Egyetemista esszépályázat – 2018 kategória bejegyzései

„Se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg” (Esterházy Péter: Függő)

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a kreatív írás és kritikai gondolkodás fejlesztése érdekében az idén is meghirdeti pályázatát az Újvidéki Egyetem hallgatói, mesterhallgatói és doktoranduszai számára. A pályázat fent megadott mottóját kötelező beépíteni a műbe.

A magyar nyelvű pályaművek terjedelme 3–10 gépelt oldal, átadásuk határideje 2018. március 31.

A három tagú zsűri értékelése alapján Gandis Csongor munkája bizonyult a legjobbnak. A második díjas pályamű Zsoldos Búzás Brigitta tollából született, a harmadik helyezést pedig Szabó Emília érdemelte ki. Különdíjban részesült Józó Andrea.

Mester Betti: Álmok

Sokak szájából hallható, ahogyan a mai rohanó világra panaszkodnak. Mindenkinek céljai, álmai, elképzelései vannak, amelyeket meg akar valósítani. Csakis a kitűzött célok lebegnek az ember szemei előtt, annyira rágörcsöl arra, hogy elérje, amit akar, hogy ne hagyja, hogy bármi is az útját állja, hogy észre sem veszi, mennyi minden mellett megy el nap, mint nap. Rá lehetne ezt fogni a mai világ életstílusára is, s valóban, valamilyen szinten befolyással van rá, de amennyiben az ember észre akar venni bizonyos dolgokat, akkor az, hogy az élete csak rohanásból áll, nem lehet kifogás. A nappalok be vannak tervezve, minden percünk be van osztva, hol kell lennünk, mit kell tennünk, ide sietünk, oda sietünk, s a nap végén csak a teljes kimerültséget érezzük, s visszagondolván nem tudjuk eldönteni, vajon iszonyatosan lassan telt el az idő, vagy elrepült, tovaszállt észrevétlenül.

Ha eltöprengünk azon, hogy mi minden is történt velünk, csupán a múlt hét folyamán, egyszerre jön az az érzés, hogy „semmi különös”, „ugyanaz, mint eddig”, „semmi említésre méltó”, de ha igazán nekiállunk elmesélni a hetünket hétfőtől vasárnapig, igenis olyan dolgok jutnak eszünkbe, olyan pontos részletességgel tudjuk feleleveníteni a legapróbb morzsákat is, mely szinte már rémisztő. Hiába érezzük úgy először, hogy lényeges dolgok nem történtek, érzékszerveink igenis reagáltak a környezetünkre, elraktározták a beszerzett információkat, s egészen addig nem is tudatták velünk, míg mi szánt szándékkal, szinte erőszakosan elő nem hívtuk azokat. A nap tovaszáll, eltűnik, hiába érezzük úgy, hogy a jövő még messze van, hogy a mára kell koncentrálni, erre nincs is lehetőségünk. Mégis hogyan? Mikor tegnap még hétfő volt, ma meg már a következő péntek?! Hová lett az az idő? Egyáltalán arra használtuk azt, amire szerettük volna, amire elterveztük, amire szükség lett volna? Vajon hányan vagyunk, akik, ha megtehetnénk, a nap egy adott pillanatában megnyomnánk a piros gombot, szüneteltetvén az egész rendszert, megállítván az időt, s kiélveznénk a nyugalmat, a zsongás hiányát, a csöndet? Milyen jó volna néha csak leülni a legnagyobb békességben, kinézni az ablakon, elveszni a gondolataink kusza s mégis számunkra teljességgel érthető fergetegeiben, elmélázni komoly és jelentéktelen, mihaszna dolgokról. Nem azon agyalni, azt tervezni, magunkat emlékeztetni, hogy mi minden más teendőnk is volna arra az adott napra.

Ilyen érzés lehet a gyermekeknek. Sokszor fordulhat meg a fejünkben, hogy milyen jó is volt gondtalan, nyugodt, boldog gyermeknek lenni. Nem kellett gondolni a holnapra, nem terheltek minket kötelezettségek, sem felelősségek, csupán a pillanatnak, az adott játékoknak éltünk. Természetesen egy felnőtt nem gondolkodhat úgy, mint egy gyerek, hisz éppen ez teszi őt különbözővé a gyermektől. Az érett ember nem vághat sutba mindent, nem dönthet úgy, hogy elege van, hogy kiszáll, neki ez már nem kell, oldja meg valaki más az ő problémáit.

Mily igazak Esterházy Péter szavai: “se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg“. Már semmink sincs ma. Ugyan láthatjuk őket, ott vannak, ahol rendeltetésük szerint lenniük kell, mégis, nincsenek jelen az életünkben. A nappalok köddé válnak egy pillanat alatt, az éjszakai égbolt, a hold és a csillagok is ugyanoly gyönyörűséges fénnyel árasztják el az éj sötétjét, ugyanúgy szemet kápráztatóak, mint évszázadokkal ezelőtt, ugyanúgy nem változtatták a helyüket, mégsem látjuk őket. Nézzük, ha épp kint járunk, de nem látjuk. Belegondolván Esterházy szavaiba, ráébredvén a mögötte rejlő igazságokra, hirtelen erőteljes vágy kerít hatalmába, hogy kilépjek kényelmes, meleg, biztonságot nyújtó otthonom légköréből, részévé válni az éjszakának, kiülni az égbolt alá, s csak merengeni, mint a méla hold.

A hold, mint állandó tényező, melyet nap, mint nap láthatunk, mindig is megmozgatta az emberek fantáziáját, nagyon sok féle történethez kötötték – legyen az vallás, mítosz vagy azok felhasználása a mai fantasy irodalomban. A görög mitológiában a Holdat Szeléné istennő testesítette meg, testvére pedig Héliosz, a Nap istene volt. Amikor testvérekről beszélünk, ösztönösen arra következtetünk, hogy a két személy hasonlít egymásra, osztoznak valamilyen közös tulajdonságban, szoros kapcsolatban állnak egymással, viszont egymás ellentétei is egyben. Egyfajta versenyben állnak egymással, a nap próbálja elnyomni a holdat, s többségében időbeli szempontból nyer is, hisz több ideig van ő a porondon, de mégis, míg a nap az életünk pörgős, zűrös, zajos szakaszának része, addig a hold az éjszaka nyugalmat adó hangulatának és jelenségének szerves része. A Hold a szépséget és a fényt jelképezi, az utat mutatja a sötétben – segít visszatalálni az ember igazi személyiségéhez, elmélázásra, elmélyülésre serkenti a figyelő embert. Az emberek estére nyugszanak le, hagynak fel a nappal rájuk nehezedő terhek cipelésével, kiszabadulnak a beszorított térből, elmennek szórakozni, kikapcsolódni, ilyenkor jut idejük és lehetőségük észrevenni azt, ami körülveszi őket – megtalálják a fényt a sötétben. A legmélyebben szántó gondolatok is leginkább a sötétségben születnek. Érdekes, hogy a gyerekek többsége fél a sötétben, tudatalatti rettegésük testet ölt, nem érzik biztonságban magukat, a sötétséget a veszéllyel azonosítják. Míg felnőttként a sötétség szinte már a nyugalommal válik eggyé. Hirtelen nem is tudnék jobb dolgot elképzelni, mint kiülni, feltekinteni a csillagos égre, s az agyamat kikapcsolni, csupán elmémnek hagyván helyet, mely arra vihet, amerre épp kedve tartja.

Felmerülhet a kérdés, hogy a csillagok mégis hogyan kerülnek a képbe. Egyes hiedelmek szerint a csillagok az álmokat, a reményt, a lehetőségeket jelképezik. Lehetnek útmutatók is, nem csupán maguk az álmok, hanem az út, amelyen eljuthatunk hozzájuk – gondoljunk a kalauzcsillagokra, legfőképp az Esthajnalcsillagra. A tájékozódásban segíti az embereket, irányt mutat, segítséget nyújt, ugyanúgy, ahogyan a hold is, hisz az Esthajnalcsillag a legfényesebb égitest a hold után. Így, ahogyan a hold az embert segítheti, hogy önmagára leljen, a csillag vezetheti a helyes út kiválasztásában és az álmok követésében. De vajon a csillagok miért vacognak? Talán fényük, erőteljes ragyogásuk tűnhet vacogásnak, remegésnek? Lehetséges, hogy nemcsak féltjük az álmainkat, hanem bizonyos értelemben félünk is tőlük – hogy valóban azt szeretnénk-e, vajon megvalósíthatóak-e, képesek vagyunk-e arra, hogy elérjük, megérdemeljük-e egyáltalán?!

