakis én tudhatom,  mit szeretnék. De mitévő legyek, ha bizonytalan vagyok? Csupán félelemről és lustaságról vagy komoly aggodalmakról van szó? Őszintén, erről sokat gondolkozom. Mit követelnek tőlem a barátaim, a tanárok, és még az ország is?  Nap, mint nap jönnek a hírek, hogy nincs elég IT-s szakember. Emiatt ilyen irányba kezdtem haladni. De így én is egy leszek a neonsárgába öltözöttek közül. Hogy mi lenne a jó? Az, hogy egy ilyen fizetéssel minden gondom megoldódna. Tudni fogom, ki vagyok és mit akarok. Egyéniség leszek. Egyedülállóan különleges. Ott fogok a kanapémon ülni a legújabb iPhone-nal a kezemben. De jó lesz nekem… Legalábbis annyira sokan ezt futtatják a gondolatukban. De az már nem számít, hogy mindenki rikítós sárga? Elég hozzá számos, számtalan színes papírdarab, hogy ne számítson? Mert bizony ezt fogjuk viselni. Mondhattam volna narancssárgát is, ami az ún. ”amcsi” filmekben van, hogy a rabságunkat szimbolizáljam, de nem is ez a lényeg… Saját magunk és  a társadalom rabjai vagyunk, de minek? Annyian beszélnek erről, hogyha már ezt említik, lankad a figyelem. Viszont azt senki sem hangoztatja, hogy az apró dolgok a legfontosabbak. Például,  a mai nap. Vagy a holnapi. A tegnap is jelentős volt, viszont azzal már hiába foglalkoznánk, elmúlt. Én is úgy érzem, az a legfontosabb, hogy rájöjjek, mit akarok. Hogy mi legyek. Észre sem vesszük, milyen ragyogóan süt ma a nap,  vagy épp, hogy milyen halkan és békésen csepereg minden egyes esőcsepp a felhőkből…Hogy egy idegen ránk mosolygott… Hogy a fű milyen szép zöld… A madarakat is ritkán halljuk, pedig tényleg mindig csicseregnek. A vizünk tiszta, és a házikedvencünk nekünk örül. Ám mivel ezek a dolgok manapság nem számítanak  „trendinek”,   nem  is foglalkozunk velük. Pedig ha felfigyenénk rájuk, nem bánnánk meg. Mert talán nem figyelmet, de boldogságot adhatnak.

Nemcsak a tiniknek, de mindenkinek figyelmesnek kell lennie. Nemcsak a célra, hanem az útra ügyelnie. Mert, ha élvezzük az utazásunkat, lehetetlen, hogy többé valaha is rikítós sárgában éljünk. Ezt tudván, azt állíthatnánk, az írás alkotója teljesen harmónikus és boldogk életet élhet. Pedig még mindig annyira bizonytalan vagyok, mint ezelőtt. Ideális elmélet, de a legnehezebb gyakorlat. Nem csak én állok ezzel szemben, hanem mindenki, hát segítsük egymást. Mert sosem mindegy, hogy azért állunk meg az utunkon, hogy minden ugató kutyát megkövezzünk vagy símogassuk őket. A különbség óriási, pont mint az elmélet és gyakorlat közt. Viszont a símogatással sokkal többre jutunk.

Szemüveget is viselek, rövidlátó vagyok. Hogy is láthatnék, amikor olyan messze van, és annyira homályos a jövő? Egyáltalán fontos az, mi leszek? Az iskolám, majd utána a munkám mellett folyton BOLDOG szeretnék lenni. Ami nem az úton, és nehézségeket múlik, hanem rajtam. Azon, hogy hogyan haladok az úton, és hogy hogyan kezelem a nehéz napokat, heteket, hónapokat és éveket. Ha feladtam volna az első nagyobb problémánál, most sosem tartanék itt. Büszke vagyok magamra, hogy idáig eljutottam, és büszke vagyok arra a fiatal nőre, aki lettem. Lehet, sosem gondoltam volna, hogy ez leszek én, de ha hátratekintek, a mögöttem levő útra, a múltamra, teljesen érthető, miért alakult így minden. Mindenki a saját sorsának kovácsa, és ebben már biztos vagyok. Remélem, egyszer lesz akkora hangom is, hogy ezt elmondhassam annak, akinek erre most szüksége lenne. Az élet nem arról szól, hogy a nehézségeknél kiszálljunk.

Talán mégis tanítónő szeretnék lenni, ahogy régi álmom megkívánta. Nincs gondom a számítógéppekkel, de valahogy a gyermeki mosoly derít mindig jobb kedvre. Elképzelni, hogy én egyszer bevezethetek sok-sok kis emberkét a betűk és számok világába. Hogy segíthetek megteremteni az alapot a jövőbeli tudásukra. És azt is, hogy talán ha csak egy kicsivel is, de jobbá tehetem ezt a világot. Mert valljuk be, nem ártana.. Megtaníthatnám nekik mindazt, amire szükségük lehet ahhoz, hogy aztán engem is túlszárnyaljanak. Mivel állítólag ez egy tanár öröme. Ha a diák őt meghaladhatja. Nem csak az ábécét,hanem a belbecs felismerését is tudniuk kell. Azt is, hogy hogyan bízzanak magukban, és másokban. Így lehet szép a környezetünk.

Talán még akad időm átgondolni, változtatni. Mert mit ér a szép út, ha nem ahhoz a célhoz vezet, amit szeretnénk? Egy régi, kedves tanárom szavai mindig szívesen látogatnak el az emlékezetemből hozzám. „Sosincs késő”.

KURFIS ÉVA: A világ…

Ma már semmi nem olyan mint régen..Változtak az emberek a világ! Nagy gondot kell fordítani,hogyan is dönt az ember él és gondolkodik .Nagyon nagy számban jelen van a rasszizmus, a kihasználás fogalma és megnyilvánulása..Sorolhatnám még. Nekem ezt a két dolgot volt “szerencsém” megtapasztalni és nem mondanám,hogy egyet értek vele,mert egyáltalán nincs így .A fiatalok és az idősek körében inkább a rasszizmus van jelen.. Valljuk be nem szép dolog! Gondolok itt például arra amikor valakit a nemzetisége, vallása, bőrszíne, esetleg szellemi vagy testi sérültsége, külső jegyei (testalkata,testsúlya,bőrhibái) alapján ítélünk meg .Ha a bőrünket levehetnénk semmi különbség nem lenne .Minden ember ugyanolyan belül legyen az Roma ,szerb, magyar,sovány,gazdag,szegény,kövér,szellemi sérült,öreg vagy fiatal .Mind egyformák vagyunk! Mindannyiunk ugyanúgy néz ki anatómiailag.. Hús-vér emberek vagyunk! Csak ez számít semmi más, sem a pénz sem a külső tulajdonságok . Nagyon megromlott a világ! Szinte minden utca sarokra jut olyan ember akár több is aki fajgyűlölő, felelőtlen, ítélkező, megromlott  illetve megrontott ember .Régen minden más volt,változott a világ,az emberek ,talán rossz irányba,talán nem,mindenkinek saját szíve joga,hogyan ítéli meg a világot,milyen szemmel néz az emberekre .Sok minden lehetne másképp, ha változtatnánk rajta… Ha akarnánk változtatni! Sohasem lehet tudni,hogy mi lesz a jövőben,oda kellene figyelni magunkra és a körülöttünk élőkre,hogy mikor mit mondunk és teszünk..Hiszen velünk is megtörténhet bármi .Szép lenne ha tudnánk úgy élni,hogy senkinek nem ártunk vele. Mindenkinek tisztelni kellene a másikat és elfogadni úgy ahogy van .Csak sokszor felelőtlenek vagyunk és egy pillanat alatt fájdalmat okozunk másoknak akár egy csúnya pillantással,megjegyzéssel,szóval .Én mindig azt mondom,hogy úgy bánjunk másokkal ahogy  szeretnénk hogy bánjanak velünk. Egyenjogúak vagyunk! Vannak jogaink! Nőknek és férfiaknak egyaránt! Joga van mindenkinek eldönteni, hogy akar élni,mit és mikor akar tenni. Jogunk van véleményt alkotni, viszont tudnunk kellene, hogy mikor lehet kinyilvánítani és mikor nem. Egyre jobban megmutatkozik, hogy sokaknak csak a pénz számít. A pénz az élet. Igen szükség van a pénzre az élethez. De vajon mit ér az élet egészség és boldogság nélkül? Na igen nem sok mindent! (Szerintem semmit) Pénzen nem lehet boldogságot venni,tárgyakat lehet amik boldoggá tesznek, egy kis ideig. Egy tárgyat elfelejtünk, kis idő múltán már nem is emlékszünk rá és újra üresség uralkodik el bennünk, oda a boldogság. Szerintem az a boldogság: “amikor feltétel nélkül élünk, nem nézünk hátra a jelenben élünk és reméljük, hogy lesz holnap, feltétel nélkül szeretünk, élvezzük az élet minden percét, boldoggá teszünk másokat akár csak apróságokkal, kedves szavakkal,egy mosollyal”  Szeretnék én is gazdag lenni! Élményekben, emlékekben szeretetben töltött pillanatokban, lelkesedésben, kitartásban gazdag lenni. Nem akármilyen gazdagság ez,hanem olyan amit ha jól használunk jótékony dolgokra fordíthatunk. Sajnos napjainkban az érdekkapcsolatok is jelen vannak. Sokan rossz képet alkotnak így a fiatalabbaknak,talán nem is tudják mi az a szerelem ami igazán elszomorító…De nem mindig volt ám ez így! Régen értékelték a dolgokat, tudtak igazán feltétel nélkül tiszta szívvel szeretni és tisztelni másokat. Nincs is szebb dolog annál, mikor szeretsz és viszontszeretnek. Bizonyos korlátokon belül. Addig szép  egy kapcsolat, amíg el nem múlnak az érzések és sokszor ilyenkor átváltozik a kapcsolat érdekkapcsolattá, mikor már csak azért van az ember valakivel, hogy ne legyen egyedül…..  Vagy például mert anyagi okok miatt jó neki az a személy mellett akiben talán vakon is megbízott és őrülten szerelmes volt még valamikor , a kapcsolat elején. Ilyenkor kezdődik a dolog bonyolultabb része. Az értelem is színre lép… Talán túl későn. Bele sem gondolunk mennyi ehhez hasonló „kapcsolat” van a világon. Gondolkodás nélkül a szívre hallgatva rohanunk neki a dolgoknak pedig lehet, ha előbb kicsit gondolkodunk mit is szeretnénk valóban, a józan ész és a szív közreműködésével ki tudunk magunknak építeni egy olyan világot ahol érdemes és lehet boldogan élni…Problémák nélkül is. Valóban szép dolog a szerelem amíg el nem vakítja az embert. Olyan világban élünk, ahol bármi elromolhat egy pillanat alatt, amit a saját hibánkból akár életünk végéig bánni fogunk. Egy kapcsolat alapja az érzelmeken alapul. A bizalommal folytatódik..De értelem és logikus gondolkodás nélkül nincs sok jövője. Értékelnünk kellene ezt a nagy kincset az életet amit ajándékba kaptunk. Amit úgy élünk, ahogy szeretnénk. Amit úgy kellene élnünk, hogy egy még szebb és jobb világot alakítsunk ki! Mert hát rövid az élet, élvezni kell minden percét, kihasználni minden alkalmat ami adódik. Több időt kellene a szeretteinkkel eltöltenünk, többet kellene beszélgetnünk. Tartalmas programokat szervezni ami egy örök emlék lehet. A technika sok dologra jó, megkönnyíti az életünket de ugyanott tönkre is teszi mert a családtagok eltávolodnak egymástól, előbb utóbb már nem is tudnak kellemes időt eltölteni egymás társaságában. Nos sokan kérdezhetik, hogyan lehetne akkor egy jobb világ?! Hogyha elnézőek, kedvesek, türelmesek lennénk egymással… Ha mindenki egyenlő esélyt kapna az életre. Ha fogyatékkal élők is értékes embereknek érezhetnék magukat. Ha nem használnánk ki más jóságát. Ha a csonka családokat segítenénk. Ha nem lenne jelen a rasszizmus, a gúnyolódás. Ha nem a pénz lenne az első sokak szemében. Ha tartalmasan tudnánk időt tölteni szeretteinkkel technika nélkül. Sokat lennénk a szabadban, kimondanánk az érzéseinket, gondolatainkat megosztanánk másokkal, ha nem irigykednénk másokra és dolgaikra. Ha nem hazudnánk, nem csalnánk, felvállalnánk magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mert sokan nem azt mutatják kívülről amilyenek belülről. Például ha valaki nem öltözik a divat szerint attól még lehet okos, értékes, kedves ember. Mint a mondás is tartja   „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet” Ismerd meg először az embereket és csak utána formálj véleményt de persze ez nem azt jelenti, hogy ki is kell nyilvánítani azt! Úgy képzelem el a jövőt, hogy szép zöld környezetben rengeteg csodálatos értékes ember él egymással békében, együttérzésben, boldogságban. Senki nem bánt senkit, mindenki úgy elfogad mindenkit, ahogy van. Meghallgatjuk a másikat, segítünk egymásnak amiben tudunk, időt töltünk a szeretteinkkel feltételek nélkül. Hinnünk kell magunkban és a körülöttünk élőkben mert ha képesek vagyunk hinni egymásban és önmagunkban akkor bármi sikerülhet, akár még egy  jobb világ kialakítása is. Ha sikerülne, hogy létre jöjjön egy ilyen világ, akkor talán az emberek elkezdenének töprengeni azon, hogy mi lett volna ha már előbb elkezdtek volna javítani a saját és mások életén. Mert ha akár már csak egy emberben is megmozdul valami és próbál változtatni, jó hatással lehet másokra is. Mindenki máshogy látja a világot  én úgy gondolom, hogy nem helyén való ahogy élünk. Sok mindenen kellene és lehetne is változtatni. De persze akarat kérdése az egész. Mélyen el kellene gondolkodni mindenkinek, hogy élünk most és, hogy éltek régen az emberek. Amikor még átjártak az idősek egymáshoz kávézni éltek társadalmi életet, a gyerekek az utcán játszottak és tudták mikor kell hazaérni ,szólni sem kellett nekik hogy hazafelé, mert mikor besötétedett mindenki ment haza mert ez volt a jel. Tanulniuk kellett a gyerekeknek, habár nem volt olyan fejlett az iskola. Feleselni nem mertek mert tudták fegyelmezni őket a tanárok, fegyelem volt és rend. Ma már ezt nem lehet elmondani. A gyerekek késnek otthonról, elszöknek, feleselnek,nem tanulnak és nem érdekli őket semmi sem. Persze vannak kivételek de mára nagyon lecsökkentek az ilyen emberek. Változunk, változik a világ, a törvények, a nézetek. Nincs becsület, egyre több a bűntény, lopás, csalás, hazudás. Kevés a jó indulatú,becsületes, tisztelettudó. Ahogy a nyolcvanhárom éves tatám mondaná „bezzeg az én időmben” voltak munkahelyek, becsületesen dolgoztak a megélhetésért és nem loptak, nem más kárán akartak meggazdagodni. Nem annyit ért a pénz mint most. Ötszáz dináron sok mindent meglehetett ám venni kenyeret, cukrot, tejet, élesztőt, tojást és jó esetben még a gyerekeknek is valami nassolni valót, de ma már örülünk ha kifutja a kenyeret, a tejet, és a tojást. Meg lehet kérdezni az időseket, hogy honnan indultunk, hová jutottunk, hová tartunk.  

