Kritika kategória bejegyzései

LEÁNYRABLÁS BUDAPESTEN /Mester Betti/

A történet – főként – 1900-ban játszódik, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia egyik fővárosában, Budapesten. A regény igazából két idősíkon fut. Egyszerre olvashatunk az 1896-ban történt eseményekről, és a jelen történésekről 1900-ban. A történet szerint Hangay Emma felutazik Budapestre 1896-ban, s ott elrabolják őt. Az első fejezet vele kezdődik, melyben narrátor meséli el elrablásának körülményeit. A következő fejezetben már ugrunk is az időben, 1900-ban találjuk magunkat az említett Emma húgának, Hangay Emíliának fejében, aki elhatározza, ő ugyan nem adja fel, elutazik Budapestre és megkeresi a nővérét.

Böszörményi Gyula fantasztikus részletességgel szőtte össze az idő és a titkok szálait. Egy fejezetet olvashatunk a múltból, a következő hármat pedig a jelenben. A múlt sokkal nagyobb lépésekkel halad, ugyanis igyekszik utolérni a jelen történéseit. Érdekes, hogy a történet java részét Miliként éljük át, az ő fejében vagyunk, ő az, akit a leginkább érzünk és értünk, mégis előfordulnak olyan fejezetek, mikor megjelenik az egyik narrátor – aki Emmát kíséri végig, de nem csak a tetteibe, hanem érzéseibe és gondolataiba is belátást enged –, míg van egy másik narrátor is, aki nem más, mint Mili maga. Ez ugyan kicsit összekuszáló lehet, hisz olyan dolgokat mesél el, amelyeknél ő jelen sincs, elmondja, hogy mi történik, miközben ő a házban teázgat – de talán épp ez az, ami érdekessé, különlegessé teszi a könyvet.

A negyedik fejezetben végül megjelenik a másik főszereplő, aki köré az egész regény épül. Ő nem más, mint Ambrózy Richárd báró, a magándetektív. Az ő karaktere egy (lehetőleg) minden érzelmet nélkülöző, csupán a józan eszére támaszkodó jellem, aki elég érdekes nézeteket vall a női nemről, melyet az írónál jobban senki sem tudna megfogalmazni, így én sem próbálom meg. „Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák. S ezt bizony nem sértő szándékkal, csupán tudományos tényként vallotta, amin épp úgy nem szabad megsértődni, mint ahogy a ló sem bántódik meg azon, ha azt állítják róla, hogy négy lába van.” Tehát a báró egy rettentően okos, talpraesett, csavaros eszű, félelmet nem ismerő detektív, akit senki és semmi nem tud eltéríteni attól, hogy megoldjon egy rejtélyt. Minden apró részletet észrevesz – például az újságpapír sarkába írt telefonszámot –, minden nehézség nélkül összeköti a dolgokat, mindben a logikát és az indítékokat keresi, s soha, semmilyen esetben sem ítél elhamarkodottan.

Tisztában van azzal, hogy az „igazi” detektívmunka nem úgy történik, mint Sir Arthur Conan Doyle könyveiben, egyetlen apró információból még nem lehet kiolvasni a halál okát és mikéntjét – a detektívmunka információgyűjtést jelent, melynél nemcsak az ész szükséges, hanem a türelem is, a jó időzítés. Viszont legyen bármilyen lángelme is, egy durva, érzéketlen tuskóvá válik, ha szoknyát lát, s épp ebből adódóan válik a regény piszkosul humorossá. Nemcsak, hogy Mili nem egy tyúkeszű, kisvárosi liba, de majdhogynem olyan eszes és furfangos, mint maga a báró, s ezt használva próbál részt venni a nyomozásokban – s teljesen az őrületbe kergeti a szegény bárót. Richárd elképzelhetetlennek, sértőnek, megvetendőnek érzi, hogy egy leány – EGY LEÁNY! – belekotnyeleskedjen az ő fensőrendű munkájába, s – minden bizonnyal – tönkretegye azt. Csakhogy Milit igazi, kemény fából faragták, s nem adja fel holmi rátarti, pökhendi bárócska miatt.

Az ő szócsatáik, versengéseik, háborúik azok, amelyek igazi, jó fűszerezést adnak a regénynek. Mivel az olvasó Miliként éli meg a dolgokat, így egyszerre két síkon fut maga a nyomozás is: Mili ötletei, meglátásai, sejtelmei állnak szemben mindazzal – a kevéssel! –, amelyet a báró megoszt vele. Így az olvasó „nyomozhat” a báróval, Milivel, de úgy is dönthet, hogy egyiküknek sincs igaza, és maga próbál rájönni az igazságra.

Lényeg a lényeg: Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Edgar Allan Poe mind lenyűgöző detektívregényeket hagytak hátra számunkra, mégis minden tiszteletem Böszörményi Gyuláé, aki nem csak egy egyszerű detektívregényt adott nekünk, melyben csodálatos, új karakterekkel nyomozgathatunk, de megismerteti velünk az 1900-as évek Budapestjét, az akkori szokásokat, a város kinézetét, szlengjét, a lebilincselő „másságát”, melyből szabadulni többé nem lehetséges. Bár, ha őszinte akarok lenni, az író olyan függővégeket adott a könyveknek, melynek hatására legszívesebben felutaztam volna Budapestre, s egyszerre könyörögtem volna a folytatásért, és förmedtem volna rá, hogy hogyan lehet valaki ilyen kegyetlen?! Egy szó, mint száz, Böszörményi Gyula ezúton végérvényesen is a kedvenc magyar írómmá vált, s már számolom a napokat a sorozat utolsó részének megjelenéséig!

Reklámok

Könyvajánló: Stephen King-A halálsoron /Miskolci Krisztina/

Nemrég olvastam el ezt a könyvet, olyan benyomást tett rám, melyet egy könyv sem tett korábban. Egyáltalán nem jellemző rám az érzelmesség, de a mű végén nem tudtam visszafojtani könnyeimet. Hihetetlenül tanulságos és megható könyv az emberi lélek kételyeiről.