S jön a rohanó, tarjagos, göcsörtös felleg – ez lehet az életünk is. Hisz nemcsak, hogy úgy forog, mint egy felhúzott pörgettyű, hanem tele is van akadályokkal, bukkanókkal, „bibircsókokkal”, amelyek csak arra jók, hogy megnehezítsék az életünket. A nehézségek ugyan kellemetlen részvevői és tényezői az életünknek, mégis elengedhetetlenek, hisz pontosan a nehéz, kétségbeejtő esetekben mérettetik meg igazán az ember. Olyankor derül ki, hogy mennyit is ér, mire képes, miben kell még erősödnie – igazi személyiségformáló. A leghíresebb emberek, a legnagyobb elmék, a legtiszteletreméltóbb, példaértékű életet felmutató emberek életében is jelent voltak a nehéz időszakok. A sikert mindig kudarc előzi meg, nem is egy! Ugyan honnan meríti a költő versei, költeményei mélységét, ha nem saját tapasztalatból? Miféle jelleme lehet annak az embernek, akit egész életében kíméltek, akinek nem kellett megküzdenie semmiért, mert megkapta anélkül is, aki még soha, egyszer sem bukott el, így azt sem tanulván meg, hogyan kell felállni? Az ilyen ember nem tudja mit jelent az „igazi” élet – pofonok, csalódások, orra bukások sorozata.

Esterházy gyönyörűen fogalmazta hát meg, hogy mennyi mindennek nem vagyunk birtokában. Természetesen mindenki máshogyan látja és érzékeli a világot, így ő minden bizonnyal mást próbált kifejezni szavaival, mint amit bárki más értelmezni vélhet. De egy biztos: arról beszél, hogy sem a napjaink, sem az éjszakáink, sem az álmaink, a körülöttünk lévő szépségek és csodák, sem pedig maga az életünk nincs sehol sem. És mily igaz! Hisz jelen vannak, de nem nálunk vannak, nem tartjuk a kezünkben, nem irányíthatjuk, ott vannak, de még sincsenek. Megéri egyáltalán szenvedni velük, értük?

Reklámok

Lukács Krisztina: ,,se nap, se méla hold, se vacogó csillagok, se rohanó, tarjagos felleg” ( Eszterházy Péter: Függő)

Ez a mese egy lányról szól. Egy naív lánykor, aki hitt a mesékben és magában. Elhitte, hogy ha valamit nagyon akar, azt ezzel az akarással, befektetett idővel és tanulással el is érheti.

Egy lányról, aki álmokat szőtt a jövőjéről, ahol az lehet ami kislányként szeretett volna lenni és azzal foglalkozhatott volna, amit a világon a legjobban szeret.

Amiben a szülei támogatták, és mindenkinek eldicsekedtek lányok tehetségéről.

Kislány korában, ez a lány, nevezzük el, hiszen mindenkinek van neve, mert ha nem lenne, nem tudnánk elképzelni, nem tűnne igaznak, távoli lenne, akiben nem lehet hinni és így történetem is csak olyan gyermekmese lenne, amit lefekvés előtt olvasunk a gyerekeknek. De mi ezt nem szeretnénk, szeretnénk, ha lány története bizonyíték lenne arra, hogy az Isten nem mindig arra vezet minket, amerre mi legjobban vágyakozunk. Érdemes elolvasni, bár nem tartalmaz sablonos sorokat a sorsról és az önmegvalósításról, és egy jól megírt bestseller sorát sem tartalmazza elgondolkodtatásképpen és lehet nem éppen a legérdekesebb sztori, de egy igaz történet, és az ilyen felborzolja a szőrt az ember hátán.

Szóval, legyen a lány neve Janka. Janka kislánykorában kezébe kapott egy könyvet. Tele volt képekkel. De, ezek a képek nem valami szép pillangókat, vagy csodás palotákat vagy hercegnőket ábrázoltak hercegükkel, hanem karóba húzott emberekről, fura ruhákba öltözött férfiakról, lóháton utazó nőkről és gyerekekről. Ez a könyv egy történelmi könyv volt, megspékelve szépen elkészített ábrákkal, amin jól kivehető volt minden egyes vércsepp, amely végigfolyt a karón, ők pedig holtan vagy félholtan meztelenül ott vesztegeltek.

Jankában, bár lehet furán hangzik, ez a kép örökre megmaradt. Még felnőtt korában is pontosan le tudta írni. Nem váltott ki benne borzalmat. Egy dolog érdekelte csupán a képpel kapcsolatban. Mivel érdemelték ki ezt ezek az emberek? Mi vezetett szörnyű halálukhoz? Kinek a műve ez?

Aztán egy ideig nem látta a könyvet. Ezek a kérdések elcsitultak benne. Nem merültek fel benne megint.

Ám később egy enciklopédiát kapott, amiben szintén voltak hasonló képek és hasonló témák. Egyiptomi istenek, spanyol hódítók és amerikai elnökök. Minden egy dolog volt közös, semmi más.

Mind a világ történelméhez tartozik, és mind érdekelte Jankát.

Elolvasta ezt a könyvet, majd vett egy másikat és azt is elolvasta. Majd vett egy harmadikat. Ahogy nőtt a tudása, és a könyvtára, úgy nőtt a tudásvágya is, amit csillapítania kellett.

Aztán elérkezett az általános iskola ötödik osztálya, ahol már intézményes keretek között, profiktól hallhatott ezekből a történetekből. Tudását pedig tesztek formájában is ellenőrizték. Egy dolog az órák és a tesztek során jól kitűnt. Mégpedig az, hogy ő ebben jó, ezt szereti és érti is. Hiszen történelemből nem lehet megtanulni néhány dátumot és azt állítani, hogy tudjuk, azt érteni kell és meg kell tanulni átélni.

Ez így folyt középiskoláig.  Ahol remek tanárok vették körül, akik még jobban elültették benne a tudásvágyat. Felismerték tehetségét, és bíztatták abbéli vágyát, hogy majd később aktívan foglalkozzon a témával. Tovább olvasott, filmeket nézett és tanult.

Eljött a negyedik év, a pályaválasztás. Az egyik legfontosabb döntés előtt állt. Csak nagyot álmodott, vagy tenni is mer értük.

Janka azt választotta, hogy megteszi azt, ami tőle telik, hogy álmai ne csak álmok maradjanak. Elkezdett készülődni az érettségire, minél jobb eredményt szeretett volna elérni.

Mivel szűkös az idő és nem áll módunkban elmesélni minden egyes percét az érettséginek, de annyit elárulhatunk, hogy kicsit meginogott az önbizalma a történelemtudásával kapcsolatba. A kérdések kissé nehezek, és nem igen vonatkozott a történelemre.

A lényeg a lényeg, hogy mégis sikerült, ez pedig felvitte az életkedvet és az önbizalmat egyaránt.

Előre megtervezte, milyen lesz az egyetemi élet. Kivel és hol fog lakni? A tanárok biztos nagyon szigorúak, viszont mindenben segítenek a csoporttársak, a barátok és a szülők.

A lakásba való költözés simán ment, első estéjét a városban sétával töltötte, meg szerette volna ismerni még jobban és szerette volna megtekinteni épületeit és  megtudni, hol vannak a jobb éttermek és gyorskifőzdék, hiszen az ember gyorsan megéhezik és az egyetemistáknak nincs mindig idejük főzni, bár legtöbbször inkább nem akarnak.

A város szép volt, elnyerte tetszését.

Másnap, megkezdődött, belepottyant az egyetemista életbe. Már nem volt visszaút. Nem lehet mit tenni. Tanulni és okosodni kell.

A tanárok és a csoprotársak az első héten belopták magukat a szívébe. Az egyetem könyvtárát pedig egyenesen imádta, a rengeteg könyvvel és a direkt csak történelemmel kapcsolatos könyvek számára létrehozott emelettel.

Történész hallgatóként rengeteg időt töltött ott tanulmányok olvasásával, ahogy rengetek könyvet haza is vitt.

Mindez nem számított, hiszen azokról a dolgokról hallgatott órát, amikről mindig szeretettt volna többet tudni. A tanárok pedig mind azon voltak, hogy minél többet megtudjon az érdekelt témáról.

Sokszor voltak nehézségek. Megijedt a sok olvasnivalótól és azoktól a történetektől, amiket a tanárokról és a vizsgákról hallott. Minden tanár rendkívül szigorú, nehéz a vizsga és nagyon kevesen teszik le.

Ő megpróbálkozott. Az első négyes, második négyes, harmadik ötös, negyedik ötös, ötödik hárman, de nem csüggedt, megvan, és ez a lényeg.

Utolsó előtti. Pittyeg a  telefonja. Üzenete jött a lányoktól. A tanárnő nehéz eset, nagyon keveseket enged át és azokat is akkor, ha az ajánlott irodalmat és Caesar és Cato életrajzát kívülről fujja.

Janka megijedt. A fürdőszobába zárkózott és csak sírt. Sírt, mert álmai úgy tűntek véget érnek, igen korán.