„Hinni! Bízni! Gondolkodni, hogy tudjunk élni! “

ORCSIK GÁBOR: Jövőkép

Ha valakit megkérdezünk arról, hogy, hogy képzeli el a jövőjét, feltehetően egy derűs jövőkép tárul a szemünk elé. Mindenki a boldogságra vágyik, de ezt nem mindenkinek ugyanaz az egy dolog jelenti. Egyeseknek a szerelem jelenti a boldogságot, másoknak a hatalom, hírnév, pénz, esetleg más anyagi javak és sajnos van akinek egy bizonyos kényszerbetegség határozza meg a mindennapjait.  Figyeljük meg azokat a nőket akik, a kizárólag a pénzükért mennek hozzá a náluk jóval idősebb férfiakhoz. Csúnyán kihasználják őket, érzelmileg zsarolják a szerencsétleneket. Úgy gondolják, hogy az üzlethez nagyon is értenek, de az érzelmekben nincsenek otthon. Kell mindenkinek egy környezet, ahol jól érzi magát, önmaga lehet. Az ember társas lény. Ismert az a tudományos tény, hogy ha egy személy magányosnak érzi magát, az olyannyira káros lehet, mintha napi tíz cigarettát elszívna. Erre válaszolhatja a kedves olvasó, hogy igenis jól megvan az ember magában is. Persze, én is szeretek olykor egyedül lenni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy magányos is vagyok. Időnként szeretem csak a gondolataimat hallani. De el kell ismernünk, hogy nem jó érzés folyton egyedül lenni. Talán legegyszerűbb példa erre, amikor este, az ágy melegében pörgetjük a facebookot. Szemtanúi lehetünk ,ahogy mások buliznak, nagykanállal eszik az életet. Ilyenkor jogosan érezhetjük magunkat magányosnak. Szóval, azt leszögezhetjük, hogy szükségünk van egy társra, aki mellettünk áll. Nem kell feltétlenül fajtársra gondolni, remek társaság lehet egy kutya is. Attól nem kell tartani, hogy hátba szúr. Ha mindenki cserben hagy, a kutya megmutatja milyen is az igazi hűség. Ezen kívül lehet társ egy olyan személy is, aki nem teljesen természetes. Sokaknak a vallás jelenti a megnyugvást. A tudat, hogy akármilyen igazságtalan is az élet, a végső órában mindenki méltón elnyeri, amit érdemel. Itt most vitatkozhatnánk, hogy létezik-e a Mindenható, jelentéktelen véleményem szerint, attól, hogy valaki nem hisz Istenben, lehet jó ember. Az „ember segíts magadon…” mondást félbehagyva tekinti teljesnek. Nagyra kell becsülni a nekünk adományozott időt. Visszatekintve nagyon gyorsan eltelik. Szerintem avval mindenki egyetért, hogy nem szeretne akkor rájönni mennyi mindent mulasztott el, mikor már túl késő. Az az ember, aki a halálos ágyán jön rá arra, hogy elfecsérelte a neki kiszabott időt, boldogtalanul hal meg. Fontos találni egy életcélt is. Csak úgy, lógni a levegőben nem akarna senki. Kiváló érzés az, amikor úgy térünk nyugovóra, hogy az elmúlt huszonnégy órát hasznosan töltöttük el. Van, aki a munkának szenteli az életét, van aki a Haza védelmének, de persze vannak olyanok is, akik törvénytelen dolgoknak. Pénzt keresni becsületesen a legtisztább, de kétségtelenül nem a legegyszerűbb és nem is a legjövedelmezőbb. Az embernek csak a bűntudata szabhat határt abban, hogy mit cselekszik. Ezek szerint nagyon sok minden kell, ahhoz, hogy boldogan élhessünk. Ha ezek nem is jönnek össze, a remény mindig megmarad egy szebb jövő irányába. Ami a legfontosabb pedig: sohasem adhatjuk fel. Abból építünk, amink van. És vajon lehetünk egyáltalán elégedettek? De biztos talál mindenki a hétköznapjaiban valami kivetni valót. Gondolhatjuk, hogy lehetnének a hétfők kevésbé unalmasak és a keddek sokkal hasznosabbak. Ahogy telik az idő, azt vesszük észre, hogy megváltozik az illető látószöge. Óvodás korunkban még ott van a szemünk előtt a rózsaszín köd. Minden második gyerek rendőr akar lenni, ha majd nagy lesz, minden harmadik tűzoltó. Szinte teljes mértékben a mának élnek, ezért gondtalanok is. A felnőtteknek példát kellene róluk venni. Természetesen ez nem kivitelezhető, hogy kizárólag a jóra gondoljunk, de tudni kell relaxálni. Ahány ember, annyi féle, tehát ezt az időt is mindenki máshogy tölti. Személy szerint én elmegyek kutyát sétáltatni, egyedül vagy barátaimmal. Hangulatomtól függ. Akik nem annyira kedvelik a mozgást, azok inkább olvasnak, megnéznek egy filmet, leülnek meginni egy sört a számukra kedves emberekkel.  Sajnos senki sem maradhat örökre hat éves, idővel el kell kezdeni iskolába járni. Ez egy nagy fordulópont és a kisgyerek nagyon könnyen befolyásolható. Nagy hatással vannak rá a felnőttek, a kortársai és itt tehet szert az első ellenségeire is. Szerencsére alsó tagozatban még sokan szeretnek órákra járni, mert sok új dolgot ki lehet próbálni. Én nagyon nem szerettem és most sem ülök szívesen egy helyben negyvenöt percet. Nagyon rossz osztályba kerültem. Ezért az egész általános iskola élvezhetetlenné vált. Középiskolában már szerencsére nem ez volt az helyzet. Új barátokra tettem szert, nyitottabb lettem az új dolgok felé, önállóbb lettem, fogékonyabb és ebből kifolyólag sokkal jobban is érzem magam. Pár év múlva elül a köd, a serdülő gyerekek talán túlságosan is borúsan képzelik el a holnapot. Központi szerepet kap a hedonizmus, mindenki kíváncsi, új dolgokat akarunk kipróbálni. A felnőttek nem értenek meg, sőt, majdnem lehetetlen nálunk idősebbekkel egy hullámhosszra kerülni. Kezdenek előjönni a reálisabb elképzelések az elkövetkező évekről. Azt mondják, hogy bármi lehetek. De mégis, mi határol körbe minket? Fontos lenne a tanulmányi átlag, mert elégségessel csak nehezen vesznek fel gyógyszerészetre. Ezen felül az elszántság és akaraterő. Mindenhez sok kitartás kell, semmi nem pottyan az ölünkbe. Valamint nem szabad mindig a legkönnyebb utat választani. Vajon van jogunk elégedetlennek lenni? Természetesen igen és mindent meg kell tenni, hogy jobbá tegyük az életvitelünket, illetve, hogy ne legyünk önzőek. Másokon is segíteni kell. Emberi kötelesség. Például, ha vezetünk az országúton és előttünk egy baleset zajlik le, akkor meg kell állni és elsősegélyt nyújtani. Mindenképpen, kivéve, ha úgy véljük, hogy csak lábatlankodnánk a helyszínen. Ebben az esetben talán akkor tesszük a legnagyobb jót, ha egyszerűen tovább hajtunk. Ha jól tudom, az elmulasztott segítségnyújtást a törvény is bünteti. A kishúgomra nagyon is rájár a rúd. Egyszer már le küzdötte a leukémiát, de a második forduló csaknem kifogott rajta. Segítségre volt szüksége. Egy egészséges csontvelőre, ami nem termel több rákos sejtet. Néhány vizsgálat és kiderült, hogy én alkalmas donor lennék. Nem kérdezte senki a véleményem, de mindenféleképp bevállaltam volna. Hisz egy életről van szó! Meg is volt a műtét, én nagyjából ép bőrrel megúsztam. Persze a színem a faléval lett egyenlő és mondhatni elég nehézkesen mozogtam, de két nap múlva már mehettem is haza. Azon kívül, hogy eszméletlen jó érzés volt életet menteni, sokan gratuláltak és megbecsültek, felnéztek rám. Akiknek engedte az egójuk, természetesen. A hetemből öt napot focisták között töltök és azoknak van, rendesen. Pedig az nem csak az én véleményem, hogy némelyik éppen csak tudja mi az a labda. Dorka története jó példa arra is, hogy mennyire ,meg kell becsülni az élet minden egyes percét. Ő immár négy évet korházban töltött és még nem látni a végét. Neki kitartásból