Próza kategória bejegyzései

Mester Betti: A lány

A folyosó szokás szerint dugig volt diákokkal – beszélgettek, tréfálkoztak, gesztikuláltak, nevettek. Első bliccre egy teljesen átlagos és normális közegnek tűnhet. De nem az. A lánynak nem. Még meg sem látta a fölé tornyosuló, borzalmakkal teli épület árnyait, meg sem hallotta a diákok hangjait, már görcsben volt a gyomra. Vajon lesz ez valaha másképp? A lány csak megrázta fejét, kiűzvén belőle ezt a haszontalan és lehetetlen remény keltette gondolatot, nagy levegőt vett, és elindult. Szemeit előre szegezte, igyekezvén kizárni a körülötte lévők hangjait, szándékosan parancsolva magára, hogy még véletlen se próbálja meghallani, amit épp mondanak. Az még jó, mikor hangosak – akkor talán nem róla beszélnek. De ha suttognak… Ne parázz be, csak tovább! Újabb nagy levegő. Ugyan, mégis ki figyelne fel rá, van fontosabb dolguk is, mint azt figyelni, hogy ő épp elsétál mellettük. Legalábbis a lány ezzel etette magát. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy nem tudta, pontosan mitől is fél jobban. Könnyebb volna, ha tudná, mit (vagy kit) kell elkerülnie ahhoz, hogy megússza ezt az egészet. De nem tudta – és ez gyötörte leginkább. Mintha egy fény nélküli sötét szobában volna, s nem tudná, melyik a rosszabb, ami a sötétből kijöhet, vagy az, hogy nem látja, ami felé tart. Na, ez hiányzott még, hogy felpörgessem saját magam. Külső szemmel semmi nem látszott a lányon. Az arca kifejezéstelen volt, tartása is normális, lépései – ha határozottak nem is – de relatív stabilak voltak. Egyszóval a benne dúló belső harcot semmi sem jelezte – csupán a szemei. Azok a nagy, mélyen ülő szemek szinte sugározták a benne lévő szorongást és kétségbeesést. De senki sem vette a fáradtságot, hogy belenézzen. Hála Istennek! Az kéne még, hogy lássák, mennyire tönkretettek, már így is! Belső monológja lefolyása alatt eljutott a folyosó egyik végéből a másikba, anélkül, hogy bármi történt volna. De nem lélegezhetett fel, hisz a várakozás furcsa, fojtogató nyomása telepedett a lányra. Jól tudta, valami készülődik. És ennek ő lesz a célpontja. Megint. Paranoiás vagy, talán ma más kerül a kereszttűzbe. És ilyenkor utálta magát a leginkább. Mikor örömöt érzett, ha másokat kínoztak és gyötörtek, ő pedig legalább arra a kis időre fellélegezhetett. A lány leghőbb vágya az volt, hogy láthatatlan lehessen, hogy ne is foglalkozzanak vele, hogy a létezéséről se tudjanak. Az elfogadásban nem is reménykedett, tudta jól, hogy az csak egy nevetséges és naiv álom volna, mely soha, semmilyen körülmények között nem válhatna valóra. Nem is akarok én közéjük tartozni, olyan lenni, mint ők! *CSATT!* A lányban meghűlt a vér, rájött mekkora hibát vétett. Hagyta a gondolatait elkalandozni, s közben nem figyelt a körülötte folyó eseményekre. Pedig tudta jól, hogy ez milyen veszélyes! Ha felkészületlenül találják, ha meg tudják lepni, akkor tudnak csak igazán jó ütéseket bevinni. És már látta is azokat a ragadozókra emlékeztető, szikrázó szemeket, melyekből csak úgy sütött a gúny, a romboló vágy, a hamis szánalom. Látta ajkuk vonalát, melyet a gúny és a keserű, bántó szavak torzítottak el. A szavaikat nem is értette, csupán valami hangokat hallott, mintha víz alatt volna. Elég volt észlelnie a hangsúlyt, teste azonnal lefagyott, megdermedt, képtelenné vált arra, hogy megvédje őt. Pedig nem volt ő ostoba. Agya legalább olyan gyorsan pörgött, mint amilyen éles volt felvágott nyelve. Csakhogy nem merte használni, ellenük nem. Agya képtelen volt kiadni a parancsot az önvédelemre, teljes pánikba esett. Miért én? Miért éppen én? Egy erős kéz jelent meg a látómezejében, keményen megragadta az állát, szorosan tartotta, visszarántva őt a valóságba. Hirtelen tudatába tódultak mindazok a szavak, melyeket füle eddig is hallott, de agya képtelen volt befogadni. Gyomra még kisebb csomóvá vált, egész testében reszketett, szíve ezerrel vert, szinte fizikai fájdalmat érzett, úgy érezte, tüdeje képtelen elegendő oxigént befogadni, mintha a szavak nem csupán éles késként vágnának húsába, de meg is akarnák fojtani őt. Legyen vége! Bármit, csak legyen már vége! A lány gyűlölte őket – azért, amit vele és másokkal tesznek. Gyűlölte azokat, akik segíthetnének, de nem teszik. Gyűlölte, hogy át kell esnie ezen. És gyűlölte magát is, amiért nem tesz semmit ellene. Küzdj, harcolj! Semmivel nem vagy kevesebb tőlük! Ne hagyd magad ilyen könnyen! De képtelen volt rá, mert mikor újra felnézett, őket még nagyobbnak látta, magát pedig még kisebbnek. Hiába tolultak agyába jobbnál jobb és keményebb visszaszólások, hiába tudta, hogyan használhatná szavait úgy, hogy azok szintén telibe találjanak, nem tette. Mert már késő volt. Ennyi idő után hiába is védené meg magát, már mindenki tudta, hogy ő könnyű célpont, ez a tény szinte olyan levakarhatatlan volt, mintha a homlokára billogozták volna. Így hát megvárta, míg ráunnak és otthagyják. Ekkor a lány vett egy nagy levegőt, visszapislogta kibuggyanni készülő könnyeit, és azt mondta magának, amit már évek óta: egyszer vége lesz, csak addig tarts ki! És ezt a mondatot mantrázta egész álló nap, ennek köszönhetően ment haza mosolyt erőltetve arcára, s jött vissza minden áldott nap.