Ez nem lehet, hiszen minden egyes órán ott volt. Minden egyes órán jegyzetelt. A legtöbb feladott olvasmányt elolvasta, nem igaz, hogy nem lesz elég egy ketteshez.

Körbekérdezte, a túlélőket. A tanárnő nagyon szigorú, nehéz a vizsga.    Az, hogy szóbeli, még nehezítette a dolgot. Lámpalázás és szégyenlős volt. Gyerekkora óta, akárhány fellépésen is részt vett, ezt nem tudta leküzdeni.

Szüksége van valakire, szüksége van alkoholra, szüksége van zsebkendőre, fagyira és még több zsebkendőre.

Szüksége van a szüleire.

Otthon sír, kétségbe van esve. De tanul.

Másnap bemegy az egyetemre. A tanár felteszi a kérdést. Leírja. Elmondja róla, amit tud. A tanárnő azt mondja hármas. Janka megnyugodott. Meg van ez is…

DE….

Van még valami. Egy érzés. Nem tudja mi az. Nem akar vissza menni. Fél az épülettől, fél a jól ismert tanároktól. Fél a várostól.

Félt a könyvtártól, amit úgy szeretett.

Félt attól, hogy nem tudja befejezni. Félt, hogy csalódást okoz a többieknek. Félt és sírt.

Éjszaka, elalvás előtt, otthon, a barátoknak. Sírt az órán.

Ez így nem mehet tovább. Vagy kényszeríti magát, hogy bemenjen és teljes emberi roncsot csinál magából, vagy… Ez volt a legnehezebb döntés egész életében.

Felhívta édesapját zokogva, az apja alig értette… Otthagyja, otthagyja a sulit és az álmait, hogy történelemtanár lesz.

Otthagyja Kolumbuszt, Rámszesz fáraót, Akhilleuszt Trójával együtt, Mohácsot és a többit.

Otthagyja. Hazamegy.

Hazament.

Mi lesz most. Gimnáziumot fejezett, nincs diploma, nincs munka, nincs pénzt, nincs család.

Nincs család.

Mi legyen most. Még bolti kiszolgálónak sem vennék fel.

Mit tegyen? Kihez forduljon.

Mit csináljon. Semmiben nem jó, semmit nem tud a közelben befejezni.

Két emberhez tud fordulni. Akikhez mindig is tudott. Ez az apja és az anyja.

Könnycseppel a szemükben hallgatták végig, nem tudták, hogyan segítsenek rajta, de vígsztalták, hogy ők itt vannak neki, szeretik őt és együtt kitalálnak valamit.

Együtt összedugják a fejüket és együtt kigondolnak valamit.

Nem dől össze a világ.

Egy ötlet már meg is fogalmazódott. Hiszen olyan jól megérti magát a gyerekekkel, szeretik őt. Türelme van hozzájuk. Próbálkozzon meg avval.

Önbecsülésének és önbizalmának néhány darabját visszaszerezve felvételizett az egyetemre. Sokat készült erre a tesztre. Igyekezett jól megírni.

Sikerült neki. Az első év gyorsan elszállt, bár még mindig sokat gondolt régi álmára. Most arról álmodozott, hogy majd egyszer mégis befejezi álmai szakát.

Eljött a május és eljött a gyakorlat az óvodákban. Egy hét, csak a gyerekekkel, tanárok nélkül, csak az óvónéni, a gyerekek és ő.

Élvezte azt a hetet, élvezte a gyerekek közelségét. A gyerekek is örültek neki. Szerették, gyorsan megbarátkoztak vele. Folyton vele akartak lenni, tőle kértek segítséget. Fontosnak érezte magát. Ismét azt érezte, hogy jó valamiben és jó valamire. Nem teljesen selejtes.

Nem marad szülei nyakán hatvan éves koráig. Lehet még jövője. Bár nem olyan, amilyet eltervezett, de egy jövő, amiben még lehet fontos. Lehet belőle valaki.

Muzslai Beáta: ÁTÉLTEM! ÁTÉLTED?

Nehéz, néha hosszú folyamat, amely teljesen megrázza azokat, akik ezt átélik. Fájdalmas, hullámvölgyes, marcangoló.

Manapság ez már egyfajta divat lesz, vagyis nagyon úgy néz ki. Vagy nem is divat, hanem inkább már ez is egyfajta társadalmi norma.

Nagyon mélyen ható, amikor az ember szembesül ezzel a ténnyel, hogy vele is megtörténhet és meg is történik. Egyszer csak a rémálomban ébred és próbálja valahogy felfogni, hogy hogyan is jutattak el idáig.

Számomra ez igen megkeserítette az életem, már a legelejétől. Mikor szembesítenek vele, hogy nekik együtt már tovább nem megy. Ott a világ egy pillanat alatt tört darabjaira, akkor is ha már érezni lehet. Nehéz volt felfogni, hogy sokszor ez tűnik a legjobb megoldásnak. Mert igaz minden tárgyra, ami nem jó, nem működik ki kell dobni, az fel sem merül, hogy esetleg meg is lehetne javítani. Igaz nem lenne olyan, mint volt újkorában, de még így is működne nagyon sokáig. De nem, az ember, mint a tárgyaktól úgy a kapcsolataitól is nagyon könnyen megválik, ha már „nem jó”. Valahogy kiveszett belőlük az akarás, megpróbálás a helyrehozására. Rohanó világban élük, nem érünk rá ilyesmikkel foglalkozni, hogy megjavítani bármit is. Ennek pedig mi lesz a következménye, az akkor nem lényeges. Hiszen meddig tart újat venni, csak ez egy kapcsolatra nem mondható. Egy kapcsolatot nem lehet szó szerint megvenni, vagyis ma már az sem lehetetlen. Olyan világban élünk amikor már lassan semmi sem lesz lehetetlen. Határ a csillagos ég.

Hogyan is írja le az ember, ami annyira fáj és bosszantja, hogy inkább, ha tehetné örökre egy ládába zárná és kilőné az űrbe és csak nézné ahogyan a tarjagos fellegek között elvész és tudja onnan többé sose térne vissza. Mikor szembesül a szétszakadással, az elválással, ami nem holnapig vagy talán csak egy hétig fog tartani. Ilyenkor eleinte nehéz a szavakat megtalálni, de mindig könnyebb a fájdalomról írni, mint a boldogságról, a fájdalom mélyebb sebeket hagy.

Bekövetkezik a „katasztrófa” megtörténik a válás egy család szétszakadása. Egy pillanatig megrázkódunk a hallatán, majd ha mi se történt volna tovább haladunk. Ma már ezt egy teljesen hétköznapi dologként, fogalomként érzékeljük. Ez egy kívülállónak ennyiből áll, de aki a közvetlen elszenvedője másképpen éli át.  Hosszú csaták, vívódások, át nem aludt éjszakák sorozata ez.

Ez a helyzet az embert, legyen akármilyen erős leküldi a padlóra. Csaták, vívódások mennek végben önmagában és a partnerében, gyerekeiben. Egy véget nem érő ördögi kör veszi kezdetét. De már a válást megelőző időszak is teli van konfliktussal, vívódásokkal. Akkor még senki sem hiszi, hogy ilyen mértékig el fog fajulni a helyzet. Viszont ahol nap mint nap jelen vannak a veszekedések, féltékenykedések ott egy s utóbb ez a vég következik be. Köztudott, hogy a féltékenység a legrosszabb dolog, ami megmérgezheti és tönkreteszi a kapcsolatokat. A féltékenység mindenkinél jelen van , ez egy természet folyamat ha szeretünk valakit, de ez is csak  mind addig még nem csap álladó nyomozgatásba, másik fél ellenőrizgetésbe. Ilyenkor sokan nem tudják, hogy már rég átlépték azt a bizonyos határt és már szinte beteges, amit véghezvisznek. Ez indítja meg a lavinát, amelyen nehéz vissza feljutni a felszínre.

Mikor egy családban történik a válás ott a gyermekek a fő áldozatok, ha ezt a szülők nem is így gondolják, vagy bele se gondolnak. Gyermekként megélni, szörnyű, hihetetlen, felfoghatatlan. Önvádaskodás, harag a szülők felé vagy csak annak az érzése mintha ők is mindezt miattad csináltak, irgalmatlanul felőrlő érzés. Látni a szülők szenvedését, veszekedését, majd jön az önvád ami csak még jobban és jobban a mélybe húz. Azokra a pillanatokra a legjobb megfogalmazás „se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se tarjagos felleg”( Eszterházy Péter: Függő). Ezeken a napokon minden kilátástalannak látszik. Semmi sem segít a fájdalom, sértettség ellen.