jutott elég, nagyon erős, bármelyikünk felnézhet rá. Bízok az emberekben, mert hiszek magában a jóságban és ezt nem ok nélkül teszem. A családunknak nagyon sokba kerül a kórházi kezelés, magántanár, rehabilitáció és minden velejáró kellemetlenség. Felfigyeltek ránk a jótékony alapítványok tele melegszívű, empátiát mutató egyénnel. Rengeteget köszönhetünk nekik, nem csak anyagilag hanem lelkileg is támogattak minket. Nélkülük nem jutottunk volna el idáig és minden bizonnyal megrekedtünk volna a gyógyuláshoz vezető rögös úton. Felüdítő belegondolni, hogy van amikor győzedelmeskedik a jó a gonosz felett. Ezzel ellentétben  lehangol minket a tudat, hogy mindez nem szülőhazánkban történik. Nem volt választásunk, kénytelenek voltunk elmenni Magyarországra, mert otthon nem kapta volna meg a húgom a megfelelő ellátást. Nem is beszélve arról, hogy ott szinte mindenki hátat fordított nekünk, megtagadta a segítséget. Mindenek előtt ott van az a borzalmas tény, hogy ahol Dorkát kezelték, ott már többen átmentek a másvilágra. Lépéskényszer elé kerültünk és meggyőződésem, hogy jó döntést hoztunk. Nem hunyt ki bennünk a remény, ez pedig nélkülözhetetlen ha szép jövőt óhajtunk. Visszatérve az előző témára, a kamaszodó gyerekek gondolkodásmódjára, észre lehet venni, hogy úgy cselekszenek, ahogy mindenki más közülük. Teljesen mindegy, hogy az a dolog jó, vagy rossz. Ez szerintem nem így van. Sokan háborúznak, szóval akkor az is jó dolog lenne? Erősen kétlem. Fontos, hogy a felnőttek figyeljenek rájuk, nehogy „lezülljenek”. Nagyon rossz érzés csak ezt hallgatni nap, mint nap. Talán leginkább ezért nincs kedvünk idősebbekkel társalogni. Volt már szó a kényszerbetegségekről. A kíváncsiságnak hála ezt is sokan kipróbálják. Sajnos sokunkat rabul is ejtik. Ebben az a legszomorúbb, amikor kizárólag ez miatt kelnek fel reggel és ez az utolsó gondolatuk este. Romba döntheti az életünket. Öcsém most nyolcadikos és sokat foglalkoztatja a kérdés, hogy hova tovább. Talán ez az első legfontosabb döntés, amit meg kell hozni, mivel meghatározza az elkövetkező éveket. Igaz, nekem még odébb van, de nem árt gondolkodni rajta, hogy szeretnék-e egyetemre menni. Mondják is, tudom is, hogy kellene, de nincs hozzá se kedvem, se ambícióm. Új embereket megismerni, új dolgokat tanulni, szokásos séma és nem biztos, hogy tetszeni fog. Ha nem megyek, akkor viszont munkát kell találnom. Kicsit félek, hogy beleszürkülök a hétköznapokba, amikor nehéz lenne megkülönböztetni a napokat egymástól. Gondolom, ezt senkinek nem kell ecsetelnem. Bár azt is mondhatnánk, hogy addig jó, míg semmi rendkívüli nem történik. Végül még úgy járnak, mint mi. Érdekelne, hogy lenne-e életem, ha minden egyes nap a főnököm pincsijeként pitiznék a fizetésemért. A fogamhoz vernék minden garast, mivel olyat, hogy „most már elég pénzem van” eddig és ezután sem fogok hallani, érezni se. Erre mérget veszek. Futnék az úton a javak után és mire észbe kapnék, a szakadékhoz érnék. Ha szerencsém van, akkor nyugdíjas koromra tartalékaim és egészségem engedi, hogy felkeljek a hintaszékből és kiránduljak, utazzak, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egész nap be legyen kapcsolva a bojler… szóval elengedném magam utolsó éveimben és nem unottan az ablakon kibámulva várnám az infarktust, hanem megtenném azt, amit fénykoromban elmulasztottam: élnék. Természetesen remélem, hogy nem így lesz és megtalálom az élet értelmét. Lehet, hogy meglepem a mostani magamat és elkötelezett vallásos leszek. Találnom kell valami munkát, amivel szolidan eltarthatnám magam. Persze nem csak magam, mert egyedül a gondolataimmal hamar megbolondulnék, szeretnék családot is, barátaimat megőrizni és újakra szert tenni. Hírnévre soha nem vágytam, mert tudom, hogy az belülről felemészt. Az olyan embereknek a megfelelni akarás, akiket még csak látásból sem ismerünk. Vannak, akik azt szeretik, ha bálványozzák, meg is hagyom nekik azt az életvitelt. Mikor már benőtt a fejünk lágya, egy időben a lelkünkre kötötték, hogy mindig nagyon vigyázzunk az egészségünkre, mert abból csak egy van és ha elromlik, nem lehet csak úgy helyrehozni. Erre rácáfolnak azzal a tudományos ténnyel, hogy minden egyes betegséggel a szervezet ellenállóbb, erősebb lesz. Magától értetődő, hogy attól még nem ajánlatos eltörni a térdünket egy síbalesetben, mert gyanús, hogy nem lesz tőle keményebb a csontozat és igen kellemetlen következményekkel járhat. Sajnos sokan vannak, akiknek nem adatott meg az akár testi, akár lelki épség. Mit tehetünk, hogy megőrizzük a „legfontosabb kincsünket”? Itt most felsorolhatom a szokásos közhelyeket: sport, változatos étrend, pihentető alvás, stressz kerülése. De kell valami, ami nélkül szinte lehetetlen az egészséges életvitel. A boldogság. Mert, ha már valamibe bele kell fojtani a bánatunkat, akkor ott már baj van.  A genetika sok mindent meghatároz, illetve a szülők is az utód felé fordított törődésükkel. Nagyon kedvelem az állatokat, de nem mondom, hogy róluk kellene példát venni. Nézzük meg az oroszlánt, aki mást táplálék híján a saját sarjait is képes megenni. Viszont az anyamedve nagyon odaadóan védi bocsait. Az embereknél is így van, hogy ahány szülő, annyi féle. Vannak  apukák, akik a széltől is óvják a kislányukat, de sajnos vannak a hanyag örömlányok, akik jobb esetben beadják a gyereket valami árvaházba, vagy csak sorsára hagyják egy koszos sikátor szemetesében. Ebben a témában nem sok okosat tudok mondani, mert nem vagyok jártas  benne, de TV-t mindenki néz és ott van sokadmagával a nevelési tippekből. Mi történik akkor, ha úgy érezzük, nincs remény és nem éri meg az egész kínlódás? Ezt sok minden kiválthatja, ha valaki csak a munkának él, majd kirúgják, jogosan félhet az utcára kerüléstől. Vagy ha egy csúnya szakítás után úgy gondoljuk, a szeretett személy nélkül nem érdemes élni. Az öngyilkosság nem megoldás, mint tudjuk az első főbenjáró bűn. Ha mindent elveszítettél, teljesen magadra hagytak és sehol sem látod a fényt az alagút végén, jusson eszedbe, ha most kibírod, a jövőben meg fogod magadnak köszönni, illetve ahova tartasz, a másvilág, nem biztos, hogy jobb hely, mint ahol most vagy. Azt, hogy jól töltötte-e a rá szabott időt az életben, mindenki döntse el maga, de én bízok az emberekben és biztos vagyok benne, hogy együtt szebbé tehetjük a világot.

LEDENYÁK LEA: Hazaút

Gyerekként sokféle út és lehetőség került elém, melyekre mindig nyitott voltam. Így az én utam már gyermekkoromban megtaláltam, amire csak nemrég jöttem rá. Négyéves korom óta néptáncolok, amit a mai napig is kitartóan, buzgón művelek. Mindig jól éreztem magam a közösségben, amelyben voltam, és a mái napig nagyon szeretek új dolgokat tanulni, azokkal foglalkozni, azokat tanulmányozni. Sokan kilátástalanok, és tanácstalanok nyolcadik osztályos korukban, van úgy is, hogy nem támogatják őket szüleik, vagy nem tudják, mit szeretnének. Ezzel szemben mikor rájöttem, hogy mennyire szeretem a néptáncot, a néprajzot, a népdalokat, megtudtam azt is, hogy melyik az én utam, amelyen lehet úgy járnom, hogy közben élvezzem is az utam.