A könyv középpontjában a Detterick ikerpár meggyilkolása áll, melynek ügyében letartóztatják John Coffeyt, egy hatalmas termetű folyvást könnyező négert, a bűncselekményt egyértelműen ő követte el, legalábbis minden jel erre utal. A történet 1932-ben játszódik, mikor még nagyon gyakori volt a rabok kivégzése. Volt egy hely a Cold Mountain fegyház E blokkja, ahol nem számított ki milyen, magas, alacsony, kövér, sovány, fehér vagy fekete, a villamosszék, az Öreg Füstös előtt mindenki egyformán nézett szembe a halállal. A mű címét a villamosszékig vezető útról kapta, melyet a rabok végigjárnak még utoljára. Ez a halálsor.

Paul Edgecombe, a blokk főfoglára az, aki elkezd kételkedni John bűnösségében: mikor rájön arra, hogy John különleges gyógyító erővel bír. Mikor kigyógyítja a húgyúti fertőzéséből, elgondolkozik azon Isten, miért ad egy gyerekgyilkosnak ilyen nagyszerű képességet. Paul elkezd nyomozni az ügyben, és lassan összeáll a kép, nem John követte el a gyilkosságokat, ő csak az ikreken akart segíteni, akik már halottak voltak mire odaért.Paul sajnos nem tudja megmenteni Johnt a kivégzéstől, ezért egy ártatlan embert kell megölniük, Pault gyötri a bűntudat mit fog mondani, ha Isten ítélőszéke elé kerül, és felelnie kell, azért amiért megölte egyik legnagyszerűbb teremtményét John képében.

A kivégzéskor a jelenlévő tanúk John halálát kívánják, kivéve Pault és munkatársait, ők sírni kezdenek, hiszen megszerették a nagy négert. A jelenlévő őröknek ez volt az utolsó kivégzése, amit levezettek. John megfogja Paul kezét és egy kicsit átad neki a képességeiből. Ennek köszönhetően Paul 108 éves korában írja le történetüket egy öregek otthonában, amiben Paul ráismer a jó öreg Cold Mountain fegyházra. Paul annak ellenére, hogy ilyen szép öregkort él meg, rájön arra, hogy az élet nem ér semmit a szerettei nélkül.

Megható történet egy fegyház mindennapjairól, az őrök és a rabok viszonyáról, arról hogy milyen hatással van a halál gondolata az emberre. Nap mint nap döntéseket kell hoznunk, de vajon jogunkban áll-e egy ember életéről dönteni, hinni kell a látszatnak minden esetben? John képességeinek „hála” érezte a világ gonoszságát. Úgy érezte, mintha agyába apró szilánkokat szúrnának. A műben John butasága ellenére kimondja az élet legnagyobb igazságát: a szeretet az, amit az ember felhasznál, a szeretet az, amivel befolyásoljuk a másikat.

A halálsor az élet metaforája. Lényegtelen meddig élünk, mit teszünk, a végén mindig eljön a sötétség, amitől félünk.

„Mindnyájan meghalunk, tudom, hogy nincs kivétel, de néha, ó, Istenem, olyan hosszú a halálsor.”

A könyvből nagysikerű film készült Tom Hanks és Michael Clark Duncan főszereplésével.

Miért egy Stephen King könyv? /Miskolci Krisztina/

A horror műfajának nagymestereként ismert Stephen King a frászt hozza ránk műveiben, nem is kevés sikerrel. Annak ellenére, hogy könyveiben alig van véres jelenet, az általa alkalmazott pszicho-horror megteszi a hatását. Mindez csodálatos pozitívum, figyelembe véve, hogy manapság a filmipar elhitette velünk, hogy vérengzés nélkül nem is horror a horror.

Annak idején, mikor még az olvasás betegsége nem fertőzött meg, egy könyv sem tudta lekötni a figyelmem, és akkor jött King, és a műveiben megjelenő világgal elvarázsolt, szinte le sem tudtam tenni a könyveit. Mivel a horror műfajában ír, azt gondolnánk, könyvei a brutalitásról szólnak, és épeszű ember nem veszi a kezébe, de mindamellett hogy vannak jelenetek, melyek brutálisnak bizonyulnak, felettébb tanulságos is tud lenni, amiről ír. Leginkább az fogott meg benne, hogy csodálatos-fantasztikus tulajdonságokkal ruházza fel szereplőit, akik ennek ellenére átlagemberek, és átlagos problémákkal is meg kell küzdeniük, mint mindenkinek. A misztikum mellett pont ez a sebezhetőség teszi szerethetővé a szereplőket, mindig lélegzetvisszafojtva várom, mi fog történni velük a mű során. Pozitívumnak tartom, hogy az író egyszerű nyelvezetet használ, nem cifrázza a dolgokat, de mégis megjelenik a gazdag szókincs. Trágár szavakban sincs hiány, ami zavaró lehet egyesek számára, de szerintem ez csak hozzájárul ahhoz, hogy a mindennapi élet élményét keltse bennünk, hiszen ha úgy adódik a helyzet, ritka az olyan ember, aki fékezni tudja nyelvét. Műveiben fő motívumként mindig megjelenik az emberi gyarlóság, de a szereplők mindig efölé tudnak emelkedni, és teljes mértékben azonosulni lehet velük.

Műveiben kalandokban és fordulatokban nincs hiány, és mikor már azt hinné az ember, kivilágosodik az események ösvénye, hirtelen beárnyékolja egy másik szál, ami teljesen más irányba tereli a történetet. Olvasás közben az érzelmek áradata nem marad el, a borzongás átcsap szomorúságba, ami egy apró bekezdés erejéig meglepettséggé, majd vidámsággá válik, az áradattal sodródunk tovább az elbeszélés végéig, míg partot nem érünk a befejezésnél.

Egy érzelemkutatás lebonyolítása és élményei /Kalmár Éva/

     A tavaly immár 15. alkalommal megrendezett Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciára tutorommal, dr. Grabovac Beáta tanárnővel egy érzelemkutatással készültünk. E kutatásban 10-11 éves korú gyermekek vettek részt, összesen 25-en, mégpedig 15 fiú és 10 lány.

