Gyerekként sokféle út és lehetőség került elém, melyekre mindig nyitott voltam. Így az én utam már gyermekkoromban megtaláltam, amire csak nemrég jöttem rá. Négyéves korom óta néptáncolok, amit a mai napig is kitartóan, buzgón művelek. Mindig jól éreztem magam a közösségben, amelyben voltam, és a mái napig nagyon szeretek új dolgokat tanulni, azokkal foglalkozni, azokat tanulmányozni. Sokan kilátástalanok, és tanácstalanok nyolcadik osztályos korukban, van úgy is, hogy nem támogatják őket szüleik, vagy nem tudják, mit szeretnének. Ezzel szemben mikor rájöttem, hogy mennyire szeretem a néptáncot, a néprajzot, a népdalokat, megtudtam azt is, hogy melyik az én utam, amelyen lehet úgy járnom, hogy közben élvezzem is az utam.
Így a zeneiskolás alaptudásomnak hála beiratkoztam a zenei középiskolába etnomuzikológia szakra, ahol immár a 3. éve haladok. Úgy érzem, eddig a jó úton vagyok, de hogy milyen út áll előttem, azt még ködösnek látom. Ha a jövőmre gondolok, kétségek között őrlődöm. Bánt, hogy a magyar néprajzi szak, ahol tanulni szeretnék, csak Magyarországon van, miközben haza húz a szívem. Szeretnék itthon tanulni, de a rossz lehetőségek elszomorítanak, hisz nem tanulhatnám azt, amit szeretek. Szeged nincs messze – ez azért vigasztal, mert így hétvégéken hazajárhatok, és tudok énekpróbákat tartani itthon. Így lehet, hogy nem itthon tanulok tovább, de megtanulom, amit szeretek, többek között az otthonom ősi értékeit is. Az az út, ami előre visz, Szegedre vezet, de nem sokáig. Szeretném, ha visszakanyarodna haza, ahol szükség van a népi kultúra oktatására, a tánc és az ének tanításra, mert ha mi, fiatalok nem csináljuk, akkor kifogja helyettünk? Aki elmegy, ha teheti, nem jön vissza. Nem szeretnék én is olyan lenni, aki elmenekül itthonról, mert nem olyan kedvező a helyzet. Elmegyek egy kis időre, de ha tehetem, visszajövök – hiszen ha mindenki elmegy, ki marad? Mi lesz az otthonunkkal? Akinek itthon nem jó, és nem akar dolgozni, máshol se lesz jobb. Van, hogy a helyzete még rosszabb lesz a kivándorlás után. Meg lehet ugyan ezeket az embereket is érteni, hisz milyen az eshetőségük Szerbiában? Nincs lehetőségük, ezért elmennek jobb remények felé. Emiatt gondolkodnak a vajdasági fiatalok a külföldön való továbbtanuláson. Látják, hogy felnőttek, családok távoznak itthonról. Így ha lediplomáznak, el is helyezkedhetnek abban a környezetben. Így fogyatkoznak az emberek. Nem szeretnék megfutamodni. Kitartok a hely mellett, ahol felnőttem. Ha lesz lehetőségem, ha nem, én akkor is visszajövök. Lehet, hogy úgy van, ahogy mondják, hogy külföldön jobb az anyagi helyzet, jobban meg lehet élni, de én csak abban vagyok biztos, hogy csak itthon lehetek boldog. Még ha itthon nem is sikerül elhelyezkednem, élni akkor itthon szeretnék. Hogy miért? Mert látom az otthonom értékeit is, és szépnek találom. Magamból kiindulva – egy egyszerű kis falu iskolájába jártam nyolc évig, ahol egy remek osztályközösség működött. Nem közösítettünk ki embereket, elfogadó, és befogadó osztály voltunk. Egyszerű emberek, egyszerű gyerekei vagyunk, és ezt szépnek látom. Ahogy múlik az idő, egyre több okot találok arra, hogy itthon maradjak, mint arra, hogy elmenjek. Szükség van ránk itthon, de sajnos hiány van a munkából, és a munkalehetőségekből is. Külföldön viszont