Így a zeneiskolás alaptudásomnak hála beiratkoztam a zenei középiskolába etnomuzikológia szakra, ahol immár a 3. éve haladok. Úgy érzem, eddig a jó úton vagyok, de hogy milyen út áll előttem, azt még ködösnek látom. Ha a jövőmre gondolok, kétségek között őrlődöm. Bánt, hogy a magyar néprajzi szak, ahol tanulni szeretnék, csak Magyarországon van, miközben haza húz a szívem. Szeretnék itthon tanulni, de a rossz lehetőségek elszomorítanak, hisz nem tanulhatnám azt, amit szeretek. Szeged nincs messze – ez azért vigasztal, mert így hétvégéken hazajárhatok, és tudok énekpróbákat tartani itthon. Így lehet, hogy nem itthon tanulok tovább, de megtanulom, amit szeretek, többek között az otthonom ősi értékeit is. Az az út, ami előre visz, Szegedre vezet, de nem sokáig. Szeretném, ha visszakanyarodna haza, ahol szükség van a népi kultúra oktatására, a tánc és az ének tanításra, mert ha mi, fiatalok nem csináljuk, akkor kifogja helyettünk? Aki elmegy, ha teheti, nem jön vissza. Nem szeretnék én is olyan lenni, aki elmenekül itthonról, mert nem olyan kedvező a helyzet. Elmegyek egy kis időre, de ha tehetem, visszajövök – hiszen ha mindenki elmegy, ki marad? Mi lesz az otthonunkkal? Akinek itthon nem jó, és nem akar dolgozni, máshol se lesz jobb. Van, hogy a helyzete még rosszabb lesz a kivándorlás után. Meg lehet ugyan ezeket az embereket is érteni, hisz milyen az eshetőségük Szerbiában? Nincs lehetőségük, ezért elmennek jobb remények felé. Emiatt gondolkodnak a vajdasági fiatalok a külföldön való továbbtanuláson. Látják, hogy felnőttek, családok távoznak itthonról. Így ha lediplomáznak, el is helyezkedhetnek abban a környezetben. Így fogyatkoznak az emberek. Nem szeretnék megfutamodni. Kitartok a hely mellett, ahol felnőttem. Ha lesz lehetőségem, ha nem, én akkor is visszajövök. Lehet, hogy úgy van, ahogy mondják, hogy külföldön jobb az anyagi helyzet, jobban meg lehet élni, de én csak abban vagyok biztos, hogy csak itthon lehetek boldog. Még ha itthon nem is sikerül elhelyezkednem, élni akkor itthon szeretnék. Hogy miért? Mert látom az otthonom értékeit is, és szépnek találom. Magamból kiindulva – egy egyszerű kis falu iskolájába jártam nyolc évig, ahol egy remek osztályközösség működött. Nem közösítettünk ki embereket, elfogadó, és befogadó osztály voltunk. Egyszerű emberek, egyszerű gyerekei vagyunk, és ezt szépnek látom. Ahogy múlik az idő, egyre több okot találok arra, hogy itthon maradjak, mint arra, hogy elmenjek. Szükség van ránk itthon, de sajnos hiány van a munkából, és a munkalehetőségekből is. Külföldön viszont bőségzavar van ugyan, azonban ott sem olyan nagyon valószínű, hogy jobb munkát találnánk. Főleg nem bevándorlóként. Ezért nem azt mondom, hogy itthon szűkölködjünk abból a kevésből, amink van, hanem ha tehetünk, tegyünk az ellen, hogy ilyen „rossz” legyen itthon. Nem fogjuk tűrni sokáig ezt, akik itthon vannak. A posta a tökéletes példa erre. Helyesen tették, hogy még a legkisebb faluból is buszokat indítottak Belgrádba, hogy tüntessenek. Tesznek – vagy tenni próbálnak az ellen, amilyen helyzetbe kerültek. Nem elmenekülnünk kell, hanem tenni, változtatni. Lehet, hogy nem egy-két nap alatt következhet be a változás, de ha kitartóak leszünk, sikerülhet. Így nem csak az enyém, hanem talán sokak útja vissza, haza kanyarodna. Más is meglátná az otthonunk szépségét. Ha rájönnek, hogy a pénz és a becsvágy nem boldogít, hazajönnek. Itthon lehet, hogy nem a leggazdagabbak anyagiakban, de lelkileg annál inkább.

Változást látok a vajdasági népművészetben is. Összehívtak tapasztalt és a kezdő oktatókat különféle továbbképzésekre, így többek között engem is. Az utamat most már kevésbé látom ködösnek; az itthoni lehetőségek kezdenek megújulni. Értéket adunk át – ezért támogatja ezt az utat a Magyar Állam. Ha a hagyományaink őrzésének a módját fejleszteni tudjuk, mi tart vissza, hogy mást is így fejlesszünk?

Ezelőtt azt hittem, az utam Budapestre visz tovább, ahol a Táncművészeti Egyetem van, mert akkor még nem voltak különféle táncoktatások-képzések itthon, ami sajnos kilátástalanná tette a helyzetet. Ahogy azonban telt az idő, rájöttem, hogy Magyarországon rengeteg oktató van, esélytelen elhelyezkedni. Viszont itthon szükség van az oktatók utánpótlására, mert hála Istennek, táncosok vannak: a mi kis falunkban is három csoport működik, amire nagyon büszkék vagyunk. Olyan is megtörtént már, hogy az oktatóink nem tudtak minket tovább oktatni, mert az idejük nem engedte. Nagyon nehezen találtunk képzett oktatókat, akik a csoportjainkat elvállalták. Hiány van a táncoktatókból, és az énekoktatókból is. Erre felfigyelve jöttem rá, hogy a falunknak nincs se gyermek- se felnőtt énekcsoportja, amit az emberek már rég szerettek volna. Megalakítottam az első leány népdalkört, amit sok kislány szeret, és akarja is művelni. Nem csak a lányok, hanem én is gyarapodtam az oktatásukkal. Megtaníthattam nekik a saját településünk népdalait, amit örömmel fogadtak. Később a felnőtteknek, és a nyugdíjasoknak is igényük lett az énekoktatásra, amit én örömmel fogadtam. Örültem, hogy oktathatok, ők pedig annak, hogy van, aki elvállalja őket, ugyanis ők régen szerettek volna egy népdalkört, de nem volt, aki vezesse őket. Ilyenkor jutnak eszembe a Durindón azok a népdalkörök és csoportok, melyeknek nincs oktatójuk, hanem csak a maguk erejéből dolgoznak, lépnek fel. Sok olyan csoport volt, melynek nem volt vezetője, mégis fellépett, hogy megmutassa magát. Vannak emberek, akik akarják, lenne kit oktatni, de nincs elég oktató. Ekkor jöttem rá, hogy mekkora szükség van rám otthon, az én kis falumban, és hogy oda szól az én küldetésem. Oktatóként hagyományt ápolhatok, értékeket vihetek tovább, ami számomra nagyon fontos. Úgy érzem, teszek az itthoni népi kultúra fennmaradásáért, és ez engem boldoggá tesz. Ez egy olyan út, ami az orrom előtt van, és hiba lenne nem járnom rajta.

A néprajzi szakon megtanulhatom a népi hagyományok alapjait, emellett a  táncantropológiai mesterképzés is előttem áll, és a tánc és ének továbbképzésekkel lehet, hogy idővel nem csak éneket, hanem táncot is oktathatok, és így tehetek azért, hogy minél több kis vajdasági  faluban működjön az oktatás ének, és tánc terén is.

Idővel rájöttem arra, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam. Magyarországon keresgéltem a munkalehetőségek között, közben meg ez végig itt volt az orrom előtt. Itthon van igény az oktatói utánpótlásra, ebből a szempontból jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, ott tartok az utamon, ahol tartanom kell. Az iskolám is remek alapokat ad a népi kultúrából, és nagyon örülök annak, hogy ez így van. Viszont hogy legyenek néprajzot vagy népdalt, népi hangszereket tanulók Vajdaságban, ha már a középiskola sem ad rá lehetőséget? Tavaly nem nyílt népének szak a középiskolások számára az iskolánkban, amit kudarcként élnek meg a szakosok, és próbálnak tenni ellene, hogy ez megváltozzon. Az iskolában, a szakomon jöttem rá, mit szeretek, mivel szeretnék majd foglalkozni, ez mutatott meg nekem egy remek lehetőséget, utat, amit céltudatosan járhatok. Hogy legyenek így szakos diákok-tanárok Vajdaságban, ha sem a tanulásra, sem a tanításra nem adnak lehetőséget? Év elején bejelentették, hogy három szakot nem indítanak idén a Szabadkai Zeneiskolában. Így Vajdaságban ma nincs olyan magyar középiskola, ahol magyar népéneket-hangszeres népzenét tanulhatnának a fiatalok. Egyetlen lehetősége volt ez annak a kevés céltudatos, tehetséges gyereknek, akik lehet, hogy itthon tudnának tanítani. Nem adott nekik lehetőséget a középiskolai oktatás, így hivatalosan is Vajdaságban megnehezedett a népi hagyományaink oktatása – őrzése. Ebből a szempontból bezárulnak a lehetőségek, az utak a gyerekek és a fiatalok előtt.  Ezt visszalépésnek látom. Így hiába kap különböző támogatásokat az iskolánk a magyar nyelvű népének oktatására: ha nem nyílik szak, nincs diák sem. Reménykedem a jobb jövőben, hogy sikerül majd ismét megnyitni az említett szakot, és így az oktatói utánpótlás is megvalósulhat. Lehet, hogy több gyerek és fiatal útja hasonló az enyémhez – vagy a képzett oktatókéhoz, de nincs lehetőségük, hogy azt járják. Remélem, hogy majd tehetek érte, hogy a gyerekeknek, a fiataloknak, azoknak akik „utódaim” lesznek, azoknak is legyen lehetőségük olyan szintű oktatásban részesülnie, mint nekem; és így talán majd ők is rájönnek a kultúránk ápolásának fontosságára. Ha én rájöttem, hogy itthon jók a lehetőségek, akkor miért ne jönne rá más is? Ha látja az utánam következő generáció is, hogy az oktatás ilyen formában itthon is lehetséges, nincs okuk elmenni. Nem csak a saját utam virágzásában szeretnék tevékenykedni, hanem a többi fiataléban is. Ha ők is látják a lehetőségeket, melyeket én már látok, lehet, hogy egy egész kis csapat fiatal itthon maradna, hisz szakmailag, anyagilag és lelkileg is boldogabbak lehetnének. Nem lennének rákényszerítve, hogy továbbtanulni elmenjenek, mert nem kell, felesleges: ez minden szempontból itthon lenne a legjobb.

NÉMETH VIKTOR: Jövőkép

Jövőkép. Jövőképem. E szó hallatán egy másik fogalomra gondolok, amelyet összefüggésbe tudok hozni a jövőkép kifejezéssel. Ez nem más, mint a siker.