Persze bizonyos idő elteltével mindig könnyebb és könnyebb, szinte úgy is lehet mondani megerősödik tőle az ember. Évek múltán meg már átlátja a helyzetet és próbál esetleg okulni, hogy ha odajut, akkor ő talán majd másképpen fogja a dolgokat csinálni.

Csak erre sajnos nincs „garancia”, hogy ha majd mondjuk, én egyszer oda jutok, hogy ilyen komoly kapcsolatom legyen és abból házasság lesz, akkor nálunk nem fog fellépni egy ehhez hasonló helyzet. Hiszen az elején mindig minden mesébe illő, és csak utána mikor lehull a rózsaszín köd akkor jelentkeznek a konfliktusok, nézeteltérések. Előre nem lehet megjósolni, hogy be fog- e következni, ha igen akkor mikor. Mindenesetre a válás legyen az idős, fiatal, gyerek vagy szülő megterhelő.

Láttam szüleim is, hogy mi mindenen mentek keresztül, majd a válást is, hogy milyen érzelmeket, indulatokat hozott felszínre, addig szinte azt az oldalukat sose láttam. Mintha a saját szüleim tizenkét év után ismeretlenek lennének. De bennem is kavarogtak hónapokon keresztül a érzelmek. Azt a fájdalmat, azt az érzelmi harcot ami bennem lejátszódott nem  kívánom senkinek. Pedig igen sokan a környezetemben ezzel szembeszülnek,így én mint átélt személy tudok nekik segíteni.  Az mellett pedig kívülállók mutogatását, pletykáját is el kellett viselnem. Mert én úgy döntöttem, hogy édesapámmal maradok, kinek mi köze hozzá. Mégis sokáig fő csámcsogni való voltam és természetesen a szüleim is. Még mái napig találkozok megvető tekintetekkel, de már fel sem figyelek rájuk, hiszen magukat minősítik ezzel.

Hogy milyen sok ideig tartott már pontosan nem tudom, mire feldolgoztam a helyzetet és az sem könnyítette meg, hogy elkerültem középiskolában és akkor már teljesen magamra lettem utalva. Akkor már tényleg egyik szülőm se állt a hátam mögött na mint nap. Akkor kezdődött meg nálam a teljes leválás folyamata, akkorra teljesen önállósodtam. Bevallom néha hiányzik az, hogy megtegyenek nekem bármilyen kis apróságot, de most már ezt koromból kiindulva nem is várhatom el.

A  válásról nagyon keveset beszéltünk, szinte nem is akartuk szaggatni a sebeket így nem boncolgattuk a témát. Pedig véleményem szerint igen is le kell ülni a gyermekkel legyen az bármennyire is „felnőtt”, vagy bármennyire nem is látszik meg rajta, hogy bizony őt is megrázta a dolog. Mert csak így lehet egészségesen feldolgozni és talán nem lennének utána szakadások szülő és gyermek között. Persze nem kell erőltetni, hanem mikor a gyermek iis és a szülő is úgy érzik akkor átbeszélni. Illetve a gyermeknek mindkét szülőét érdemes meghallgatnia, hogy esetleg teljesebb képet kapjon, vagy ne vádolja egyiküket sem és legfőképpen önmagát ne vádolja.

Buzás Brigitta: “se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg” (Esterházy Péter: Függő)

A fájdalom egyfajta adomány, mely segít a világ és az élet érzékelésében. Se a nap, se a hold, se az égen ragyogó csillagok nem tudnak olyan boldogságot adni, mely elfeledteti velünk. Mindig itt van bennünk, az emberekben. Néha felerősödik, van, hogy lecsillapodik, de teljesen soha el nem múlik. Számtalan fájdalommal bírkózunk meg nap, mint nap, mi, parányi emberek, kik azt sem tudják, miért születtünk ide. Mégis itt vagyunk, és szenvedünk, sírunk, könyörgünk, imádkozunk. Születésünk kezdetekor csak porszemnyi fájdalommal szembesülünk. Van, amelyre már nem is emlékezünk, esetleg csak azokra a pillanatokra, amikor elestünk, és megütöttük a puha kis sérülékeny térdünk. Amikor még a levert térdkalács volt a legnagyobb fájdalmunk az életben, ezt sem feledjük el teljesen. Amikor még a legnagyobb csalódás akkor ért, ha nem vették meg azt, amire abban a pillanatban a legjobban vágytunk, és nem gondoltak arra, hogy a gyermeki szív is sérülhet. Igaz, hogy ma már nevetve gondolunk vissza ezekre a pillanatokra, és azt gondoljuk, hogy: „Jaaj, milyen mohók is voltunk!” Mohók voltunk, és boldogok.

Az anyai szeretet volt a hazatérés érzése, a tárt karokkal várás volt a legbiztosabb pont. Minden csillogás, ami a boldogságot tükrözte megvolt abban a két pár gyermeki szemben.

Szabadok voltunk. Ma már nem vagyunk azok. Iskolába járunk, dolgozunk, gyerekeket nevelünk, és még sorolhatnám. Annyi mindent tehetnénk, amit az élet nyújtott felénk már abban a pillanatban, amikor a világra jöttünk, de mi csak pazarolni tudunk. Pazaroljuk az időnket, és közben kifáradunk teljesen. Elviseljük a napok múlását, a bőr öregedését, a haj hullását, de a fájdalom az, amit senki sem tud elviselni. Kiülök a teraszra, hajnalodik már, egy halovány sárga börgét tartok a kezemben, melyet még évekkel ezelőttről tartottam meg, de csak azon emlékei miatt, melyeket máig magával hordoz. A bögrében nincs más, csak egy kevéske esővíz, melyet kint töltött meg a zuhogó eső. Felnézek az égre, és elgondolkodom: Az, hogy a fájdalom jön, majd elvonul, csak látszat? Mint, amikor felkel a Nap, és amikor lenyugszik? Vagy amikor jön egy óriási gomolyfelhő, és egy kis idő után teljesen kitisztul az ég? A válasz természetesen az, hogy: Nem. A vihar utáni szétszórtság sem vész el magától, csakis úgy, ha rendbe rakjuk az eltörött tárgyakat, de az már soha nem lesz olyan, mint volt. Így vagyunk a fájdalommal is, próbáljuk megtisztogatni sérült lelkünket, de már soha nem leszünk olyanok, mint előtte voltunk. Minden egyes fájdalomérzet tengerszemnyit változtat rajtunk. Elárulja, kik is vagyunk. Sajnos én még nem tudom, hogy kik vagyunk. Úgy fogalmaznék, hogy egy megoldhatatlan rejtély közepébe születtünk, melyet mindannyian máshogy oldunk meg. Vannak akik úgy vélik, hogy  egy Isten által alkotott világba születtünk, vannak, akik teljes mértékben elvetik e gondolat valószerűségét, és azt vallják, hogy Isten karakterét is mi magunk alkottuk meg. Jómagam úgy vélem, hogy nem lehet Isten nélküli választ adni az életre. Lehet Zeusz, Allah, hindu, vagy keresztény Isten, ez mind egy és ugyanaz más keretbe burkolva. Pusztán szeretetből lettünk. Pont úgy, ahogy a szülő vágyik a gyermekére, ahogy a költő vágyik arra, hogy valami újat alkosson, ahogy a festő vágyik rá, hogy valami merészet, egyedit, páratlant fessen a vászonra, racionális érdek nélkül. Mi is így születtünk, megalkotottunk a szeretet által. A felhők közt repülő, színes szárnyú, éneklő madaraktól kezdve, a földön járó parányi bogarakig, akiknek talán fogalmuk sincs a saját életükről, talán nem éreznek se boldogságot, se szomrúságot, viszont céllal születtek ide. Hiszen minden céllal teremtődik. Ha megkérdeznék valakit, hogy a szemünk céllal teremtett vagy sem, akkor természetesen azt a választ kapnám, hogy: Azért lett teremtve, hogy lássunk. Ha pedig azt válaszolná, hogy nem, akkor vajon tudna-e nélküle élni, hogy az igazát bizonyítsa? Ha megkérdezném, hogy tudja-e milyen feladatra teremtett az orr, a fül, a száj, és a szív, amely bennünk dobog? Ha tudjuk, hogy ezek az apró részek, amelyek kiegészítenek minket mire teremtettek, akkor azt is tudnunk kéne, hogy mi, akik ennek az egészét alkotjuk, mire teremtettünk. Aki, nem tudja azt, hogy mi miért történik, az tudatlannak számít. Mindannyian tudatlanok vagyunk. Aki nem tudja, hogy miért van a keze, a lába, az orra és a szíve, ami a testében dobog, az még tudatlanabbnak számít. Mégis mind közül az a legtudatlanabb, aki nem tudja, hogy ő maga miért teremtetett, hogy miért van élete, és úgy hal meg, hogy azt sem tudta miért élt. Ez nem csak egy vagy két ember, ez mindenki. Azt mondjuk mi emberek, hogy: „Élünk azért, hogy aztán meghaljunk.” Az, hogy mit értünk el az életben, hány tetoválás van a testünkön, az, hogy kit szerettünk éveken át, mind semmivé válik velünk együtt. Így gondolkodunk, és evvel a fájdalmat magunknak teremtjük. Hiszen amit elértünk, akit szerettünk, mind az, amit megalkottunk, minden a miénk marad. Minden elem hordozza a saját történelmét. Ami az életünk történelmét hordozza, az a kezdetektől a végsőkig velünk marad, és talán még azután is.