      Első lépésként viselkedésük feltárásával foglalkoztunk. Ez a Képességek és nehézségek kérdőív (SDQ) segítségével történt, melyet a gyermekek pedagógusai töltöttek ki, minden tanulóról külön-külön. Az SDQ (Strengths and Difficulties) kérdőívben az érzelmi tünetekre, viselkedéses problémákra, hiperaktivitásra, kortárskapcsolati problémákra és proszociális viselkedésre vonatkozó kérdések/kijelentések vannak, melyeket háromfokú skálán értékeltek a pedagógusok aszerint, hogy mennyire jellemző az adott gyermekre. A kategóriákat a  proszociális skála kivételével összesíteni kell, s így megkapható az összesített probléma pontszám, melyből megállapítható, hogy a vizsgált személy viselkedése normális, határeset vagy rendellenes osztályba esik. A kitöltött kérdőívek alapján a rendellenes lelki egészségű és viselkedésű kategóriába tartozik a vizsgált csoportunk majdnem fele, 25-ből 11 személy, míg az egészséges csoportba 14 személy került.

     Miután a vizsgált gyermekek viselkedése feltérképezésre került, a kutatás következő lépése érzelmi reakcióik vizsgálata volt, melyet az International Affective Picture System (IAPS) képi adatbázis felhasználásával végeztünk. Az IAPS különböző érzelmek kiváltására alkalmas képeket tartalmaz, melyek közül felmérésünkben összesen 57-et mutattunk be. Példának okául a következőket:

  

 

     A gyermekek minden kép láttán kifejezték érzelemeiket, de nem szóban, hanem vizuális módon, az úgynevezett SAMU-figurák segítségével. A bemutatott képek mindegyikét három skálán értékelték a gyermekek. Az első dimenzióban a vizsgált személy azt fejezheti ki, hogy a kép láttán mennyire töltötte el kellemes érzés, ez a dimenzió ugyanis a kellemesség dimenziója. A skála egyik végén a figura mosolyog, a másik vége felé haladva viszont egyre jobban lekonyul a szája. A második dimenzió az intenzitás dimenziója, itt az fejezhető ki, hogy a kép izgatottságot, vagy inkább unalmat váltott-e ki. Az izgatott állapotot a figura hasában jelölt robbanás jelzi, mely a skála másik vége felé haladva egyre kisebb lesz, míg egyáltalán nem is látszik. Az utolsó dimenzióban pedig az érzelmek kontrollálhatósága mutatható ki. Itt a figurák közötti különbség a méretükből adódik. A nagyobb figurával az fejezhető ki, hogy a kép által kiváltott érzelmek felett az adott személy tud uralkodni, míg az egyre kisebb figura azt jelöli, hogy a személy kezdi elveszíteni a kontrollt az érzelmei felett. Ez a dominancia, avagy kontroll dimenziója. Bár mindegyik dimenzióban 5-5 figura látható, nemcsak ötfokú a skála, ugyanis a figurák között kis négyzetecskék is találhatók. Így kilencfokú skálák jönnek létre. Magára a figurára, vagy a figurák közötti négyzetekre is lehet tenni jelet, mintegy köztes állapotot kifejezve.

Az érzelmek értékelésére használt SAMU-figurák három dimenziója. Minden képet mindhárom dimenzióban értékelniük kellett a gyermekeknek.

      A kutatás céljaként több összehasonlítás elvégzését tűztük ki. Az elsődleges célunk a különböző viselkedéses jellemzőket mutató diákok összehasonlítása volt aszerint, hogy mutatnak-e különbséget az érzelmi ingerek értékelésében. Másodsorban nemek szerint végeztük el az összehasonlítást. A harmadik cél pedig kultúrközi különbségek feltárása volt, azaz az általunk vizsgált csoport eredményeinek összehasonlítása egy angol, hasonló korú csoport eredményeivel.

     A viselkedéses problémákkal rendelkező és nem rendelkező csoportok között nem mutatkozott jelentős különbség a képek értékelését illetően. Ez jelentheti azt, hogy a diákok viselkedési problémái nem befolyásolják az érzelmi ingerek felismerésének képességét, de valószínűbb, hogy a kutatásunkban részt vevő gyermekek között nem olyan jelentősek a viselkedésbeli különbségek. A nemek összevetésénél az eredmények azt mutatták, hogy a kellemesség dimenziójában különbségek vannak, mivel itt a fiúk magasabb értékeléseket adtak. Tehát a lányok negatívabban élték meg a képek látványát. Lehet, hogy ők félősebbek vagy érzékenyebbek, illetve fel is nagyíthatják a veszélyt. Az angol és a magyar csoport között a képek izgalmi szintjének és dominanciájának értékelésében találtunk különbséget. Az izgalmi szintet figyelembe véve a magyar csoport résztvevői nyugodtabbnak, dominancia szempontjából pedig kevésbé kontrollálhatónak ítélték meg a bemutatott képeket. Tehát a  magyar csoportot a képek nem izgatták fel annyira, mint az angol csoportot, viszont nem tudták annyira kontroll alatt tartani érzelmeiket, mint az angol csoportba tartozó gyerekek.