Siker, sikeresnek lenni. Mikor kisgyerek voltam, és azt a mondatot hallottam, hogy: „Ő egy sikeres ember.”, az üzletemberek jutottak eszembe, akik fekete zakóban, vasalt nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben járnak a munkahelyükre. De nemcsak ez jutott eszembe, amikor a siker szó megütötte a fülemet. Temérdek mennyiségű pénz, hatalmas lakás, csúcskategóriás mobiltelefon, drága ruhák, rangos autók, mint például: Bougatti, Lamborginni, Mercedes, Audi. Amit most leírtam, az akkor kettő másodperc alatt átfutott az elmémen, és olyankor csak álltam, felfelé néztem, és tátott szájjal elmélkedtem, hogy milyen jó lehet. Kiskoromban elhatározam, én is ilyen ember szeretnék lenni! Sikeres!

Egy ideig ez így is ment. Jobbnál jobb osztályzatokat gyűjtöttem kisikolásként. Ötödikes voltam. Valahogy, nem édekelt a tanulás. Úgymond, „lankadt” az érdeklődésem, pedig akkor sem voltam rossz tanuló. Eljött az idő. Középiskolás lettem. Törekedtem, hogy az osztályban a legjobb tanulók között legyek, pályázatokra írtam, mint ahogy ez esteben is. Olyan érzésem volt, mintha visszakaptam volna valamit, amit korábban elvesztettem. Újra fellobbant bennem a tűz. Elérkezett az első félév vége, lassan a bizonyítványosztás napja is. Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy a bizonyítványomat a kezemben tarthassam. És ahogy kiderült, nem ütöttem meg a mércét. Nem sikerült elérnem a kitűzött célt…

„Sikertelen ember vagyok. Soha nem leszek elég jó…” – fogalmazódott meg bennem. Ahhoz képest az második félév jól zárult. Elértem a kitűzött célt. Sőt, még jobb is lettem attól, amire számítottam. Most második osztályba járok, és a harmadik negyedévet kezdem. Történt ez is, az is. Többé , kevébé tudtam tartani a szintet. Meggyőződésem, a második sokkal nehezebb, mint az első osztály.

Rádöbbentem sokmindenre. Nem szabad „rágörcsölni” semmire, mert ebből az okból kifolyólag tönkre tehetek mindent, amit ez idő alatt elértem. Az ellenkezője történik annak, amit el akarok érni (volt már ilyen eset). Ne hagyd, hogy kihasználjanak! Ezt is a saját bőrömön tapasztaltam meg. Ha valamit nem tudsz pontosan, hallgass a megérzéseidre. Az ellenfélnek (vagy vetélytársaknak, ebben az estben az osztálytársaim) nem szabad sokat tudniuk rólam. Mindent, amit mondasz, felhasználható ellened!A legfontosabb érvet utoljára hagytam. Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél (nem az számít, mit értél el, hanem az, mit tettél meg annak érdekében, hogy elérd a kitűzött célt). Jobban ismerem az embereket, mint bárki más (és ez nem túlzás). Az csakis jó lehet, ha valaki rendelkezik ilyen ismertekkel, de vannak hátulütői.

Gondolom, mindenki hallott már erről a szólásról: valamit valamiért. A nagyravágyásomnak, a sikrességemnek is ára volt. Nagyon nagy ára. Folyton ideges voltam, szorongtam (és ez mai napig így van). Nehezen találtam az osztályban a helyemet, mert az osztály nagy százaléka kirekesztett, gúnyolódott rajtam. Aztán, szinte féltem az osztálytársaimtól. A véleményemet nem mertem kimondani, mert az további „szúrkálódzást” eredményezett. Nem mertem olyan ruhákat vásárolni, amelyek nekem tetszettek, mert féltem, hogy a ruháim miatt is negatív véleményeket kapok. Mások véleményének a börtönében éltem. Ennél rosszabb viszont nincs.

Időközben észleltem magamon a bizalomhiány jeleit. Úgy éreztem, nem mehet ez így tovább, mert súlyos következményei lehetnek. Beszéltem az osztályfőnökömmel. Azt javasolta , járjak pszihológushoz. Alkalmam nyílt, hogy ezt megtegyem az iskolában. Azóta minden héten egyszer elmegyek hozzá bizalomtréningre. Az elmondási szerint nincs nagy baj. Ennek én is örülök. Szerinte kicsit jobban kellene hinnem magamban. Pont ez az, ami nem megy. Szerinte inkább vagyok maximalista vagy karrierista. Szóval, megtalálta az okot, miért is szorongok oly sokat.

Igaza van. De, én sem vagyok különb a többi embernél. Nekem is vannak vágyaim, és ugyanúgy céljaim is. Minden helyzetből megpróbálom a lehető legjobbat kihozni. És ez miért baj? Ha valaki maximalista, vagy karrierista az nem lehet hátrány, sőt előnyt jelent, mert sokkal jobban fog törekedni, hogy a célját megvaslósítsa. Mármint, én így vélem.

Visszatérve a célokhoz. Nekem az a célom, hogy állatorvos legyek. Állatorvos csak úgy lehetek, ha tanulok, aktív vagyok. Hiszen, a kemény munkát mindig siker koronázza. Ebben az esetben a kemény munka, a tudás megszerzése. A munka sikere, vagy gyümölcse a birtokomban lévő tudás. A tudást nem veheti el tőlünk senki. A tudás hatlmat jelent. Ezt a hatalmat ki lehet használni, kamatoztatni a tudást. Ha a tudást tudjuk használni, pénzt is tudunk keresni vele. Ha a megkersett pénzt nem szórjuk el, hanem tudjuk kezelni, takaréskoskodunk, gazdaggá válhatunk. És ha valaki gazdag szeretne lenni, ezt nagyon fontos tudnia. Ez a kulcsa mindennek. Hova lyukadunk ki? Ismét oda, hogy a tudás hatalom. Megéri tanulni.

De, ne szaladjunk ennyire előre. Jelen esetben még a topolyai Mezőgazdasági Iskola állategészségügyi technikus szakán tanulok, a második osztályban. Az élet lépésekből áll. Ahhoz, hogy én állatorvos legyek, sokmindenen keresztül kell mennem.

Folyton tervezek. Szerintem jó az, ha egy ember előre tervez, tudja mit szeretne tenni a jövőben. Nekem mindig az mondják a nagyszüleim, hogy: Ne tervezz előre! Lesz, ahogy lesz! Nagyban függ a szerncsétől. Mindenki saját szerencséjének kovácsa. Szabó Péter szerint a szerencse az, amikor a felkészültség találkozik a lehetőségekkel. Ez a válaszom a kijelentésükre.

Sok tervem van. Az egyik szempont, Budapesten akarom folytatni tanulmányaimat, mivel azt hallottam, sokkal komolyabb egyetem, mint a belgrádi. A másik szempont, anyanyelvemen folytathatom a tanulmányaimat. Belgrádban sokkal nehezebb lenne, mert nem tudok szerbül. Valamint, Magyarország tagja az Európai Uniónak. Ha sikerül bejutnom a budapesti állatorvosi egyetemre, és be is fejezem, előnyöm lesz, mert más Uniós országokban is tudok majd munkát vállalni. Tanulmányaim befejeztével Magyarországra akarok költözni, és ott munkát vállalni, mert itt Vajdaságban bizony nehéz. Ez az én véleményem, de nem csak én vagyok így ezzel. A nagybátyám is.

És itt jön az, amit leírtam a második oldalon. Ha befejezem az állatorvosi egyetemet, tudásra teszek szert. Ha tudásra teszek szert, a tudást tudom alkalmazni. Ha a tudást tudom alkalmazni, vállalhatok munkát. Ha vállalhatok munkát, kereshetek pénzt. Ha kereshetek pénzt, fenn tudom tartani magam. Ha fenn tudom tartnai magam, spórolhatok. Ha tudok bánni a pénzzel (kiszámolom mennyi pénzt költök el, és mennyit tudok takarékba helyezni), időskoromban nem kell idegeskednem azon, hogy miből élek meg. De nem csak a pénz számít. Az is számít, hogy a szakmámban tudjak majd dolgozni. Ez a legfontosabb.

Nincs nagyobb öröm annál, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret. Én ezt szeretem. Az állatorvoslást. Szeretek az állatokkal foglalkozni. Szinte, alig várom a gyakorlatot! Igaz, van amikor valamit elrontok, nem úgy végzem a feladatot, amelyet rám bíznak, hibázok, de most Istenem! Azért járok gyakorlatra, hogy mindent elsajátítsak. Hibázni viszont, emberi dolog. Még a legkiválóbb szakemberek is ejtenek hibát. Vannak olyan dolgok, amelyeket nem szeretek a szakmámon belül, például a sertések ivartalanítása. Annál rosszabb nincs, mikor látom, hogy szenved az a szegény állat! Ezt a beavatkozást is valahogy úgy kellene elvégezni, hogy ő ne szenvedjen, mondjuk adni neki érzéstelenítőt. Sokszor mondják nekem, hogy nem szabad együttérezni az állattal, de akarva, akaratlanul, az állat helyzetébe tudom képezlni magam. Gondolom, ez fejlettebb országokban nem így működik.

Én állatorvos akarok lenni. Kerüljön elébem bármilyen akadály, én szembe fogok nézni a problémákkal. Eddig is megtettem, most is megteszem, és meg is fogok tenni mindet annak érdekében, hogy célomat elérjem. Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél. Majd ha elértem célom, büszkén fogok visszatekinteni, hogy mit tettem a célom érdekében.

KOZLA NORBERT: Az én utam

Persze mindenki a múltjából indul ki,mikor átlépi az általános kötelességét.Ez egy igen nehéz korszak mindenki számára,mikor el kell döntenünk,hogy mivel szeretnénk  foglakozni a jövőben.

 Igen,ez soknál gondot jelent,így hát a gimnáziumot választják,de persze vannak olyanok is akik, szakmába  csöppenek.Hát igen,én is egy olyan személy vagyok,aki szakmát választott.