Talán amit most írok, egyszer ez is semmivé válik, de mégis alkot magának egy sajátos történelmet. Azt, hogy ezekben a pillanatokban, miközben írom e sorokat, mit érzek, milyen gondolatok járnak a fejemben, milyen fájalom vagy boldogság van a szívemben, milyen félélmeket szorítok mélyre magamban, ez mind egy történelem marad. A saját történelmem. Aki elolvassa lehet, hogy nem tudja majd átérezni a sorokat, amiket leírtam, az is megeshet, hogy egyáltalán nem ért egyet a szavaimmal, de pont ez adja meg a szépségét.  Minden egyes mondat teremt magának egy sajátos kisugárzást, melyek végül együttesen megalkotnak egy egyedi összhangot. Ilyenek vagyunk mi emberek is. Mindannyian különbözünk egymástól, néhányan hasonlítunk egymásra, van, hogy megegyezik néhány tulajdonságunk, van, hogy teljesen másképp gondolkodunk, de az biztos, hogy mindannyian egyediek vagyunk. Nincs belőlünk több, csak ez az egyetlen egy, akik éppen most vagyunk. Legyünk alacsonyak, magasak, szőkék, barnák, kék szműek, göndör hajúak, mozgássérültek, esetlenek, önbizalomhiányosak, elégedetlenek, hiúk, legyen a testünkön számtalan írás vagy motívum, legyen számtalan fajta stílusunk, legyünk táncosok, utcazenészek, művészek, tanulók, boltokban dolgozók, kétkezű munkások, akik teljes erővel dolgoznak, azért, hogy életben maradjonak vagy legyünk csak szegény kéregetők. Ezek mind mi vagyunk, emberek, akik egyensúlyba hozzák a világot a sajátos tulajdonságaikkal. Egyenlőek vagyunk, mindannyiunkban megvan az összes emberi tulajdonság, de mégis különbözünk. Keveredik a rossz a jóval, a szegény a gazdaggal, a hitetlen a hívővel, az esetlen a sikeressel, a szomorúság az örvendezéssel, és a fájdalom a mérhetetlen boldogsággal. Hiszen ahogy nincs jó a rossz nélkül, úgy fájdalom sincs boldogság nélkül. Még ha a fájdalom is tűnik olykor a legintenzívebb érzelemnek, melyet semmi nem múlaszt el azonnal, sőt még az idő múlásával sem igazán feledteti velünk azt az történést, amire ez a bennünk élő negatív érzés emlékeztet nap, mint nap, akkor is mellette áll a boldogság, mely magával hordozza a szeretetet, a szeretetet kézen fogva jár a szerelemmel, és mint tudjuk, a szerelem eltűr, elfogad, hű önmagához és a hozzá társulóhoz, nem kérkedik, nem féltékeny, nem alázkodik meg, de nem is törekszik a hatalomra. Minden amit most felsoroltam, és minden más, amit nem, ez mind magával hordozza a fájdalmunkat. Hiszen senki sem tökéletes, olykor mindenki kérkedik, mindenki féltékeny, megalázkodó, hatalomért törekvő, de legyenek érzéseink jók vagy rosszak, elhalványulók, elfeledendők, vagy olyanok, amelyeket soha nem fogunk tudni kitörölni a szívünkből. Olyanok, amelyeket sem a nap, sem a hold, nem az égen ragyogó csillagok nem tudnak velünk elfeledtetni, egészen addig, amíg létezünk, akár itt ezen a világon, akár valahol máshol.

Szabó Emília: Az ember, aki semmibe veszi a pénzt

Korunk társadalmának betegsége a pénz. Manapság minden a pénz körül forog. A pénz hatalomra tör. Minden emberi értéket fölülír, mint egy számítógépes vírus. Megfertőz mindent a világon. Családok esnek szét miatta. Közösségek foszlanak szerte, házak, települések ürülnek ki. Az emberek megszűnnek Embernek lenni. Mindennek van ára, mondják, s közben semminek sem érzik az értékét. Barátság, testvériség, becsület, szolidaritás, tudás, türelem, tisztelet, hazaszeretet mind távoli, homályos fogalmakká váltak.

Szerencsére vannak kivételek is. Ilyen kivétel például a kortárs orosz matematikus, Grigorij Jakovlevics Perelman. Eddigi ötvenkét életéve alatt többször is magára vonta eredményeivel a matematikus világ figyelmét, de nem rontotta meg a pénz, és a hírnév sem. Díjak és pénzjutalmak sorozatát utasította vissza különböző, a hétköznapok pénzörvényében pörgő ember számára furcsa, néha abszurd érvek kíséretében.

Perelman orosz zsidó családban született Leningrádban, az akkori Szovjetúnió területén. Apja villamosmérnök, anyja középiskolai matematika tanár volt. Először akkor került a tudós társadalom érdeklődésének középpontjába, amikor az  1982-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Matematikai Diákolimpián minden feladatot tökéletesen megoldva lett aranyérmes.

Ugyanezen az Olimpián szerzett aranyérmet Tardos Gábor magyar matematikus is. (A versenyszabályzat alapján ugyanis a résztvevők legjobb 1/12 része aranyérmet kap). 1991-ben mindkettejüket kitüntették a párizsi első Európai Matematikai Kongresszuson, de Perelman nem ment el a díjátadásra, és visszautasította a díjat is, mondván, hogy az eredményei nem is olyan jók. Egyes források szerint a bírálóbizottság kompetenciáját marasztalta el.

A nyolcvanas évek végén a Leningrádi Állami egyetem kandidátusi címének megszerzése után a Szovjet Tudományos Akadémia berkeiben kezdett el dolgozni. Szakterülete természetesen a matematika, azon belül pedig a hiperbolikus geometria volt. Hamarosan meghívást kapott az Egyesült Államokba vendégkutatónak. Egy rövid időre el is fogadta a meghívást. A különböző amerikai egyetemek szinte licitáltak érte. Ő azonban végül megvonta a vállát és hazament Szentpétervárra a Sztyeklov Intézetbe, mondván, hogy dolgozni mindenhol, tehát otthon is, remekül lehet, csak érdeklődés kell hozzá.

Egyik legjelentősebb érdeme, hogy megoldotta a század egyik legnagyobb matematikai problémáját: bebizonyította a Thruston féle geometrizációs sejtést, és annak speciális esetét, a Poincaré-sejtést.

Mint tudjuk, a matematika rendszere pontosan le van írva, és nincsenek benne féligazságok. E rendszer egységei az axiómák, amik maguktól értetődnek, és nem kívánnak további magyarázatot, és a tételek, amelyeknek szerves részei az axiómákból és más, már létező tételekből levezetett bizonyításuk. Azokat az igazságnak tűnő következtetéseket, melyeket még senki sem bizonyított be, sejtésnek nevezik. A matematikusok életének egyik mozgatórugója a bizonyítás. Hihetetlen örömmel és érdeklődéssel tudja őket eltölteni, ha sikerül nekik valamit bizonyítani. Ha belemélyednek egy ilyen feladatba, szinte megszűnik számukra a világ. Erre példa Erdős Pál, aki kamaszként ugyanazt az egy tételt, a Pythagoraszról elnevezettet, képes volt harminckétféleképp bebizonyítani.

Henri Poincaré 1904-ben fogalmazott meg egy sejtést a három és a négy dimmenziós terek összefüggései kapcsán. Ezt a sejtést a század végéig senki, majd pedig Perelman bizonyította be. Ám, végtelen szerénységéből fakadóan, eredményeit csak egy kollégájának mutatta meg, aki nagyon fellelkesült rajta. A bizonyítás részletekben került fel az internetre. Helyességét két, egymástól független tudóscsoport is ellenőrizte, és bravúrosnak minősítette. Gondolom ez a minősítés egyenértékű azzal, amire Erdős azt szokta volt mondani, hogy „a Könyvből való”. Erdős szerint ugyanis a Könyv, mely az istennél van, tartalmazza a világ legszebb bizonyításait.