     Így röviden összefoglalva a kutatás egyszerűnek hangozhat, mégsem volt teljesen zökkenőmentes. Leginkább a gyermekek koncentrációja okozott problémát. Utólag úgy vélem, sok volt az 57 kép, amit bemutattam nekik. Azonban a képeket nem véletlenszerűen válogattuk össze a tutorommal, hanem az angol kutatásban felhasznált képeket alkalmaztuk mi is, hogy össze tudjuk hasonlítani az ott kapott eredményeket a miénkkel. További probléma a SAMU-figuráknál, azaz az érzelmek kifejezésénél adódott. A képek levetítése előtt alaposan elmagyaráztam a gyermekeknek, hogyan kell elvégezni az értékelést. A több ízben feltett kérdésemre, hogy mindenki érti-e a feladatot, egyöntetű igenlő válaszok érkeztek, mégis, ahogy körbejártam az osztályt, észrevettem, hogy mégsem értette meg mindenki az értékelés módját. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy ilyen kutatások esetében nagyon oda kell figyelni a vizsgált csoport kiválasztásánál az életkorra és az alkalmazott képek számára, ugyanis kisebb gyermekeknél nagyobb megterhelést jelenthet ennyi kép. Viszont a személyes véleményem az, hogy idősebb diákok, tinédzserek komolytalanabbul állhattak volna hozzá a kutatáshoz, s lehet, hogy az érzelmeiket nem a valósághoz hűen értékelték volna. A negatívumok ellenére nagyon jó élmény volt számomra maga a kutatás és a VMTDK is. Mivel igencsak lámpalázas típus vagyok, nagyon sokat idegeskedtem a fellépés miatt, viszont a konferencia kellemes és barátságos légköre alaptalanná tette minden félelmem. Bármilyen kutatással részt lehet venni a konferencián, így aki érdekelt és céltudatos valamilyen témával kapcsolatban, annak bátran merem ajánlani, hogy vegyen részt az idei konferencián. Hajrá, VMTDK-ra fel!

Boka, avagy a felnőtté válás útja /Mester Betti/

A Pál Utcai Fiúk nyomán

Boka János. A név, melynek hallatán minden olvasó másra gondol. Egyesek talán a Grund „urát” látják benne, míg mások csak egy kölyköt, aki katonásdit játszik a többivel. Elmondom hát én, szerintem ki is ő valójában, s mekkora értéket is képvisel.
A regényben Boka egy csendes, komoly, érett gyermekként van jelen, aki nem ugrál, kiabál, sikítozik, mint a többiek, viszont komoly jelleme nem tette őt borongóssá, durvává – szelíd és kedves fiú volt.

A többi gyerek a saját feje után ment, hirtelenek voltak, érzelmeiktől vezérelve fejjel mentek a dolgoknak, s Boka volt a nyugalom, a megfontoltság, az ész, a többiek úgymond „póráza”, mely visszafogta, lecsillapította őket.Boka büszke volt, hogy tőle függött a Grund sorsa és jövője, megtisztelőnek érezte ezt a hatalmas feladatot. A csata hatására elkalandozott, eltűnődött, vajon mindig katona marad-e, vajon igazi, felnőtt hadsereget fog-e vezetni egy nap, egy igazi csatatéren, nemcsak egy kis darab földért. Vajon a benne lakó harcos háborúban küzdő katonává, vagy betegségek ellen küzdő orvossá teszi-e.

De most igazából nem egy személyiségelemzést szeretnék bemutatni, hanem a Boka által képviselt utat, melyet mindnyájunknak végig kellett járni egyszer. Boka tudta jól, hogy megvan benne az a bizonyos plusz, ami ahhoz kell, hogy vezethesse a Grund csapatát. Nem csak Nemecsek volt az, aki felnézett Bokára, hanem mindenki más is a Grundi fiúk között. Ő volt az, akitől tanácsokat kértek, akit követhettek, akitől elleshették, milyen is egy igazi katona, egy igazi „felnőtt”. Bármi bajuk volt, rögtön Bokához mentek, ugyanis hibátlannak, mindentudónak, magabiztosnak, igazságosnak látták őt. Bármit mondott is Boka, az úgy volt, senki sem vitathatta, senki nem érhetett fel hozzá, ha ő jelen volt, semmi baj nem történhetett. Boka ugyan vezetői szerepet tölt be a regényben, de az író egészen a mű végéig egyetlen egyszer sem kérdőjelezi meg az ő gyermeki mivoltát.

Ugyan okosabb, ügyesebb, előrelátóbb, mint a többiek, de ettől még nem szűnt meg gyermeknek lenni.Nemecsek megbetegedése után, Boka egyre inkább atyáskodóbbá vált, állandóan pátyolgatta, vigyázott rá, óvni próbálta. Mikor gyermeki lénye végre megértette, hogy Nemecsek napról-napra távolodik az életből, egyre nagyobb szomorúságba gubózva szűnik meg létezni, a benne lévő gyerek darabokra tört, s eme hirtelen, durva és közvetlen találkozása a halállal megrengette őt. Gyermeklelke már nem csak a Grundon tűnt el, húzódott vissza a tábornok erős, határozott, felnőtt személye mögé, hanem már a való világban is száműzetésbe került. Boka kezdte megérteni az élet igazi rendjét, azt, ami a Grundon és az iskolán kívül történik, a halál és élet törvényeit.Nemecsek halálos ágyán apának szólította Bokát – itt vált ő felnőtté, míg kis barátja gyermekként halt meg.

Mindannyiunk életében történik valami, aminek a hatására fel kell nőnünk. A szerencsésebbeknél ezt a fokozatos változást az iskola, az egyre több és nehezebb kötelezettségek hozzák el, míg a kevésbé szerencsések úgy járnak, mint Boka: szembe kerülnek egy olyan tragédiával, súlyos, érzelmi csapással, mellyel egy törékeny, gyermeki lélek nem tud megbirkózni, így hát annak vesznie kell.  Vajon hányan jártunk úgy, hogy idő előtt kellett felnőnünk? Hogy a gyermeklét egyszer csak megszűnt létezni, nincs több gondtalan nap, nincs több önfeledt játszás, mert már értjük, hogy az élet nem erről szól? Szembesülünk a ténnyel, hogy a való világ mily rideg, kegyetlen és igazságtalan tud lenni, hogy tetteinknek mind következményei vannak, hogy néha hiába harcolunk valamiért teljes erőnkből, azt soha el nem érhetjük.