  Visszamenőleg ,állatokat tartottunk,és ekkor érdeklödtem az állatorvoslás iránt.Így hát be is jutottam a mezőgazdasági iskolába,egy négyéves szakra,állategészségügyi technikusnak tanulok.Pesze sok jót megtanultam az állatok gondozásáról,ápolásukról,tenyésztésükről.Ez mellett még és a érdekel a történelem és földrajzi kutatások is.Az állatorvoslás igenis szép és jó dolog,persze ha valaki befejezi az egyetemet,mert technikusként igen nehezen találhat munkát sajnos.Kicsit érdekes,hogy Vajdaság ellátja Szerbiát és Közép Európát,és mégis a legszegényebb vidék.Az én iskolám székhelye Topolya,egy szép kisváros, tele magyar népséggel.Sok környező falu lakosaiból  tevődik össze az én kis iskolám.Négy éven keresztül volt időm átsétálni Topolyát,és most mint végzős többször besétálok a városba,mert lehet,ha elballagok a sulimból,akkor ki tudja,mikor jövök ismét.Ugyanis én egy szabadkai végzős diák vagyok a topolyai mezőgazdasági iskolában.Nehezen fogok elválni Topolyától,mert a szívemhez nőtt.Végzős vagyok,kötelező túlléptem ezen a tényen.Az osztálytársaimtól sokat tanultam a nagyobb állatok gondozásáról,és ez mellett a nehéz munkákról.Lassan itt az év vége,kezdek feszültebb lenni a felkészülése miatt.A tanárok is folyton minden egyes,nap csak azt vágják a fejemhez,hogy törekedjek a vizsgán,hogy minél több pontot érjek el.A negyedik év elején már azon töpregtem,hogy tovább szeretnék tanulni.Ez mind az első félévben játszodott le bennem,hogy igenisnVajdaságban szeretnék továbbtanulni.A saját szülőföldemen.Mindig  van bennem egy kis remény,az,hogy évről évre talán jobbra fordul az országunk vagy a mi kis autonómiánk  sorsa.Barátaim mindig azt mondják,hogy mit kezdesz itt Szerbiában,mikor mindenki menekül innen a jobb élet reményébe.Én továbbra is tartom magam a reményhez.Volt lehetőségem elmenni Újvidékre,az egyetemi városba.A  Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából szerveztek egy egynapos kirándulást az egyetemi városba.Annyira lenyügőző volt ott minden.Az egyetemek közül lehetett választani ,hogy ki merre tanulna tovább,én akkor a  Bölcsészeti kar

 

felé kacsingattam.Bent is voltam az egyetemen.Előadásokkal fogadták az érdeklődőket,minden jó volt,csak az volt bökkenő,hogy az órák szerb nyelven folynak.Ez viszont nekem nem hátrány, igenis valamennyire tudok szerb nyelven beszélni.Késő ősszel a tanitóképzősök jöttek.Ez nekem mind tetszett,csak az volt a gondom,hogy tanitó nem szeretnék lenni.A Magyar tannyelvű tanitóképző karon sűrűn emlegették az előadásukon,hogy jó támogatást kapnak a Magyar Nemzeti Tanácstól.Nálam az volt a gond,hogy ha bejutnék a bölcsészeti karra, lehet,hogy a szüleim nem tudnának anyagilag támogatni.Ha még az állami költségre is összehangolnék, az sem lenne elég heti két utazásra.Ez nálam gondot fog okozni,ha nem tudom megvalósitani az álmaimat.Nos amit én szeretnék megvalósitani az földrajzzal és történelemmel lenne kapcsolatos.Főleg a történelemnél a Balkánon lejátszodó események érdekelnek.Szeretném fel- kutatni mindazt,ami itt a környéken lezajlott.A II.világháború és a Jugoszlávia szétesése a legimádotabb témám.Ez szerint utaznám a tájakat,és átélném a történteket.Vágyam,hogy egyszer eljussak a boszniai piramisokhoz.Rövidre véve a kutatás és az archeológia érdekel nagyon,meg persze a földrajzi felfedezésekért bolondulnék.Ez mellett a politikát is imádom.Az itteni politikán volna mit gondolkodnom.Ha ezt meg tudnám valósitani,akkor meg lennék elégedve az életemmel.Csak sajnos Vajdaságban nem tudok ilyen egyetemről,ami mind a három ágazatot magába foglalná.Ha van is,biztos csak Belgrádban van,de velük nem osztanám meg a munkáimat.Kihúznak mindent Vajdaságból,azért nem.Ha  nem tudom itt megvalósítani az álmom,akkor Szabadkán felvételizek a Magyar Tannyelvű Tanitóképző karon.Lehet az egyetemi tanulmányok folyamán megszeretem az oktatást.Ha sikerülne lediplomálnom a MTTK -n,és ha nem találom meg a magamhoz illő munkát,akkor jöhet a B terv.Már nyolc éve foglalkozok  madárvédelemmel.A Ludasi-tó nál található meg a táborom.Miden nyáron és ősszel kijárok a tóra madarászni.Számtalanszor madármegfigyelésen veszek részt,persze távcsővel és teleszkóppal figyeljük a tollasokat.Már jó pár éve megyek Magyarországra is madarászni,persze ott sokkal komolyabban veszik,mint itt Szerbiában.Sok híres magyar természetfotóssal és ornitológussal találkoztam már.Mindenáron a madárengedélyre pályázok.Remélem,hamarosan meg is valósul az álmom,hogy én is aktív madárgyűrűző legyek.Ha sikert aratok,és pár éven belül sem haladunk a jobb út felé,akkor kimegyek Iraelbe madarászni.Ott vannak eddig   legjobban megfizetve a madárgyűrűzők.

 Vajdaságba szeretnék továbbtanulni a saját szülöföldemen.A végek végén:maradni,itt élni és küzdeni.

KATONA PETRA: Én utam

Útnak indulva

A jövőbe bízva

Keresem azt a helyet

Amit nekem teremtettek

Keresem az utamat

Mely a célom mutatja

Az álmaimat követve

Sokszor döcögve

Mégis kitartóan

S bizakodóan

Utamat járom

A lehetőségeket várom

Talán néha feladnám

Mikor sok rossz zúdul rám

De ennél erősebb vagyok

S ezt nem hagyom

Az álmaim vezetnek

El nem engednek

Mert ha én valamit akarok

Azért meg is dolgozom

S nem engedem elveszni

Amiért meg kellett szenvedni

Mert tudom hogy ez az életem

És ezért kell élnem

Ez az én utam

S az álmaim felé mutat

Hisz segít abban

Hogy megtaláljam magam

S ezáltal eljussak oda

Ahová mindig is akartam.

MOLNÁR ALIZ: Az én utam, az én tehetségem

Kiskorom óta a zene, azon belül is az éneklés foglalkoztat. Mióta az eszemet tudom, énekesnő szeretnék lenni.

Általános iskolában ének-zene tagozatra írattak, így lehetőségem volt komolyabban foglalkozni a zenével. Megismertem és elsajátítottam az alapokat, amiket az SZTE Juhász Gyula Gyakorló Általános Iskola nyújtott nekem. Kötelező énekkaros létemet színessé tették a kórustáborok, a közös fellépések és versenyek. Azonban az első szerelmet az énekléssel kapcsolatban a Szegedi Szabadtéri Játékokra bekerülésem hozta. Nyolc éves voltam, amikor három fordulón keresztül jutva beválogattak a Valahol Európában című musical gyermekstatisztái közé. Másfél hónapig készítettek fel minket napi 8-10 órában a darabban való éneklésre és színészkedésre. Sokszor erőt próbáló volt, hogy akár hajnalokba nyúlóan helyt tudjak állni. Annyira magával ragadott ez a világ, hogy több évig musical színésznő szerettem volna lenni és még két nyáron részt vállaltam a szabadtéri színészkedésben.

Számos egyéni megmérettetésen vettem rész általános iskolás koromban, ahol többnyire dobogós helyezéssel távoztam a színpadról. Ez igencsak motiváló volt, hiszen egy pozitív visszacsatolása volt annak, hogy amit képviselek annak van, hiszem, hogy lehet jövője.

A továbbtanulásommal kapcsolatosan nem is volt kérdéses, hogy mivel szeretnék foglalkozni a későbbiekben. Szerencsére időben kezdtem el felkészülni, mert nagy kihívást jelentett a relatív szolfézs rendszerből átállni az abszolútra. Érthetőbben fogalmazva a Kodály módszer után beletanulni abba a szolfézs rendszerbe, amit Magyarországon kívül a világ minden más országában alkalmaznak.  Felvételt nyertem abba az intézménybe, ahová leginkább szerettem volna bekerülni, így lettem a Szabadkai Zeneiskola Jazz-ének tanszakos diákja. Nagyon szeretem, és meg vagyok elégedve a jelenlegi iskolámmal, hisz a legjobbat kapom a legjobbaktól. Ebben az iskolában mélyíthetem az eddigi tudásomat, és megalapozhatom vele a jövőmet.

Középiskola után is zenét szeretnék tanulni, az éneklést mindenképpen folytatni fogom. Szerény véleményem szerint a legszebb szakma a Földön a tanároké, sőt nem is szakmaként jellemezném, hanem mint hivatás. Minden tiszteletem a pedagógusoké, hisz rengeteg időt és energiát fektetnek munkájukba, hogy segíthessenek a jövő nemzedékének általános műveltségét megalapozni, majd fejleszteni azt. Jelenlegi főtantárgy tanárnőm egyben a példaképem is. Magas szinten oktatja diákjait, mindenkinek a legjobbat nyújtja. Remélem, hogy egyszer én is sikeres lehetek ebben a munkakörben, hiszen jövőképembe a tanári hivatás is besorolható. Így tizenöt éves fejjel a felsőoktatásban továbbtanulási lehetőségek közül legvonzóbbnak a Grazi Zeneművészeti Egyetem, a Bécsi Zeneakadémia, a Belgrádi Zeneakadémia vagy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tűnik.

Szeretem magát a zenélést, de alkotó munkát is végzek. A zeneszerzés nekem érzelmi alapon működik, hisz minden ember másképp fejezi ki az érzelmeit. Míg valaki őrjöng, egy másik sír, én a zenében találom meg a gyógyulást bármilyen panaszra. Rossz napokon megihlet a sok negatív érzés, az aktuális állapotom, és írok egy lassú, érzelmes dalt. Amikor jó dolgok történnek velem, az is ihletet ad egy dal komponálásához. A dalszerzés épít, és gyógyít egyben, remélem jelentős szerepet fog játszani az életemben.

A zene legjobb kifejezőeszközei a hangszerek, és az éneklés. Sokszor mesélik a szüleim, hogy a születésem napján a sok síró csecsemő közül, erőteljes hangomat rögtön felismerték, tudták, hogy én vagyok az. Egy másik kedves gyermekkori anekdota rólam, hogy a harmadik szomszéd néni mondogatta, hogy: „Ebből a lányból énekesnő lesz, olyan erős tüdeje van!”, pedig csak kint játszottam és énekelgettem az udvaron. Egész kicsi korom óta az éneklés az egyik legbiztosabb dolog az életemben. Szeretek ezzel foglalkozni, és nagyon örülök, ha ezzel másoknak, de közben magamnak is örömet szerzek. Első hangszerem egy gitár volt, de a későbbiekben átpártoltam az énekléshez nélkülözhetetlen hangszerre, a zongorára. Titkos vágyam, hogy megtanulhassak szaxofonon játszani. Valahogy mindig is vonzott ez a hangszer bár sokak szerint férfias, szerintem igenis női kézbe is illik, lásd Candy Dulfert, aki a világ leghíresebb szaxofonista hölgye. Talán egyszer elmélyülhetek a szaxofonozás rejtelmeiben is.

