Mester Betti: A lány

A folyosó szokás szerint dugig volt diákokkal – beszélgettek, tréfálkoztak, gesztikuláltak, nevettek. Első bliccre egy teljesen átlagos és normális közegnek tűnhet. De nem az. A lánynak nem. Még meg sem látta a fölé tornyosuló, borzalmakkal teli épület árnyait, meg sem hallotta a diákok hangjait, már görcsben volt a gyomra. Vajon lesz ez valaha másképp? A lány csak megrázta fejét, kiűzvén belőle ezt a haszontalan és lehetetlen remény keltette gondolatot, nagy levegőt vett, és elindult. Szemeit előre szegezte, igyekezvén kizárni a körülötte lévők hangjait, szándékosan parancsolva magára, hogy még véletlen se próbálja meghallani, amit épp mondanak. Az még jó, mikor hangosak – akkor talán nem róla beszélnek. De ha suttognak… Ne parázz be, csak tovább! Újabb nagy levegő. Ugyan, mégis ki figyelne fel rá, van fontosabb dolguk is, mint azt figyelni, hogy ő épp elsétál mellettük. Legalábbis a lány ezzel etette magát. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy nem tudta, pontosan mitől is fél jobban. Könnyebb volna, ha tudná, mit (vagy kit) kell elkerülnie ahhoz, hogy megússza ezt az egészet. De nem tudta – és ez gyötörte leginkább. Mintha egy fény nélküli sötét szobában volna, s nem tudná, melyik a rosszabb, ami a sötétből kijöhet, vagy az, hogy nem látja, ami felé tart. Na, ez hiányzott még, hogy felpörgessem saját magam. Külső szemmel semmi nem látszott a lányon. Az arca kifejezéstelen volt, tartása is normális, lépései – ha határozottak nem is – de relatív stabilak voltak. Egyszóval a benne dúló belső harcot semmi sem jelezte – csupán a szemei. Azok a nagy, mélyen ülő szemek szinte sugározták a benne lévő szorongást és kétségbeesést. De senki sem vette a fáradtságot, hogy belenézzen. Hála Istennek! Az kéne még, hogy lássák, mennyire tönkretettek, már így is! Belső monológja lefolyása alatt eljutott a folyosó egyik végéből a másikba, anélkül, hogy bármi történt volna. De nem lélegezhetett fel, hisz a várakozás furcsa, fojtogató nyomása telepedett a lányra. Jól tudta, valami készülődik. És ennek ő lesz a célpontja. Megint. Paranoiás vagy, talán ma más kerül a kereszttűzbe. És ilyenkor utálta magát a leginkább. Mikor örömöt érzett, ha másokat kínoztak és gyötörtek, ő pedig legalább arra a kis időre fellélegezhetett. A lány leghőbb vágya az volt, hogy láthatatlan lehessen, hogy ne is foglalkozzanak vele, hogy a létezéséről se tudjanak. Az elfogadásban nem is reménykedett, tudta jól, hogy az csak egy nevetséges és naiv álom volna, mely soha, semmilyen körülmények között nem válhatna valóra. Nem is akarok én közéjük tartozni, olyan lenni, mint ők! *CSATT!* A lányban meghűlt a vér, rájött mekkora hibát vétett. Hagyta a gondolatait elkalandozni, s közben nem figyelt a körülötte folyó eseményekre. Pedig tudta jól, hogy ez milyen veszélyes! Ha felkészületlenül találják, ha meg tudják lepni, akkor tudnak csak igazán jó ütéseket bevinni. És már látta is azokat a ragadozókra emlékeztető, szikrázó szemeket, melyekből csak úgy sütött a gúny, a romboló vágy, a hamis szánalom. Látta ajkuk vonalát, melyet a gúny és a keserű, bántó szavak torzítottak el. A szavaikat nem is értette, csupán valami hangokat hallott, mintha víz alatt volna. Elég volt észlelnie a hangsúlyt, teste azonnal lefagyott, megdermedt, képtelenné vált arra, hogy megvédje őt. Pedig nem volt ő ostoba. Agya legalább olyan gyorsan pörgött, mint amilyen éles volt felvágott nyelve. Csakhogy nem merte használni, ellenük nem. Agya képtelen volt kiadni a parancsot az önvédelemre, teljes pánikba esett. Miért én? Miért éppen én? Egy erős kéz jelent meg a látómezejében, keményen megragadta az állát, szorosan tartotta, visszarántva őt a valóságba. Hirtelen tudatába tódultak mindazok a szavak, melyeket füle eddig is hallott, de agya képtelen volt befogadni. Gyomra még kisebb csomóvá vált, egész testében reszketett, szíve ezerrel vert, szinte fizikai fájdalmat érzett, úgy érezte, tüdeje képtelen elegendő oxigént befogadni, mintha a szavak nem csupán éles késként vágnának húsába, de meg is akarnák fojtani őt. Legyen vége! Bármit, csak legyen már vége! A lány gyűlölte őket – azért, amit vele és másokkal tesznek. Gyűlölte azokat, akik segíthetnének, de nem teszik. Gyűlölte, hogy át kell esnie ezen. És gyűlölte magát is, amiért nem tesz semmit ellene. Küzdj, harcolj! Semmivel nem vagy kevesebb tőlük! Ne hagyd magad ilyen könnyen! De képtelen volt rá, mert mikor újra felnézett, őket még nagyobbnak látta, magát pedig még kisebbnek. Hiába tolultak agyába jobbnál jobb és keményebb visszaszólások, hiába tudta, hogyan használhatná szavait úgy, hogy azok szintén telibe találjanak, nem tette. Mert már késő volt. Ennyi idő után hiába is védené meg magát, már mindenki tudta, hogy ő könnyű célpont, ez a tény szinte olyan levakarhatatlan volt, mintha a homlokára billogozták volna. Így hát megvárta, míg ráunnak és otthagyják. Ekkor a lány vett egy nagy levegőt, visszapislogta kibuggyanni készülő könnyeit, és azt mondta magának, amit már évek óta: egyszer vége lesz, csak addig tarts ki! És ezt a mondatot mantrázta egész álló nap, ennek köszönhetően ment haza mosolyt erőltetve arcára, s jött vissza minden áldott nap.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s