Boka a lehető legnehezebb úton tanulta meg ezt a leckét. Teljes erejéből küzdött a Grundért, a csapatáért, a „hazájukért”, közben pedig nem tagadta meg magát, nem csalt, nem hazudott, nem lopott, igazságos akart maradni, s próbált vigyázni Nemecsekre is. Végül aztán mindez semmit sem ért. A csatát ugyan megnyerték, de a Grund végül elveszett, az a sok harc értelmét vesztette, nem volt végül győztese a háborúnak. S veszteségeiket tetőzte még Nemecsek halála is. Nem volt kihez menniük panaszra, sem a föld, sem pedig a halál miatt. Ilyen a való világ is: lehet az ember becsületes, jólelkű és céltudatos, néha az élet igazságtalansága győz, s ez ellen semmit sem lehet tenni.Kicsoda tehát Boka? Ő a felnőtté válás útja. Ő a kikerülhetetlen ösvény, a kötelező változás, a szükséges „rossz”. Viszont, ha már fel kell nőnünk, ha búcsút kell intenünk gyermeki valónknak, ha meg is kell változnunk, hát olyanok legyünk, mint ő: szelídek, kedvesek, okosak és legfőképp becsületesek.

Katonaiskola /Mester Betti/

 

A következő néhány oldalon a katonaiskolák hierarchiáját, felépítését, belső történéseit próbálom bemutatni Ottlik Géza: Iskola a határon című regénye alapján. A regény a kőszegi Magyar Királyság Hunyadi Mátyás katonai reáliskolájában játszódik 1923-ban. A regény nem önéletrajz, bár önéletrajzi jellegű, ugyanis Ottlik Géza 1923-tól 1926-ig valóban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója volt. Sok barátot szerzett a növendékek közül, akikkel később is tartották a kapcsolatot. A regénynek két narrátora van. Az egyik Both Benedek (Bébé), aki Ottlikkal egyeztethető, a másik pedig Medve Gábor, akinek karakterét Örley Istvánról, növendéktársáról és jó barátjáról mintázta. Valamint a harmadik főszereplő Szeredy Dániel, aki pedig Sándor Károly Dániellel azonosítható. Éppen ezért is nevezhető hitelesnek az, ahogyan Ottlik leírja a katonaiskolát. Bár régi növendéktársai nemtetszésüket fejezték ki regénye felé, ugyanis túlzásnak vélték, úgy érezték, hogy Ottlik durvábbnak írta le, mint amilyen igazából volt. Viszont az én véleményem szerint, nagyon is hiteles lehetett, ugyanis a katonai kiképzés a fegyelemről, megtörésről, durvaságról szól, s Ottlik ezt nagyon érthetően érzékelteti, mutatja be a regényben.

A történet Bébéről szól, leginkább az ő szemszögéből követhetjük a történéseket, ahogyan elmeséli, hogy hogyan kezdte a katonaiskolát, milyen volt a beilleszkedés, hogyan bántak velük, teljesen őszintén, kertelések nélkül mutatja be a durvaságokat, mindenféle szépítés nélkül. Viszont nem csak a durvaságok azok, amik említésre méltóak, hanem az ő úgymond másságuk is. Olyan dolgaik voltak, amiket az egyszerű „civilek” nem is érthettek meg. Ilyen volt például a beszédmódjuk. A katonaiskolában végzett katonák később is, néhány magánhangzóval, egy-egy dühös morgással kitudták fejezni magukat, a többi katonanövendék pedig tökéletesen megértette ezeket. Ilyen volt például a „Mb!”, a „Hmp” (ezekre nincs egyértelmű fordítást), „He?” (Mi?, Ki?, Mi a szösz?, s mégis egy-két hanglejtéssel és pillantással teljesen más, mélyebb értelmet is nyert ez a rövid szó), „T!Sz!Mh!” (ez a „te marha állat, te barom” megkurtult gyalázkodása), „Hleüm” (Leülni), „Mgyá” (Vigyázzállás), „Peh” (Pihenj), „Ló!” (Dehogy!), „Tyh” (lehet), stb. Ez az ő mondhatni külön nyelvük még érdekesebbé teszi a személyiségüket, bemutatja azt is, hogy nagyon ismerniük kellett a másikat ahhoz, hogy néhány morgásából, gesztikulálásából, mordulásából megérthessék, pontosan mit is akar az illető közölni.

Ez az ő különleges közlésmódjuk már a regény elején észlelhető, mint például a következő esetben: „Ez a halk „ide se figyelsz” most azt jelentette, hogy nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha egyszer járatja a pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg az.”. A katonák mindennapi trágár nyelvezetét, csupán ők érthették, egy külsős nem hallhatta a rejtett tartalmat, azt, amit a hanglejtés, a szavak rövidítése, és a pillantások jeleztek. Jelen esetben ez az „ide se figyelsz” indulatos szemrehányást fejezett ki, így a válasz hiába volt annyi, hogy „Ühüm. Tudom. Magdával.”, ez mégis azt jelentette, hogy: „Neked is, édes öregem, meg arra a kopasz fejedre, és megizélheted a micsodát…”.Az újonc növendékeket már az első nap betanították, miszerint nem használhatják a tessék, a köszönöm, a kérem szépen és a jelen szavakat. Helyettük csak a parancs, az alázatosan jelentem és az igenis kifejezéseket használhatták, s közben kötelezően vigyázzba vágták magukat. A Hozzám! Parancsra a tisztek, tiszthelyettesek elé kellett állniuk, sarkukat összecsapva, vigyázzállásban, s a Lelépni! vagy a Visszakozz! parancsra térhettek csak vissza a helyükre. A parancsszavakon és a beszédstíluson kívül az első dolog még amit meg kellett tanulniuk, az a hanglejtés volt. Tilos volt fennhangon tenni megjegyzést, vagy önálló véleményt nyilvánítani, még a legközömbösebb dolgokról sem. Ez annak volt köszönhető, hogy a növendékek közt is volt egy úgynevezett ranglétra, aminek a legtetején az úgymond ”hatalmasok” álltak. Ők voltak azok, akik egyszerűen nem tűrték el az egyes hanglejtéseket. Nem érdekelte őket, hogy mit vágnak a fejükhöz, a szavaknak ugyanis nem volt jelentőségük, minden második szavuk valamilyen trágárkodás volt, de nem volt már ereje, viszont, ha bármit is rossz hanglejtéssel mondtak, azonnal megkapták érte a magukét.