2006-ban ezért a bizonyításért a Nemzetközi Matematikai Unió Perelmannak itélte a Fields érmet. Ez a matematika területén kiosztható legmagasabb kitüntetés, melyet jelentős pénzösszeg kisér. Olyan, mint az irodalom, vagy az orvostudomány területén a Nobel-díj. 40 év alatti matematikusoknak osztják ki négy évente. Perelman azonban komoly rábeszélések ellenére sem volt hajlandó átvenni ezt az elismerést. Ugyanígy 2010-ben az egymilló dollárt jelentő Millenium díjat is elutasította.

Tette mindezt annak ellenére, hogy visszavonultan él édesanyjával, annak nyugdíjából, igen szerény körülmények között. Soha nem volt hiú, nem vágyott elismerésre, sem hatalomra, se pénzre. Elzárkózva él a nyilvánosság elől. Kollégáival se tartja a kapcsolatot. Matematikai tevékenységével is fölhagyott.  Újságíróknak nem nyilatkozik. Nem mintha titkai lennének, vagy féltené a privát életét, egyszerűen csak nem hiszi, hogy tudna olyat mondani, ami érdekelné a nagyközönséget.

Amikor eredményeit feltöltötte az internetre, nem félt attól,  hogy esetleg valaki felhasználja őket és learatja értük a babérokat. Neki az volt a fontos, hogy az évszázad hét matematikai problémája közül egy megoldódott. Nem tartotta fontosnak, hogy ki oldotta meg, örömmel töltötte el a tudat, hogy ha csak köze is van a megoldáshoz, ha csak egy kicsit is hozzájárulhatott az eredmények megszületéséhez.

A Fields érmet teljesen irrelevánsnak tartotta, mert szerinte, ha a bizonyítás jó, nincs szükség további elismerésre. Nem akart híres lenni, ódzkodott a hírnévtől, mert nem akarta, hogy megbámulják, „ mint az állatkertben”. A pénzről pedig úgy vélekedik, hogy neki, aki ismeri az univerzum működését, nincs rá szüksége.

„ A matematika a természet általános modellje, a természet pedig minden, amit ismerünk. A művészet és a filozófia is matematikán alapul, míg a tudás és a művészet a végtelenben találkoznak. Grigori Perelman egy orosz művész, hegedűszerető és matematikus, akinek intellektusa a monetáris rendszer főlé emelkedik. A milleniumi problémát csak egy ilyen ember oldhatta meg, aki okos és szerény, az ujjain számolni tudó „jet-set” mintapéldánya.” – Olvasható róla egy boszniai hírportálon.

Fura egy teremtmény. Kopott ruhák, papucscipő. Nagy, bozontos, sötét haj, borotválatlan arc, mélyen ülő zöldeskék szemek. Körmeit nem nyírja, mondván, hogy had nőjön, ha nőnie kell. Nem idegeskedik hétköznapi dolgokon. Nem akar jó autót, nagy házat, mondvacsinált tiszteletet, címlapfotót. Egyeszerűen csak él, olvas, tornáztatja az agyát. Egyik  híres modata: „Hogy ha az ember edzi a karjait, vagy a lábait, miért kerüli az agy edzését…”

Valamilyen szinten emlékeztet Forrest Gumpra, az 1995-ben Oscar díjjal kitüntetett film címadó szereplőjére. Neki a „mama azt mondta, hogy pénzből csak annyi kell, hogy az ember becsületesen meg tudjon élni. A többi csak flanc.” Ő a mama minden szavát megfogadta. Ezt is. Mikor már nem volt szüksége pénzre, ingyen nyírta a füvet, mert szeretett füvet nyírni. Kívül maradt a társadalom romlott pénzközpontúságán, csak azt tette, ami jólesett neki, és ami hasznos az embereknek. Pénztelen boldogságát nem ronthatta meg, Esterházy szavaival élve, „se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg”.

Ezt teszi Perelman is. A panellakásbéli szomszédok ritkán látják. Szerintük szegénységben él, de valószínűleg ő ezt a szomszédairól állítaná. Jól érzi magát a temérdek könyvei között, a maga kis hiperbolikus világában, amely, úgy tűnik, szebb és jobb, mint a miénk, az euklidészi világ.

Gandis Csongor: SIR ARTHUR CONAN DOYLE SZAKRÁLIS MIVOLTA, ÉS SHERLOCK HOLMES FIKTÍV VALÓSÁGÁNAK MEGTÖRÉSE

– Gérard Genette transztextualitás-típusainak alkalmazása, és Roland Barthes S/Z szövegében található kódrendszerek alkalmazása –

„Se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg”

(Eszterházy Péter: Függő)

Amikor a detektívtörténetek megalkotója, Edgar Allan Poe 1841-ben megírta a Morgue-utcai kettősggyilkosságot, még nem is sejtette, hogy egy új műfaj megalapítójaként fog szerepelni az irodalomtörténetben. Érdemes követője azonban ennek a műfajnak sokáig nem akadt. Néhány év leforgása után viszont Sir Arthur Conan Doyle mesterdetektívje, Sherlock Holmes híre és tettei – még inkább a neve – bombaként robbant be a köztudatba, és körbejárta a világot. Ezt követően a századfordulón divatját élte a detektívtörténet, s a harmincas években megélte aranykorát.

Sherlock Holmest az irodalomtörténetben valóságos személyként tisztelik. A népszerű mesehőst tiszteletbeli doktorrá avatták az Egyesült Államokban. Londonban egy fizetett titkár válaszol a hozzá címzett levelekre. A svájci Lucensben pedig múzeumot állítottak a tiszteletére. Sir Arthur Conan Doyle-nak sikerült egy olyan fiktív karaktert megalkotnia, akit a valós világ ‘hús-vér’ emberként tart számon – a fiktív világból átszökken a realitásba. Ezt a feltételezést erősíti meg Maria Konnikova Mesterelme c. alkotása, amelyben arról olvashatunk, hogy hogyan gondolkodik Sherlock Holmes. Pár száz oldalon keresztül pszichológiai gondolatokat tudunk agyunkba vésni arról, hogy egy fiktív személy hogyan alkalmazza a tudatos jelenlétet, mi a különbség az aktív részvétel és a passzív bámészkodás között. Nem igazán született még olyan kitalált karakter, személy, akiről tanulmányok születtek volna, vagy éppen privilégiumokat kapott volna intézményektől. Ebből levonhatjuk, hogy Conan minden porcikáját megteremtette Sherlocknak, nem csak egy egyszerű karaktert alkotott.

Számtalanszor találkozunk különböző tanulmányokban, szövegekben olyan intertextusokkal, amelyek egy Sir Arthur Conan Doyle regényből, vagy novellából származnak. Ilyenkor soha nem az írót, Conant tüntetik fel, hanem mesterdetektívjét, Sherlockot – annak ellenére, hogy a gondolatokat az író rótta papírra. „Lángész, filozófus, igazi elvont gondolkodó. Elsőrendű elme, mozdulatlanul ül, mint a pók a háló közepén, de ennek a hálónak ezer szála van, és ő pontosan ismeri minden szálnak minden rezdülését.” – Sherlock Holmest jellemzi így dr. Moriartyt Az utolsó esetben; másik példa:“Számos olyan ügyet meg lehet oldani a dolgozószobában, amelynél csődöt mondanak azok, akik az érzékszerveiktől várják a megoldást. Ahhoz persze, hogy ez a művészet a legmagasabb fokára jusson, a gondolkodónak föl kell használnia minden lehetséges adatot.”– Sherlock Holmes: Az öt narancsmag c. novella. Látni lehet, hogy az író megszűnik, és átveszi a személyét fiktív karaktere. Viszont annak ellenére, hogy Conan háttérbe szorult, még ő mozgatta a szálakat. A Moriartyval való küzdelem során kioltja Sherlock életét, és megpróbálja véglegesen kivonni őt a detektívvilágból. Az író egyik leveléből kiderült, hogy miért tervezte meg merényletét: “Azt hiszem végül meggyilkolom Holmest, egyszer s mindenkora végzek vele. Jobb dolgoktól veszi el az időmet.”  A halált követően a rajongótábor gyászba esik, kedvenc hősüket már valós személyként élték meg. Londonban még koszorút is kapott a Strand Magazin nyomdája előtt. A nép felháborodása sem tartott sokáig, ugyanis Conan – kelletlenül – 1902-ben visszahozta az élők sorába a közönség kedvencét. Ezt követően megindulnak az új detektívtörténetek, amelyeket Watson “régi följegyzéseiben” olvashatunk A sátán kutyája című történetben. Egy évvel később pedig Az elhagyott ház című históriájában, dr. Watson felismeri könyvkereskedőnek álcázott barátját, és kezdetüket veszik az új kalandozások. Viszont az öröm nem tartott sokáig, ugyanis az írónak újabb problémái akadtak hősével kapcsolatban, és megpróbálta “nyugdíjba küldeni” Sussexbe, méhészkedni. A közönség ezt követően újra visszatapsolta a porondra kedvencüket. A sikertelen próbálkozások után Conan még három könyvet szentelt Sherlock tiszteletére: A rettegés völgyét, Sherlock Holmes búcsúját és Sherlock Holmes estnaplóját. Már-már játszadozni lehet a gondolattal, hogy Conan Istent játszva döntött Sherlock Holmes életéről – hol elvette, hol vissza adta neki halandóságát. Sajnos Holmes a harmadik feltámadást, már nem élte meg, nem volt már számára „Se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg”. Felmerül probléma- és megoldásként, hogy az író szerepe csakis élet és halál létrehozásában játszott közre. A detektív nem tudott volna élni az író nélkül, és ez igaz fordítva is, ugyanis fontos leszögezni, hogy Sir Arthur Conan Doyle a Sherlock Holmes történetek által lett anyagilag független – orvosként nem tudta megállni  helyét.