A szakmára felkészülésem kedvenc állomása a színpad. A színpadon állva úgy érzem, hogy nincs senki más rajtam kívül jelen. Akkor, abban a pár percben enyém a figyelem. Nincs semmi, vagy senki, aki megállíthat. Ám ahhoz, hogy a színpadon állhassak, rengeteg előzetes munkára van szükség.  A helyesen kidolgozott technika elsajátítása és a dalokba történő beépítése sok gyakorlást igényel. Talán sokan azt gondolják: „Milyen jó neki, hiszen csak énekelget kedvére.” Bele sem gondolnak, hogy az ember tehetségét mennyi munkával jár kiművelni. Egy apró példa, hogy egy jazz improvizációt nem lehet, csak úgy találomra elénekelni – ha a minőség számít –, ismerni kell a zeneelméletet a helyes végrehajtáshoz. A zeneelmélet foglalja magába az összes tudnivalót, ami alapját képezi egy zenész tudásának. Egy énekes a színpadon állva rengeteg dologra kell, hogy figyeljen. Amikor egyedül áll fent, figyelnie kell a gesztusaira, hogy megtalálja a közönséggel a közös hangot, a dal szerkezetére, hogy mindent pontosan adjon át, a szövegre, hogy azt érthetővé tegye hallgatóságának, a mozdulataira, hogy harmonizáljanak a zenével és nem utolsó sorban a megjelenésére. Amennyiben más zenészekkel játszik, úgy fontos továbbá az összhang, az egymásra figyelés, a harmónia megteremtése. Egy zenekar frontembere általában az énekes, így ki kell tűnnie mindenképp öltözködésével, viselkedésével. Tudnia kell kommunikálni a közönséggel. Azt gondolom, ez így összességében nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszik.

Talán másfél éve lehet, hogy komolyabban megismerkedtem a jazz műfajjal. A zeneiskolai felvételire készültem és először nem igazán érdekelt, erősebb kötődést éreztem a pophoz. Egyre többet és többet hallgattam híres jazz standardeket, mindig más énekes, esetleg hangszeres előadásában. Idővel a jazz az életem része lett; vele alszom el, és vele ébredek. Megszerettem a műfajt. Az ragadtat el leginkább vele kapcsolatban, hogy annyira változatos, hogy még ugyanaz az ember sem tud egy frázist pontosan ugyanúgy előadni kétszer, kivéve, ha transzkripcióról beszélünk. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy az említett példaképem megismertette velem a jazzt és most úgy érzem, hogy ez az én utam, az én tehetségem alapja.

Éreztem, és mai napig érzem, hogy egy dalnak rengeteg mondanivalója van. Pozitív állapotomban a dallamra fókuszálok, míg melankolikusabb pillanataimban erősen koncentrálok a szövegre. Így van ez akkor is, amikor magam szerzek egy dalt. A dalszerzésnél fontosnak tartom, hogy a szövegnek legyen mondanivalója, és olyan dallammal rendelkezzen, ami egyedi és fülbemászó. Sokan mondják, hogy már minden jó dalt megírtak, de úgy vélem, lehetséges mindig újat és jobbat alkotni. Minél többször hallgatok meg egy dalt, annál többféle üzenetet fedezek fel benne. Komolyan hiszem, hogy ebben nagy lehetőségek rejlenek.

A XXI. századi emberek 10%-a hallgat jazzt. Ez azt jelenti, hogy nem ez a legelterjedtebb műfaj, de ami biztos, hogy ez örök zene. Szeretnék tenni az ellen, hogy a jazz műfaj kihaljon. Jó lenne, ha az emberek is látnák azt a sok üzenetet, amit egy dal rejthet önmagában. Feladatomnak tartom, hogy hirdessem, hogy az örök zene mindenki számára öröm zene is lehessen.

Fontos eredménye ennek a pályázati kiírásnak, aminek így a végére érve jómagam a legjobban örülök, hogy ez így mind megfogalmazódott bennem és zsenge tizenöt éves korom ellenére lehet, hogy nem végleges, de határozott céljaim vannak a zenei jövőképemmel kapcsolatban.

LENGYEL SÁNDOR: Utam színei

Tizenöt éves voltam mikor eljött a pillanat. A nagy döntés. Hogyan alakuljon a jövőm. Most vagy soha. Emlékszem, mindig előttem volt a cél, hogy én ezt akarom és márpedig menni fog. Éjjel-nappal tanultam azért, hogy az érettségit úgy megírjam, hogy bekerülhessek MESC-be. Nem tudtam mi vár rám, csak egyre tudtam gondolni: én elakarok menni a lakóhelyemről, megismerkedni új emberekkel, tiszta lappal kezdeni mindent és hátra hagyni a múltat. Szép volt, jó volt, de többre vágytam. Így kerületem Szabadkára.

Este volt, hét óra. A weboldal nagyon lassú, mindenki kíváncsi hogy hova vették fel. Vártam. Még mindig csak vártam. Egyszer csak előjött az ablak. Beírtam a kódom, és kattintottam. Szépen lassan megláttam. Felvettek. Oda ahova akartam. Teljes boldogság és büszkeség. Igen, sikerült. Megcsináltam. Újrakezdhetek mindent, de bírni fogom én ezt? Az állandó utazást, a rengeteg tanulást? Mi lesz, ha nem fog menni? Kudarcot vallok, szégyen leszek. Mindegy, ezen inkább nem eszem magam. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Szeptember elseje, az első nap. Reggel hat órakor felszálltam a buszra és egy óra utazás után beléptem az iskola területére. Rengeteg diák, megbeszélik a nyáron történteket. Én ott állok, nem ismerve senkit sem. Nem a tapsra vártam, csak egy jelre. Az igazgató megszólalt, szegénykés magyar tudással: üdvözlöm az elsősöket! Eközben megláttam egy velem egyidős embert, a közösségi oldalról már ismertem, hisz mindenkire rákerestem, aki a jövendőbeli osztálytársam lett. Bemutatkoztunk, kezet ráztunk majd megismertem még több tagot. Boldog lettem, nem vagyok egymagam. Belépve az osztályterembe az ablak mellé ültem az utolsó előtti padba. Gondoltam miért ne, figyelmes diák arra is gondol, ha később nem lesz ideje tanulni és fegyvert kellene használnia. Kisméretűt, nem feltűnőt. Többiekkel megismerkedtünk, szóba elegyedtünk. Vidáman mentem haza, úgy éreztem, tagja lettem egy olyan közösségnek, aminek már régóta szerettem volna. Őszinte leszek, béna voltam az elején. DE NAGYON. Nem tudtam normálisan lekezelni másokkal, uralt a félelem, és az sem keltett jó benyomást, hogy nagytermetű gyerek voltam (és még vagyok is) vékonyabb hanggal. Testalkatilag sem vagyok nádszál, tehát adtam okot arra, hogy piszkálhassanak. De nem tették. Egyelőre. Így kezdődött a történet három évvel ezelőtt.

Egy kisvárosból érkező embernek Szabadka egy óriási környezetváltás. Ha ezt még „megfűszerezzük” azzal, hogy magunkra vagyunk hagyatkozva, sokkal nehezebb a dolgunk. Az új osztályfőnök szimpatikusnak tűnt, és mái napig nem bánom, hogy ő lett az osztály feje. Sok mindenre megtanított úgy, hogy nem mondta el konkrétan mire gondol. „Matek az alapja mindennek.” Igaz kijelentés, még ha elsőre furcsának is hangzik. Az embernek sokszor számolnia kell tetteivel, döntéseivel és csak két opció létezik: vagy sikerül, vagy nem. Rengeteg álmatlan éjszaka volt az elmúlt években, mert ha valaki olyas fajta típusú ember, mint én, akkor a tökéletességre törekszik. Ez sokszor a saját kárunkra mehet, nem vesszük észre, hogy mennyire más lehetne az élet, ha nem veszünk mindent komolyan. Erre későn jöttem rá, az utolsó előtti pillanatokban, de megváltozni nehéz. Kilépni a komfortzónából, a szürke hétköznapokból, a kitaposott útról. Sok tanárnak köszönhetem azt, amilyenné váltam. Megtanítottak a kemény munkára, az igyekezetre, arra, hogy egyszer lehetsz nagyon fent, de gyorsan lekerülhetsz a legmélyebbre. Ezekhez elég volt egy-két szó, egy-egy elcsípett mondat, tekintet.

A szüleim a példaképeim. Nap mint nap látom rajtuk hogy mindent megtesznek azért, hogy nekem a legjobb legyen, hogy fizethessék az iskolai költségeket, ott tanulhassak ahol mindig is akartam és még ha ez olykor kompromisszumokkal is jár, megoldjuk amennyire csak tehetjük. Tisztelem őket, ezért is szeretnék bizonyítani nekik minden szempontból. Még ha olykor feszültség alakul ki, megbeszéljük, de ez időnként normális dolog, mindenkivel előfordul.

Mái napig furcsa belépni az iskolába, sok mindent nem fedeztem még fel, de egy valamit rögtön kiszúrtam a pincében. A kantint. Kora reggel megcsap a frissen sült pogácsák illata és az egész napomat bearanyozó eladók mosolya, akik a munkájuknak élnek. Ha megkérdezném őket, miért dolgoznak itt, csak ennyit mondanának: ez egy átmeneti munka, már 8 éve. Mikor kérek valamit, szívesebben ütnének fejen egy lapáttal, minthogy kiszolgáljanak, de hát ez van. Ők már csak ilyenek, de már megszoktuk. Aki akar celebkedhet az egész épületben, hisz minden sarokban van egy kamera. Néha úgy érzem magam, mint egy valóságshow felvételén. Vajon kitudnak szavazni innen? Folyosón sétálva kihallatszódik a tantermekből az ordítások, a tanítani próbálók ideges hangja. Minden egyes területhez köt egy emlék. A szorongások, az első hónapok nehézségei, a sikerélmények. Egyszer találtam egy kis sósperecet a falban, de nem bántottam. Ez az iskola lelke, ez tartja az egész épületet és a drótkerítés az udvaron, nehogy a vakolat nyomot hagyjon bárkin is. Bár tizenöt perc hírnév mindenkinek jár, esti híradóban lenne egy újabb téma. „Botrány az iskolában – az épület egy darabja ráesett egy diákra. Állapota stabil, de tudást sajnos nem szerzett még így sem. Nem mintha ez változtatna bármit is.”