Ottlik Géza kendőzetlen őszinteséggel mutatja be azt az elnyomást, ami mind a tisztek, mind a ”hatalmasok” felől érte a növendékeket. Talán teljesen logikus gondolkodásra vallana, ha azt gondolnánk, a fájdalmasabb elnyomás és gyötrés a tisztek felől érkezett, de az események, amelyek a regényben megtörténtek, rácáfolnak erre a feltevésre. Ugyanis a növendékekben lévő állandó rettegés, szorongás nem a tisztek miatti engedelmesség miatt volt, hanem az idősebb növendékektől való, velőig hatoló félelem miatt. A ”hatalmasok” feje Merényi volt, s ezt az író is teljesen egyértelműen az olvasó tudtára adja: „Merényié volt a legnagyobb hatalom, amelynek mindenki alá volt vetve, ámbár egymás között is határozott lépcsőfokok választották el kinek-kinek a hatalmi helyzetét…”. A növendékek mind tudták, hogy Merényiék csapatának egyszerűen nem lehet nemet mondani, mindenki az ő kénye-kedvének van kitéve. Ha Merényiék szórakozni akartak valakin, annak hagyni kellett, megalázkodni, meghúzódni, s várni, míg megunják. Ezt eleinte az újoncok nem tudták, s lett is belőle konfliktus bőven. De minden idősebb tisztában volt ezzel a megmásíthatatlan ténnyel. Ha valaki ellenszegült Merényinek, akkor ő mindenki szeme láttára torolta meg, ami nem csak annak a bizonyos személynek szólt, hanem az egész osztálynak is, ugyanis meg kellett mutatnia, hogy a fő hatalom az ő kezében van, mindenki hozzá igazodik, az ő szeszélyeinek van kitéve. Merényi nem csak azt mutatta meg, hogy az újoncok felett uralkodik, hanem bárki máson is, hogy bármikor, bárki elveszítheti a ”státuszát”, s lekerülhet a legalsó szintre. Mindenki, aki nem az átlagsorba tartozik, azt az ő úgymond jószívűségének köszönheti. Viszont, nemcsak a növendékekre volt befolyással, hanem magukra a tisztekre is.

A tiszthelyettesek dolga az volt, hogy rendet tartsanak a növendékek között, hogy megneveljék őket, katonákat faragjanak belőlük, s mégis, Schulze tiszthelyettes durvasága szembetűnő, és látható, érzékelhető a hajlása a növendékek közti ”hatalmasok” felé. Személyisége és viselkedése becsapós volt, ugyanis néha egyszerűen átkapcsolt, kedvesen beszélt, szinte nyájasan, s így a gyanútlan újonc megvallotta panaszait, amikre a tiszthelyettes egyáltalán nem volt kíváncsi, csak büntetni, fegyelmezni akarta bármilyen eszközzel. Így esett meg, hogy miután Orbán bepanaszolta Burgert, Schulze ugyan mindkettejüknek büntetést adott, később viszont alattomosan Burger úgymond segítségét kérte – „Ne sajnálja” –, mikor visszaküldte súrolni Orbánt. Bár az olyan növendékek esetében, akik pontosan tudták, hogyan kell viselkedni, lenyelni a dolgokat, semmiképp sem árulkodni, bátornak lenni, nyugalmat, érdektelenséget színlelni, azokat csupán lágyan tarkón legyintette, jelezvén, hogy ugyan büntetést nem érdemelnek, de ne bízzák el magukat, rajtuk tartja a szemét, s rendre tanítja őket.

Mivel a történet 1923-ban kezdődik, így a tisztek német szavakat és kifejezéseket használtak, valamint a magyar szóhasználatuk is érdekes volt. Mint például: Abtreten, Zögling, sakrament, pernahajder, flótás, nebuló, indolens kreten, stb. A növendékeknek meg kellett érteniük, hogy a katonaiskolában embert faragnak belőlük, „Egy mindenkiért, mindenki egyért. Pofa be. Nincs extrawurst.”. Míg Bognár tiszthelyettes néha elvesztette a fejét, dühbe gurult, s ezt a növendékeken vezette le, addig Schulze felette állt a személyes érzelmeinek, hiába volt korrupt – ugyanis Merényiék a kegyencei, a segédei és helyettesei voltak –, mégis fegyelemre tanította az ifjú katonákat. Mindettől függetlenül, a növendékek mégis követték és hízelegtek neki, nem számításból – ugyanis mindenki tudta, hogy Schulze megvesztegethetetlen –, hanem színtiszta tiszteletből. Ugyanis így illett, a hatalmáért tisztelegtek neki.

Schulze Medvével való kapcsolata az, ami rendkívül szembetűnő, ugyanis, a tiszthelyettes dolga, hogy úgymond betörje az újoncokat, s azért is ”kínozta” Medvét, mert ő nem volt hajlandó megtörni, daccal állt hozzá az igazságtalansághoz, s így mindig ő kapta a büntetéseket. Ezekből az esetekből az jönne le, hogy a tiszthelyettes egyfajta gyűlöletet, megvetést érezhetett Medve iránt, de erre a feltevésre később rácáfol az eset, mikor Schulze nemcsak, hogy hisz Medvének (miszerint nem ő törte be az ablakot), de még a kármegtérítést is magára vállalta. S ez arra enged következtetni, hogy egyfajta tiszteletet érzett Medve akaratereje, stabilsága, erkölcsi magatartása iránt.

Mindemellett, a szülők pontosan tudták a szívük mélyén, hogy a katonává válás igenis durva beszoktatás móddal jár, nincsenek kedveskedő becézgetések, kényeztetések, mégis a tisztek próbálták a szülők előtt azt a látszatot kelteni, hogy jól bánnak a növendékekkel, atyáskodnak felettük, pátyolgatják őket. Viszont nem törődvén a szülők jelenlétével, az idősebb növendékekkel nem játszották meg magukat: „Szöget ütött a fejembe az őrnagy kétféle arckifejezése. Itt nem volt semmi „fiacskám” és semmi atyai mosolygás. A régi növendékekkel halk, nyugodt, szinte megkönnyebbült nyerseséggel beszélt a tiszt…”.