Szerepelnek hibák a 21. századi “modern detektívtörténetekben”. Ezt a legjobban a Mark Gattis, Steven Moffat és Steve Thompson által írt Sherlock Holmes c. sorozat szemlélteti. A legnagyobb problémája a sorozatnak, hogy anakronisztikus. Egyáltalán nem próbálja meg megidézni az 1800-as évek végének hangulatát, hanem inkább modernizálja a történetet. Bemutatja, hogyan is nézne ki  Sherlock Holmes és társa, dr. Watson a mostani korban, és milyen új módszerekkel oldanak meg egy-egy nyomozást. Telefon, GPS, számítógépek használatával vegyítve teljes mértékben egy új történetet hoznak létre. Miért is olyan zavaró tényező ez? A detektívtörténeteknek ugyanúgy megvannak azok a szerkezeti elemei, mint például egy western műfajnak. A Poe által létrehozott követelményi pontoknak több esetben is sebet ejtenek ezzel. Először is nem szabad romantikusnak bélyegezni a detektívet, a sex tabu. Fontos megtartania különcségét, rejtélyes viselkedését – bár szeretnek játszadozni ezzel a tényezővel. A Sherlock Holmes történeteknek érdekessége, hogy egy adott korban, (1800-as évek végén) hogyan, és mi módon lehetett megoldani egy problémát elektronikai eszközök segítsége nélkül. Ez magával hozta azt a feltételezést, hogy mennyivel is agyafúrtabb az állami rendőrséggel szemben. Bemutatja, hogy a társadalom, az orvostudományok, és a műveltség terén mennyire jártas egyazon. Ez az, amit egyáltalán lehetetlennek tartok, hogy egy személyben ez mind szerepeljen a 21. században, mivel abszurdum minden egyes elektronikai eszközzel megismerkedni és alkalmazni azokat – ugyebár ezen lenne a fő hangsúly. Lehet játszadozni a gondolattal, hogy mindkét esetben tud igazodni Sherlock az adott korhoz, és játszva lepipál mindenkit bármilyen téren, legyenek azok különböző tudományok, vagy társadalmi ismeretek. Viszont én kötve hiszem, hogy a “modern kori” Sherlock Holmes még az információs társadalmat is képes volna meglovagolni. Nem hiába váltották le a detektíveket a bűnügyi csoportok. Sajnos nem tudnak új szereplőkkel szolgálni, ezért a régieket veszik elő, és kedvük szerint formálják őket, hogy ne járjon le a szavatosságuk – “ami elavult, az már nem jó” felfogással cselekednek.

Ha Gerard Genette transztextualitás-típusaival vizsgálódunk, akkor észrevehető, hogy a két mű közötti kapcsolatban beszélhetünk intertextualitásról, ugyanis a sorozattal céloznak a Conan által létrehozott Sherlock Holmes történetekre – egyenesen megidézik azokat egy modern környezetben. A paratextusok szintjén megnyilvánuló intertextualitásról ugyanúgy értekezhetünk, már a cím megegyezik Conan kitalált mesterdetektívjével, valamint a sorozatban találkozunk a két főszereplővel, Sherlockkal és Watsonnal. Arról pedig nem is beszélve, hogy a két vizsgálandó szöveg között fő mozgatórugója – lényege – a nyomozás, az enigmatikus kódok feltárása és megoldása. Metatextualitásról nem igazán beszélhetünk – abban az esetben amennyiben a három fiatal úr nem szekunder szövegnek szánta sorozatukat. Amennyiben azonban a műben találhatóak kommentárok, értelmező jellegű szövegrészek, egy-egy esemény reflexív áttekintését elvégző részek, akkor már bizony a metatextualitás kérdéskörébe tartozik. Hipertextualitás észrevehető, mivel a sorozat (mint másodlagos szöveg) egy már létező szövegből (hypotextusból) származik (Conan detektívtörténetei), és azt nem próbálja meg kommentálni. Tehát mindenféleképpen hypertextus a sorozat, mivel egy meglévő szövegből egy transzformációval jött létre. Az architextualitás is észrevehető, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk a fordítások különböző változatait (Négyek jele, A dilettáns detektív, Az agra kincse – mind ugyanazt a történetet takarja), a cím egyértelműen utal másodlagos szövegből az elsőre. Példának okáért: A sátán kutyái c. sorozat utal a Sátán kutyája c. Conan regényre; A négyek jele c. sorozat, szintén utal a Négyek jele c. Conan regényre.

Roland Barthes S/Z szövegében található 5 elkülönített kódjával is lehet játszadozni a szöveggel. Miért alkalmazom ezt a módszert? Szembetűnő, hogy a detektívtörténetekben szerepelnek hermeneutikai kódok, talán ez volna a legszembetűnőbb, viszont érdekelne, hogy a többi kódrendszert is lehet-e valamilyen módon alkalmazni. Ahogyan az előbb is említettem, nem meglepő, ha azt állítjuk, hogy a detektívtörténetekben dominálnak a hermeneutikai kódok – lényegében ezekre épül az egész történetszál. A szövegek olvasása során enigmákkal találkozunk, amelyekre megoldásokat próbálunk találni (Ki a gyilkos?). Ezek a rejtélyes kódok akkor lesznek számunkra világosak, amikor azokat dekódoljuk. Barthes csak egy dekódolóról beszél, méghozzá, az olvasóról. Viszont fontos, hogy a detektívtörténetekben már szerepel egy dekódoló – méghozzá maga a detektív. Ugyanúgy bekapcsolódik a szövegbe, mint mi, feltárja a kódolt objektív és szubjektív jeleket, ezeknek megfelelően intézkedik, majd a leleplezésnél a dekódoló kikapcsolódik. Mivel egy detektívvel nem igazán tudunk azonosulni, ezért kettőn áll a vásár. Szükségünk van a segítségére. A Sherlock c. sorozat sem születhetett volna meg, ha Conan történeteinek a kulturális kódját nem írják át. Ugyanis az előbb említett hipertextualitásban a kulturális kódok átírásának eredményeként született meg a 20. századi társadalmi rétegből egy  21. századi társadalmi réteg. A Sherlock Holmes történetek esetében a proairetikus kód megvalósul, ugyanis a detektív részletesen beszámol a könyv végén, mindenre racionális magyarázatot ad. A hermeneutikus kódok dekódolásában fontos szerepet játszanak a proairetikus kódok megfejtése. Ezek biztosítják az enigmák megfejtését. Igaz, hogy az olvasás során, nagyon sok a megoldatlan szál, viszont a végére ezek mind magyarázatot kapnak. Szemikus kódnak vegyük Sherlock Holmes személyét. Ha meghalljuk a nevét, már körberajzolódik számunkra a detektívlét, az enigma, a nyomozás, a kalandok sorozata. Valamint még szimbolikus jelként ivódott be a köztudatba pipája, nagyítója, sapkája és öltözéke. Ilyen esetekben az embereknek mindig Sherlock Holmes ugrik be legelőször. Ugyanilyen esetben elmondható ez Calumboról, ha ballonkabátot látunk, vagy éppen Poirotról, ha egy köpcös figurát látunk hegyes bajusszal.  Fontos leszögezni, hogy Roland Barthes kódjainak az alkalmazása nem “szentírás”, több esetben lehet bővíteni, bár ez nem jelenti azt, hogy nincs semmilyen valóság alapja, vagy szabadon átformálhatnánk azt teljesen.

Zsoldos Buzás Brigitta: Tükrök és tükörképek

Mit jelent ma, a XXI. században nőnek lenni? A szó mindenre kiterjedő értelmében, úgy igazán nőnek lenni – fizikálisan, pszichésen, mentálisan és emocionálisan is megtestesíteni mindazt, amitől valódi, igaz, önazonos, teljességében NŐ az egyén? Sőt! Emellett önmagával teljesen egyensúlyban álló, belső összhanggal rendelkező, elégedett teremtés. Mi kell ahhoz, hogy ez megteremtődjék?  Ki és mi által válhat ilyenné? Foglalkozik ehhez hasonló kérdésekkel nagyszámú szaktanulmány, de állandóan visszatérő témája ez a mindenkori női magazinoknak is.