A vezetőség gondolt arra, hogy a napi mozgás meglegyen. A tantermünk a második emeleten található, kész hegymászás felérni. Vennem kellene egy oxigénpalackot, hátha úgy megkönnyebbíteném a helyzetem. Az ajtón belépve mindig azt érzem, hogy megérkeztem, itt a helyem. Huszonhárom ember huszonhárom különböző tulajdonsággal, de így egészítjük ki egymást, így lettünk egy csapat. Mindenki beszólogat a másiknak, de sosem bántásból, csak poénból. Ha egy kicsit is komolyan vennénk, beleroskadnánk. Kell egy kis kikapcsolódás, elterelni gondolatainkat a nehéz életről. A számítógépes kabinetek az iskola legfontosabb helyszínei. Programozóként lételemem az órai géphasználat, még ha olykor nem megy minden úgy, mint ahogy annak kellene, de sok trükköt elsajátítottam. Sokszor elég egy hatalmas ütés a gépre és már be is indul, illetve szemetesként is jól funkcionál. Találtam már a gépházban almát, üres chipses zacskót. Ezek ereklyék, a régi generációk emlékei és ehhez mi csak hozzátehetünk. Weboldalkészítéskor nem szükséges internet, hiszen ez egy műszaki iskola, minek az nekünk. Mi már annyira profik vagyunk, hogy még ez sem kell, megoldunk mindent manuálisan. Vagy hozzuk a saját laptopunkat és akár haladhatunk is a munkával.

Harmadikos vagyok, még egy évem van hátra. Most kezdődik az az időszak, amikor teljesen el kell gondolkodni azon, hogy mi legyen velem ezután. Haladjak tovább ezen a pályán, vagy valósítsam meg álmaimat, amihez olyan út vezet, amit vagy áthidalok és megoldok minden akadályt, vagy beleroskadok és kárba vész minden. Régebben minden teljesen más volt. Nem volt ennyi lehetőség, teher a gyerek vállán. Mindent megteszel azért, hogy megfelelj másoknak, segítesz, akinek csak bírsz, mégsem kapsz megbecsülést, pedig néha egy-egy kedves szó sokat tud tenni az ember önbecsülésén, hisz ettől nem érzi azt, hogy amit csinál az felesleges munka, kárba veszett idő. Minden alkalommal átérzem ezt, és talán ez a legrosszabb tulajdonságom, hogy túlságosan jólelkű vagyok és még akkor is más érdekeit nézem, amikor végre magamra is gondolhatnék.

Egy valamit tudok biztosan. Ha valaki azt kérdezné tőlem megbántam –e hogy ide jöttem, annak ellenére is nem lenne a válaszom, hogy sokszor szidom ezt az egészet. A sok felesleges hajtást, a folytonos keresztbetevést az iskola részéről a viccnek is rossz szabályaival, de sok minden köt ide. Azok az emberek, akik körülöttem vannak, akikben bizalmat szavaztam. A helyzetek, amiken átvészeltük magunkat, a kitartást, a szeretetet. A tanárok, akik személyiségükkel maradandó emlékeket alkottak és megbecsültek. Akárhogy is alakul a sorsom, a lelkem ide fog kötni mindig is és a búcsúzás nehéz lesz, de ezt is csak egy újabb fejezet követ majd. Saját lábra kell állni, megtalálni azt, amitől nyugdíjas korunkban elmondhatjuk azt hogy igen, éltem. Boldogságban, szeretetben, biztonságban. Mindent megvalósítottam amit elterveztem. Nehéz lesz? Megoldható? Cselekedni kell, próbálkozni. Sosem lehet tudni hogy mit hoz a jövő, de egyelőre egy gyűlésen csak így mutatkoznék be: Üdv, Sanyi vagyok, döntésképtelen.

LADÁNYI LILI: Az én utam

Az emberek mind különböző választ adnának arra a kérdésünkre, hogy tudják-e mi a saját útjuk. Legtöbben az igen és nem feleletet használnák. Ám ha tovább kérdezgetnénk őket, hogy mi is az vagy miért nem tudják, nagy valószínűséggel nemleges választ hallanánk. Még az is aki azt állítja, hogy ő bizony tudja, lényegében halvány sejtése sincsen róla. Hogy miért nincs róla sejtése? Amit elmondunk vagy utunknak vélünk az csak a jelen, az a pillanat amiben nyilatkozunk. Ekkor valójában csak az utunk egy kis darabját, szeletjét látjuk be. Az események sebes váltakozásának köszönhetően azonban minden pillanat egy új elágazáshoz juttat minket, aminek köszönhetően utunk akár száznyolcvan fokos fordulatot is vehet. Hogy honnan tudom mindezt? Sajnos vagy talán szerencsére a saját példából. Az utam vagy jobban inkább a jövőmről alkotott elképzelésem valóban percről percre változni tud, és változik is.

Általános iskolás koromban még valóban azt hittem, hogy tudom mit akarok és hogyan érem el. Volt egy kész tervem arról amint bejárom az utamat. Ez az első kereszteződés alkalmával meg is változott. Ekkor kezdtem rájönni, hogy lehet nem is annyira látom én ezt az utat. Sok mindennel foglalkoztam még ekkor és idővel ahogy haladtam az ösvénykémen-szerintem akkor még nem volt nevezhető útnak- szép lassan minden egyes leágazásnál valamit elhagytam. A sok bokorral és érdekes növényzettel benőtt ösvényecském lassan kezdett kopár és egyhangú lenni. Leginkább egy autópályához vagy országúthoz tudnám hasonlítani, ami vezet a végeláthatatlanba, annyi különbséggel, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet egy leágazás ami egy másik hosszú és kopár útra visz rá. Maga a táj lehet, hogy érdekes és felfedezésre váró viszont mi csak ilyenkor átutazóban vagyunk ezeken a tájakon. Csak áthaladunk rajtuk a célunk eléréséért, amit olykor még mi magunk se látunk tisztán.

Ha valaki hatodik osztályos koromban megkérdezi tőlem mit is tartok az én utamnak, nagy valószínűséggel a válaszom valami zenével vagy fizikával kapcsolatos álomkép lett volna és persze semmi szín alatt sem kötődött volna Szabadkához. A zenétől végül búcsút vettem, így maradt csak is a sport, meg persze az iskola. Még ekkor is kitartottam a matematika és fizika rajongásom iránt, viszont már érezni lehetett, hogy ezek se fogják sokáig az utamat képezni. Végül a pályám addig kanyargott és haladt egyik leágazásból a másikba, hogy csodák csodájára Szabadkán kötöttem ki a gimnáziumban, természettudományi szakon. Ám nem feltétlen a gimnázium vonzott eme szecessziós városba, hanem a sport. Talán ennek is köszönhető az, hogy a tanulás iránti szenvedélyem és legfőképpen a matematika és fizika rajongásom valamelyik elágazásnál leszakadt. A sport lett a mindenem. Szívemet lelkemet beletettem és talán még titkon abban is bíztam, hogy végre megtaláltam az utamat. Rájöttem, hogy az az én igazi világom, mert egy sportoló nem úgy gondolkodik mint egy átlagember. Teljesen más a világképe és a hozzáállása a feladatokhoz és akadályokhoz. Ez főleg azokon a felnőtteken látszik akik fiatal korukban olyan sportot űztek amihez napi szintem ott kellett lenni az edzéseken és maximumot teljesíteni. Lényegébe ebbe a világba szerettem én bele. Meg volt benne minden, a folyamatos fegyelem, mindig a maximumot kellett nyújtani -bármennyire is fáradt valaki- és a kifogás szót nem ismerik. Számomra úgymond ez volt az álomvilág, azt az ember típust képviselik akivé én is válni akartam. Pár hónap alatt sikerült is elsajátítanom ezt a fajta gondolkodást és elszántságot. Viszont ehhez az észjáráshoz rendkívüli realitás is társul. Ami viszont megmutatta nekem azt, hogy sajnos az én utam nem a sportcsillagok közé visz. Így hát nekiáltam megfejteni hova is vihet az utam. Rengetek találgatás, ötletelés volt mire eljutottam a jelenlegi véleményemre.

Így, negyedik osztályos gimnazista ként rájöttem arra, hogy az utunkat mi irányíthatjuk csak, ezt azelőtt nem így gondoltam. A másik nagyon fontos ami megvilágosodást hozott, az az, hogy a jelenbe éljek. Bár mindig egy kicsit előre kell tekinteni a jövőnk felé, de maximálisan a jelenben kell élni. Ha nem élünk a jelenbe rengeteg lehetőséget és új kaput, leágazást szalasztunk el. Aki a mostban él mindig tisztában van a lehetőségeivel és csak azt kell figyelnie, hogy a megfelelő utat válassza a céljához. Mi irányítunk. Én irányítok. Ez hatalmas felelősség is egyben, de ugyanakkor hatalmas kiváltság is. Bármikor azt mondhatjuk, hogy kész elegünk van és megpihenünk a leálló sávban, ugyanakkor bármelyik pillanatban hozhatunk más elhatározást, amivel utunk akár száznyolcvan fokos fordulat is vehet és teljes erővel robogunk ugyanazon az úton tovább, de valahogy mégis máshogy. Személy szerint én is ezt tettem.

Harmadikos gimnazista koromban elhatároztam, hogy földrajzot fogok tanulni. Senki és semmi nem tudott ettől az elhatározásomtól eltéríteni. Ennek ellenére valamikor a negyedik osztály elején egy igen érdekes osztályfőnöki órát követően teljesen más útra léptem. Ez az út pedig nem a földrajzi egyetem felé vezet, sokkal inkább a fogorvosi felé. Az osztályfőnöki óra lényegében arról szólt, hogy aránylag erős osztály ként miért adjuk fel az álmainkat és miért térünk rá a könnyebb egyszerűbb útra, amit lényegében csak azért választanánk, hogy ne keljen annyit tanulnunk. Ekkor jöttem rá, hogy nem akarok beállni azok mögé akik a könnyebb utat választják, elvégre nem arról vagyok ismert, ekkor mutatkozott meg igazán a sportolói gondolkodásmenetem. Így hát valamikor októberben célt váltottam és elhatároztam, legyen bármi ára végig viszem. Ennek érdekében az egyik igen nagy elágazásnál arra az útra léptem amiben a sportomról és sport „pályafutásomról” már csak múltidőben beszélek. A sporténem most már csak a szívem egyik igen kiemelkedő helyén él. Viszont a mentalitás amit általa nyertem teljes mértékben a sajátom lett. Elejébe igen nagy nehézséget okozott, hogy a tanulásra koncentráljak. Az idő múlásával azonban sikerült azt az elhivatottságot és szenvedélyt amit egykoron a sportágam felé mutattam áthelyezni a tanulásba. Az érettségi közeledtével egyre inkább megmutatkozik az a munka amit befektettem. Mindig is volt egy kis mottóm, ami az utóbbi időben igenis reális. „Nem akkor kell abbahagyni amikor elfáradunk. Hanem amikor célba érünk.”  Ennek tudatában élem a mindennapjaimat.

Ha valaki ezen a havas februári napon megállít az utcán és megkérdezi tudom e, hogy mi az utam, a válaszom nem lenne egyértelmű. Azt tudom, hogy ebben a pillanatban melyik úton haladok és mi felé. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy valóban ez e az én utam, de nem is érdekel. Én élvezem az utazást. Tudom, hogy bármi is vár rám az utam végén az valóban én leszek. Akkor visszanézve már elfogom tudni mondani, hogy mi is volt az én utam. Erre viszont még egy ötven évet biztos várni kell.