Az újonc növendékeknek nehéz dolguk volt a két felől rájuk irányuló elnyomás miatt, amit az időérzékük elveszítése sem könnyített meg. Nemhogy a napokat nem tudták, azt sem, hogy mennyi ideje vannak ott, mikor is esett az eső, hány nap van a szünetig. Az egyetlen dolog, amit tehettek: vártak. Várták a változást, hogy valaminek történnie kell, szükségük volt arra, hogy valami felbontsa életük monotonságát. Később, visszagondolván gyorsnak tűntek azok az évek, de pontosan emlékezett az író, milyen nyomorúságosan lassan telt az idő, milyen nehéz, szinte lehetetlen volt lépést tartani az idővel, behatárolni, hogy mennyi idő telt is el, s mennyinek kell még. Az egyetlen változást a Bognár- és Schulze-napok váltakozása hozta meg. „Már akkor kezdtek elmosódni a napok közti különbségek, amikor negyedszer-ötödször vonultunk le ugyanígy a délutáni parancsfelolvasáshoz. Elrakodni. A folyosón sorakozó. Jobbra át!”. Szinte úgymond robotmódba kapcsoltak, ugyanazok a parancsok, ugyanaz a napirend, ugyanazok az arcok minden áldott nap.

Az író a regényben egyértelművé tette: a növendékek vagy megtörnek, vagy megszöknek. Nem volt köztes állapot, ha valaki meg is próbált ellenállni, tartani magát, a saját útját követni, az csúnyán megjárta. Ha valaki ügyetlen, lassú, vagy engedetlen volt, a tisztek az egész szakaszt megbüntették. Ennek az volt a fő célja, hogy megtörjék a gyenge láncszemeket, ugyanis tökéletesen tudták, hogy a többi növendék meg fogja torolni, hogy ők is büntetést kaptak az első szerencsétlen miatt. Volt, hogy csak megfenyegették, megpofozgatták, szekálták, megrugdosták, gyötörték, s volt, hogy meg is pokrócozták az illetőt. Így a tisztek tudták, a munka java részét elvégzik a növendékek, nem kell nekik betörni a nehezen irányítható személyeket, a többiek előszeretettel megteszik helyettük.

Bár maga a betörés, a katonai kiképzés fájdalmas, sőt néha gyötrelmes is volt a növendékek számára, a lényeget is sikerült megérteniük, miszerint, ők egy csapat, egymás társai, össze kell fogniuk harc esetén, egymás segítségére lenni. Szabó Gerzson és Halász Petár volt az a két személy, akik ezt a bajtársiasságot jelképezték. Mindketten a felsőbb szinthez tartoztak, mégis segítségükre voltak az olyan növendékeknek, akik rászolgáltak. Ilyenkor a saját helyüket, saját bőrüket kockáztatták, de ők maguk is összefogtak, így míg Gerzson kivédte azt, aki rászorult – s ez legtöbbször Medve volt –, addig Petár elterelte róla a figyelmet bolondozással, ugrálással, egy-két nyaklevessel, s így jóindulatúan elsimították az ügyet. Tudták, hogy ha Merényi csapata ezt észrevenné, az ostor rajtuk csattanna, ugyanis az, hogy ők is a ”hatalmasok” közé tartoztak, nem jelentette azt, hogy mentesítve vannak az úgymond feladataik alól, ami rendszerint a fiatalabb növendékek gyötrése volt.

Talán, mert Ottlik tudta, hogy régi növendéktársai hogyan reagálnának majd a könyvre, talán csak nem akarta, hogy az egész könyv szorongással teli, nyomorúságos hangulatú legyen, de a történet végére ”igazságot szolgáltatott”. Az elnyomók eltűntek, győzött az igazság, a bennük megtelepedett keserűség, félelem feloldódhatott, s mivel már megedződtek, mind fizikailag, mind szellemileg, így az elkövetkezendő években már nem volt kínszenvedés számukra a katonaiskola. Sőt, a helyzetük nemcsak, hogy javult, de már-már vezetői szerepbe is kerültek. Ez talán annak köszönhető, hogy a katonaságban muszáj meglennie a hierarchiának, muszáj, hogy bizonyos szintek válasszák el a katonákat egymástól, s ennek a növendékek közt is jelen kellett lennie. Szükségük volt arra, hogy parancsot teljesítsenek, ugyanis ezt nevelték beléjük tizenegy éves koruk óta. Így miután Merényi csillaga leáldozott, Medvéék voltak azok, aki felé engedelmességet kezdtek mutatni, ugyanis ők voltak azok, akik szembe mertek szállni Merényivel, s akkor ugyan jól megverték őket az esztelenségükért, mindenki jól emlékezett bátorságukra, hogy kiálltak magukért és egymásért. Tudták, hogy egy olyan elnyomóval, mint Merényi, csak egy olyan veheti fel a verseny, aki ugyanolyan vezéregyéniség, mint ő volt.

A növendékekben két féle félelem keveredett. Az egyik, hogy túlságosan ragaszkodnak a régi önmagukhoz, túlságosan keményfejűek, s nem lesznek képesek megadni magukat, megtörni a tisztek kezei alatt. A másik viszont, hogy túl könnyen törnek be, s elveszítik önmagukat, egy üres, szófogadó, parancskövető robotokká válnak, s belül semmi nem marad az igazi valójukból. Mindkét véglet veszélyes és romboló, muszáj volt tehát megtalálniuk a középutat, hogyan tudnak engedelmes katonák lenni, s mégis megőrizni önmagukat a lelkük mélyén. A civil és a katonaéletük teljesen összekeveredik, de nem egyformán. Egy-két kisebb dolgot megőrizhettek a civil életükből, s még jelen lehetett a katonalétük során, viszont ezek nem voltak létfontosságú dolgok. Míg viszont fordítva, a katonai szokások, a feszesség, a keménység, a távolságtartás beleivódott a későbbi életükbe, még akkor is, ha leszereltek.