bőségzavar van ugyan, azonban ott sem olyan nagyon valószínű, hogy jobb munkát találnánk. Főleg nem bevándorlóként. Ezért nem azt mondom, hogy itthon szűkölködjünk abból a kevésből, amink van, hanem ha tehetünk, tegyünk az ellen, hogy ilyen „rossz” legyen itthon. Nem fogjuk tűrni sokáig ezt, akik itthon vannak. A posta a tökéletes példa erre. Helyesen tették, hogy még a legkisebb faluból is buszokat indítottak Belgrádba, hogy tüntessenek. Tesznek – vagy tenni próbálnak az ellen, amilyen helyzetbe kerültek. Nem elmenekülnünk kell, hanem tenni, változtatni. Lehet, hogy nem egy-két nap alatt következhet be a változás, de ha kitartóak leszünk, sikerülhet. Így nem csak az enyém, hanem talán sokak útja vissza, haza kanyarodna. Más is meglátná az otthonunk szépségét. Ha rájönnek, hogy a pénz és a becsvágy nem boldogít, hazajönnek. Itthon lehet, hogy nem a leggazdagabbak anyagiakban, de lelkileg annál inkább.
Változást látok a vajdasági népművészetben is. Összehívtak tapasztalt és a kezdő oktatókat különféle továbbképzésekre, így többek között engem is. Az utamat most már kevésbé látom ködösnek; az itthoni lehetőségek kezdenek megújulni. Értéket adunk át – ezért támogatja ezt az utat a Magyar Állam. Ha a hagyományaink őrzésének a módját fejleszteni tudjuk, mi tart vissza, hogy mást is így fejlesszünk?
Ezelőtt azt hittem, az utam Budapestre visz tovább, ahol a Táncművészeti Egyetem van, mert akkor még nem voltak különféle táncoktatások-képzések itthon, ami sajnos kilátástalanná tette a helyzetet. Ahogy azonban telt az idő, rájöttem, hogy Magyarországon rengeteg oktató van, esélytelen elhelyezkedni. Viszont itthon szükség van az oktatók utánpótlására, mert hála Istennek, táncosok vannak: a mi kis falunkban is három csoport működik, amire nagyon büszkék vagyunk. Olyan is megtörtént már, hogy az oktatóink nem tudtak minket tovább oktatni, mert az idejük nem engedte. Nagyon nehezen találtunk képzett oktatókat, akik a csoportjainkat elvállalták. Hiány van a táncoktatókból, és az énekoktatókból is. Erre felfigyelve jöttem rá, hogy a falunknak nincs se gyermek- se felnőtt énekcsoportja, amit az emberek már rég szerettek volna. Megalakítottam az első leány népdalkört, amit sok kislány szeret, és akarja is művelni. Nem csak a lányok, hanem én is gyarapodtam az oktatásukkal. Megtaníthattam nekik a saját településünk népdalait, amit örömmel fogadtak. Később a felnőtteknek, és a nyugdíjasoknak is igényük lett az énekoktatásra, amit én örömmel fogadtam. Örültem, hogy oktathatok, ők pedig annak, hogy van, aki elvállalja őket, ugyanis ők régen szerettek volna egy népdalkört, de nem volt, aki vezesse őket. Ilyenkor jutnak eszembe a Durindón azok a népdalkörök és csoportok, melyeknek nincs oktatójuk, hanem csak a maguk erejéből dolgoznak, lépnek fel. Sok olyan csoport volt, melynek nem volt vezetője, mégis fellépett, hogy megmutassa magát. Vannak emberek, akik akarják, lenne kit oktatni, de nincs elég oktató. Ekkor jöttem rá, hogy mekkora szükség van rám otthon, az én kis falumban, és hogy oda szól az én küldetésem. Oktatóként hagyományt ápolhatok, értékeket vihetek tovább, ami számomra nagyon fontos. Úgy érzem, teszek az itthoni népi kultúra fennmaradásáért, és ez engem boldoggá tesz. Ez egy olyan út, ami az orrom előtt van, és hiba lenne nem járnom rajta.