A női lét az élet számos területén való helytállás ötvözete. Helyesnek, vonzónak lenni a másik nem számára legalább olyan fontos, mint saját megjelenésünkkel önmagunknak is elégedettnek lenni – amire érdekes módon éppen az azonos neműek nyújtotta reflexiók a legfőbb indikátorok.  Noha a külső megítélése felettébb szubjektív nézőpont által történik, mégis egy igazán szemrevaló hölgy a közeg olyan egyöntetű reakcióját váltja ki, amely meghamisíthatatlan, s az egyéni megítélések vajmi keveset változtatnak az összhatáson. Egyszerűen érezni, hogy „igen, Ő igazán  helyén van”. Ezt a fajta rezgést a levegőben érezni: az elismerő, az áhító, a csodáló, az irigy s a pár közömbös tekintet furcsa egyvelegét. A legérdekesebb, hogy ez magát a megfigyeltet is tudatosan vagy tudat alatt, de befolyásolja viselkedésében. Egyaránt igaz ez az ellenkező esetben is – a szánakozó, lenéző, elkerülő, nagylelkűen befogadó, közömbös és olykor nyíltan elborzadó tekintetek kereszttüzében. Folyamatos hallgatólagos játék ez egyén és közeg között, melyről mintha tudomást sem vennénk, ám napról napra ismételten belemegyünk a játékba, hiszen nekünk magunknak van szükségünk rá. És reagálunk. Pozitív érzet esetén – legyen az reálisan észlelt vagy saját érzetünk téves kivetítése a mások által történő megítélésünkre – mindez megerősít, önbizalmat ad az egyénnek. A negatívnak észlelt külső hatás azonban számos módon manifesztálódhat: generálhatja a megfelelés vágyát, vagy még intenzívebb ellenállást is kiválthat, sőt, a szorongás és a komplexusok kialakulásának forrását is jelentheti.  Mindez mellett a széles közeg adta válasz az egyén megjelenésére szinte lényegtelen ahhoz a válaszhoz képest, amit a szeretett, szívünkhöz közel álló személy ad – akkor is, ha közvetlen kapcsolatban állunk vele, s akkor is, ha vonzalmunk csupán plátói. Egy nő életében korától függetlenül jelentős szerepet tölt be külsejének mások által való megítélése, akkor is, ha ezt sokan még maguknak sem vallják be. Így volt ez a régmúlt időkben is, gondoljunk csak a mesék százszorszép vagy éppen rút királylányaira, kiknek értékét elsősorban kinézetük adta, s a nők közötti mindenkori összehasonlítási alapot képezte.

Manapság azonban a megjelenés mellé – noha fontosságát nem vesztette – társultak  elvárások bőségesen. Hála az emancipációs törekvéseknek, melyek temérdek hasznuk mellett – azért valljuk be – rendelkeznek némi hátulütővel is. Ma egy nő helytállásához elengedhetetlen a műveltség, iskolázottság, kifinomultság és talpraesettség, miközben a klasszikus minták sem veszítették fényüket – sőt, ha a dolgozó nő képét kialakítani kívánó társadalmi filozófiák idején kissé háttérbe is szorult az ügyes háziasszony és szakácsnő – mára ismét példaértékű lett a pedánsan csillogó otthont teremtő kreatív konyhatündér, akinek mellesleg ívelő szakmai karriere is lehet. S még egy árva szót sem szóltam az anyaságról! Az a minimum tehát, hogy egy mai modern NŐ Hófehérke és mostohája is legyen egy személyben, lelkében egyesülve még néhány avatárral.

Hogyan jutottunk el Aphroditétől és Antigonétól, Hófehérkén és Hamupipőkén át egy olyan mai valóságig, ahol a hétköznapokban helytálló nő lett az igazi hősnő? Valóban létezne kollektív női tudatalatti, mely hordozza az „ősök” hibái ellenszerének kulcsát, s mára ez által képesek lettünk több színtéren megállni a helyünket? Vagy! Oly sokat vállaltunk, hogy mindenbe belevágva végül az állandó időhiánnyal és megfelelési vággyal küzdve egyetlen területen sem nyújtunk annyit, mint tudnánk és szeretnénk – s ami a legszomorúbb – lassan a nagy hajtásban lemaradunk saját életünkről, s csak kergetjük azt a hősnőt, akik lehetnénk? S akkor mi marad nekünk a lét csodáiból? Esterházy szavaival élve: „se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg”.

A gond a második esettel az, hogy mindaz, amit el kellene kerülnünk – tanulva sok-sok generáció korábbi hibáiból – e második esetben hatványozottan tör elő oly váratlanul, hogy számos egyéb teendő mellett az egyén talán észre sem veszi azt. Bettelheim azt állította, hogy a szülő sokszor azért érzi fenyegetőnek gyermeke érését, felnőtté válását, mert az szembesíti őt saját öregedésének folyamatával. Innen indul a versengés az azonos nemű gyermekkel – s a számtalan facebook fotó anyákról és lányaikról (kizárólag anyuka profilján), melyeken „mintha” nővéreket látnánk, ha eltekintenénk annak tudatától, hogy a fotó retusálása ma már két klikkel megvalósítható. A közösségi hálók ma tele vannak a Jung által alkotott női fejlődési stáció Helénai fokozatán megrekedt, önelfogadásukban sérült nőkkel. Mintha trend lenne a nőiség mibenlétét tekintve a mai korban ezen esztétikus női kép elsődlegessége. Fiatalság, szépség mindenekfelett! De Hófehérke mostohája tudott csakis és kizárólag szépségével törődni – neki ez volt a munkája. A mai facebook-üdvöskéknek viszont elméletileg valódi munkájuk, családjuk van, háztartást kell vezetniük és anyaként és feleségként egyaránt talpon maradniuk. Mindeközben az ő tükrük százszor hamisabb, mint a mesebeli, hisz arról legalább tudvalévő, hogy az igazságot mutatja, míg a világhálón megjelenő képek és a valóság dimenziója aligha mutatnak párhuzamot. Bizarr módon ez egy olyan tükör, melyet az egyén önként alkot, s belenézve elhinni kívánja a látottakat. Erre reagál úgy, mint a közeg visszajelzéseire – amiben a pozitív reakciók, kommentek sora csak megerősíti. Hamis a kép, hamis a komment (hisz leírni az őszintétlent egyszerűbb még annál is, minthogy „jóindulatú” hazugsággal dicsérjük őt személyesen), marad a narcisztikus megszállottság és a totális identitászavar. A modern nő, aki számos színtéren szeretne teljesíteni, ám nem jár mindenhol sikerrel, kedvét vesztve inkább átadja magát a passzivitás destruktív erejének, s megteremt egy illúziót, mely önmaga sikeresebb változata. Ha az én gyenge, akkor inkább tekinti létének az illúziót, egyre nagyobb teret engedve a hamisságnak, s eltávolodva valós személyiségétől.  Kihasználatlanok maradnak azok a képességek melyekkel a realitásban érvényesülhetne, a valós kreativitás, kimondatlanok lesznek az igaz érzések, s degradálódik egy alacsonyabb fokozatra a tényleges lét. A modern kor dolgozó, több fronton küzdő hősnői így silányulnak egy hamis kép fakó kópiájává. S ismét nem beszéltünk még az anyaságról!

Az önmaga női identitástudatában bizonytalan egyén hogyan tudná az anyai identitást megvalósítani? Vajon marad éber figyelme gyermekére? Vagy esetleg rátelepedve általa kívánja pótolni az önmagában sérült, fejletlen személyiségrészt? Milyen anya lehet egy mai facebook-üdvöske? S milyen modern kori Hófehérkék alakulhatnak majd az ilyen anyáktól nyüzsgő társadalomban szocializálódó leánygyermekekből? Hófehérke mostohája rosszakarásával paradox módon valóban a lány fejlődéséhez járult hozzá. Kérdés, hogy az anya által mutatott kortalanul fiatalságát megőrizni tudó kép, és a valóságban e kép megvalósításával küzdő anya láttán ma is hajtóereje lesz a fejlődésnek ez az anya-lánya rivalizálás korszerű bájos csomagolása?

Felmerül a kérdés, vajon ennyire gyakori lenne manapság az éretlen identitással rendelkező egyén, vagy az emancipáció csúcsán, ahol a végtelenül tehetséges lányok kibontakozásának már elvileg nincsenek korlátai – ám a tökéletesség minden téren lassacskán nem erény, hanem alapelvárás – ebben a hamis királykisasszonyok korában nem éppen mi magunk hívjuk elő a női lét teljességéhez nélkülözhetetlen, de azt felemészteni is képes boszorkányokat?