Véleményem szerint ez olyan, mint egy érem két oldala. Durva dolog egy tizenegy éves gyereket katonák keze közé adni, hagyni, hogy megtörjék, bántalmazzák – mind fizikailag, mind lelkileg –, de mégis, ezek, az úgymond módszerek a javára válnak később. Ezek lesznek azok, amik a későbbi személyiségüket meghatározzák, ugyanis a sebek erősebbé teszik az embert. Kitartóbbá válik, erősebb személlyé, nem ijed meg a kihívásoktól, határozottabb lesz, egy olyan személy, akire mások támaszkodhatnak. Talán valóban gyötrelmekkel teli az út, amit ehhez meg kell tenniük, de később igenis a javukra válhat. Azt szerettem volna bemutatni, hogy mindamellett, hogy a katonaiskola a durvaságokról szól, s mindenkinek ez az első gondolata, a szenvedés, a megtörés, mégis vannak pozitívumai. Ott találhat az ember valódi, igazi barátra, rokonlélekre, s ezt maga Ottlik is bizonyítja, ugyanis a növendéktársaival való barátsága halálukig megmaradt. Fegyelmet tanulhat, ami a személyiségét csak pozitív irányba fordíthatja, nem lesz egy elkényeztetett, puhány személy, hanem egy felelősségteljes, erős ember. Bébé az a karakter, aki bebizonyítja, hogy egy katonáknak nem kell durvának lenni, lehet ugyan határozott, de attól még kedves maradhat, jószívű, szeretnivaló, barátságos. Úgy vélem a katonák megbecsülést és tiszteletet érdemelnek mindenki részéről, azért, amiket eddig megtettek, s azért is, amiket a jövőben meg fognak.

Jódal Kálmán: Die Liebe /Gandis Csongor/

Lehetnek kiborg taxisofőrök, rasztafrizurás halottlátó számítógép-karbantartók, Barbie-klónok, emberszabású sárkányok, Jódal Kálmán káoszuniverzumának abnormális, agresszív, antiesztétikus hősei villódzó neonfények kereszttüzében rohannak végzetük felé. A mögöttük fenyegetően tornyosuló, “hullarabló, dögevő, sorozatgyilkos-anyuci város”, Újvidék tereiben bolyonganak skizoid rémálmoktól, hallucinációktól vagy amnéziától gyötörve. Testük szanaszét fröcskölődő nedvek, zihálás és szürreális, perverz lüktetések kíséretében bármikor transzformálódhat, ám lelkük, mélyén a részecskékig ható félelemmel, végül mindig megmarad. (Fehér Dorottya)

Nem vagyok egy nagy kritikus, szóval ezt a részt át is ugorhatjuk, csupán csak egy érdekes élményt szeretnék megosztani az olvasókkal. Magára a könyv tartalmára nem is térnék ki, azt inkább meghagyom a kíváncsiskodóknak (már ha kedvet tudok varázsolni beléjük). Az egész egy könyvbemutatóval kezdődött a szabadkai Klein house keretén belül. Nagyon vártam már a könyvbemutatót, ugyanis elkezdtem olvasni hazai írók műveit is. Igen, nem csak Agatha Christie, Stephen King, George R. R. Martin (és hadd ne soroljam fel tovább írók neveit) könyv létezik a világon. Vannak hazai íróink is, akik arra várnak, hogy észrevegyük őket. Tehát bátorkodtam én is részt venni Jódal Kálmán könyvbemutatóján, ahol a Die Liebe című műve került bemutatásra. Bevallom a könyv ismertetője nem igazán fogta meg a fantáziámat, viszont pont ezért voltam kíváncsi arra, hogy maga az író mit tud róla mesélni, mi az, ami mégis arra késztet, hogy azt a könyvet a kezembe vegyem és elolvassam. Ezt megtanultam Szögi Csaba Utazásaim című könyvéből, de erről talán máskor (fantasztikus könyv, bárkinek ajánlom). Kellemesen csalódtam, ugyanis az ott hallottak alapján teljesen kizártnak tartottam, hogy ne szerezzem meg a könyvet. Egyszerre láthattam és hallhattam bele a könyv tartalmába, az író gondolataiba, világnézetébe, megtudhattam, hogy mik inspirálják, mik azok, amik érzelmileg kihatnak arra, hogy mit fog papírra vetni. Úgy vélekedett, vigyáznia kell, hogy milyen kultúrát fogyaszt, ugyanis a világába belevisz egyes filmeket és zenéket, valamint a nyelvet tartja előtérben, ugyanis ha a nyelv elveszik, akkor mi marad meg nekünk? Talán semmi.

A történetet végére pedig tartogatom az előadás fénypontját (igaz, csak számomra volt az). Mikor az előadás véget ért, mindenki ment szépen a saját dolgára, és én sem voltam különb a többitől. Viszont amikor a kabátomat húztam fel, egyszer csak ott állt előttem az író, és barátságosan bemutatkozott. Őszintén, annyira meglepődtem, hogy hirtelen a nevemet sem tudtam kinyögni. Bocsánatot kért tőlem és kíváncsian érdeklődött utánam, hogy ki vagyok, mit jegyzeteltem, talán az újságnak, vagy esetleg a rádiónak írok. Elárulta, hogy az előadáson lévő személyek közül nagy meglepetésére csak engem nem ismert. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog voltam, mivel soha nem volt még ilyen élményben részem, hogy még személyesen is tudtam beszélni az íróval, valamint dedikálta nekem a könyvet. Viszont szomorú voltam, hogy az előadáson lévő személyek közül én voltam az egyetlen, akit nem ismert. Érdeklődjünk a hazai írók után. Hiszen ők nem saját maguknak írják azokat a könyveket, hanem nekünk. Igazán be lehet csúsztatni a kedvenc könyveink közé néhány hazait is. Befejezésül pedig egy érdekes gondolat, amit az előadáson hallottam, és még mindig itt cseng a fülemben: Ki vagyok én, hogy bárki felett is ítélkezzem?