A néprajzi szakon megtanulhatom a népi hagyományok alapjait, emellett a táncantropológiai mesterképzés is előttem áll, és a tánc és ének továbbképzésekkel lehet, hogy idővel nem csak éneket, hanem táncot is oktathatok, és így tehetek azért, hogy minél több kis vajdasági faluban működjön az oktatás ének, és tánc terén is.
Idővel rájöttem arra, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam. Magyarországon keresgéltem a munkalehetőségek között, közben meg ez végig itt volt az orrom előtt. Itthon van igény az oktatói utánpótlásra, ebből a szempontból jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, ott tartok az utamon, ahol tartanom kell. Az iskolám is remek alapokat ad a népi kultúrából, és nagyon örülök annak, hogy ez így van. Viszont hogy legyenek néprajzot vagy népdalt, népi hangszereket tanulók Vajdaságban, ha már a középiskola sem ad rá lehetőséget? Tavaly nem nyílt népének szak a középiskolások számára az iskolánkban, amit kudarcként élnek meg a szakosok, és próbálnak tenni ellene, hogy ez megváltozzon. Az iskolában, a szakomon jöttem rá, mit szeretek, mivel szeretnék majd foglalkozni, ez mutatott meg nekem egy remek lehetőséget, utat, amit céltudatosan járhatok. Hogy legyenek így szakos diákok-tanárok Vajdaságban, ha sem a tanulásra, sem a tanításra nem adnak lehetőséget? Év elején bejelentették, hogy három szakot nem indítanak idén a Szabadkai Zeneiskolában. Így Vajdaságban ma nincs olyan magyar középiskola, ahol magyar népéneket-hangszeres népzenét tanulhatnának a fiatalok. Egyetlen lehetősége volt ez annak a kevés céltudatos, tehetséges gyereknek, akik lehet, hogy itthon tudnának tanítani. Nem adott nekik lehetőséget a középiskolai oktatás, így hivatalosan is Vajdaságban megnehezedett a népi hagyományaink oktatása – őrzése. Ebből a szempontból bezárulnak a lehetőségek, az utak a gyerekek és a fiatalok előtt. Ezt visszalépésnek látom. Így hiába kap különböző támogatásokat az iskolánk a magyar nyelvű népének oktatására: ha nem nyílik szak, nincs diák sem. Reménykedem a jobb jövőben, hogy sikerül majd ismét megnyitni az említett szakot, és így az oktatói utánpótlás is megvalósulhat. Lehet, hogy több gyerek és fiatal útja hasonló az enyémhez – vagy a képzett oktatókéhoz, de nincs lehetőségük, hogy azt járják. Remélem, hogy majd tehetek érte, hogy a gyerekeknek, a fiataloknak, azoknak akik „utódaim” lesznek, azoknak is legyen lehetőségük olyan szintű oktatásban részesülnie, mint nekem; és így talán majd ők is rájönnek a kultúránk ápolásának fontosságára. Ha én rájöttem, hogy itthon jók a lehetőségek, akkor miért ne jönne rá más is? Ha látja az utánam következő generáció is, hogy az oktatás ilyen formában itthon is lehetséges, nincs okuk elmenni. Nem csak a saját utam virágzásában szeretnék tevékenykedni, hanem a többi fiataléban is. Ha ők is látják a lehetőségeket, melyeket én már látok, lehet, hogy egy egész kis csapat fiatal itthon maradna, hisz szakmailag, anyagilag és lelkileg is boldogabbak lehetnének. Nem lennének rákényszerítve, hogy továbbtanulni elmenjenek, mert nem kell, felesleges: ez minden szempontból itthon lenne a legjobb.
MTTKGrund 