Reklámok

Gandis Csongor: Kisfiú az utcán

Az utca hangos volt és zsúfolt. A levegő tisztaságát szágúldozó autók vad kipufogó füstje zavarta meg. A Nap sugarai is nehezen érték el a várost, sötétség volt. Unalmas bábok járták útjukat, és rótták bánatukat talpuk nyomába. Ugyanazok a bábok más-más hamis álarccal rejtve érzéseiket.  A monoton élet napról napra ismételte önmagát, sokszor már unottan. A buszon csöndes társaság tartózkodott, megkímélték egymást a kommunikálástól. A szürke, koszos ablakon keresztül minden ugyanolyan volt. Az utak, a fák, az autók, a levegő, az ég, minden ugyan olyan volt. A szél pimasz módon magával ragadta a tehetetlen, élettelen tárgyakat, és máshová repítette őket. Komolytalan volt, csak játszadozott velük. A házak falai megviseltek voltak, az idő múlásával megöregedtek, akárcsak barátaik: a kapuk és az ablakok. Viszont az egyik kapuban egy kisgyermek állt. Kezében egy pálcával hadonászott, próbálta lenyűgözni az arra járókat. Cirkuszba illő mozdulatokat mutatott be, fitogtatta ügyességét pizsamájában – öltözéke inkább volt bohócos, mint hétköznapias. A pálca néha önálló életet kívánt élni, és elhagyta a kisfiút, de a végére mindig ugyanott kötött ki: egy apró kis kezecskében. A pálca csak forgott, forgott és repült, hol a járda szélén landolt, hol a gyermek fején – ilyenkor eleresztett néhány könnycseppet, de nem mutatta ki bánatát. Az utca apró Hőse úgy gondolta, hogy megossza másokkal is örömét, és integetni kezdett midenkinek. Az arra sétáló unalmas báboknak, az elrobogó autóknak, a magasan szálló madaraknak, és a buszok utasainak. Mosolyra vonagló arca kitűnt a többi közül, egy sem volt ilyen őszinte és gyönyörű. Sajnos választ nem igazán kapott, senki sem vette őt figyelembe. De ő nem adta fel, és két kézzel folytatta lehetetlen küldetését: a boldogság kiárasztását. Szerette volna, hogy szeressék. Neki nem kellett semmi sem a szereteten kívül. Nem kellett az unalmas élet, a vadul száguldozó autók, a magányos tárgyak. Emberekre volt szüksége. Úgy gondolta, ha nincsenek, akkor majd ő csinál, de sikerét az ellenállás akadályozta meg. A csodálatos élményt a busz távolodása zavarta meg. Addig követtem szemeimmel a csöppséget, amíg a szürke üveg azt megengedte, majd a távolság egyszer csak eltörölte Őt előlem. Már csak egy mosolyt megeresztve emlékszem vissza rá, hogy mekkora bátorságot mutatott a Világgal szemben.

Március 15. /Mester Betti/

A magyar nép egyik legnevesebb eseményének emlékét ünnepeljük március 15-én. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hatalmas fordulatot hozott a magyar nép jövőjének szempontjából. A bátor magyar ifjak életükkel és jövőjükkel nem törődve kiálltak a hatalmak ellen, felkelést szítottak, az igazságért harcoltak, hatalmas áldozatokat vállalva hozták el a népnek a szabadságot. Először, a párizsi felkelés hírére, Kossuth Lajos csupán javaslattal állt az országgyűlés elé, melyben csak pár, „kisebb” kérést fogalmazott meg. Viszont az Ellenzéki Kör bizonyos követelményeket hiányolt belőle, így született meg a 12 pont, Irinyi József jóvoltából. Eleinte nem akartak forradalmat, békésebb úton szerették volna elfogadtatni a kéréseiket, de addigra már Bécsben is kitört a forradalom, így a magyarok is úgy látták jónak, hogy a 12 pontot nyilvánosságra kell hozni, a népnek joga van tudni az aktuális helyzetekről. A 12 pont a következő mondattal indul: „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.” – ebből is érzékelhető, hogy a magyarok közt akkoriban harcok dúltak. Nem volt béke, csak háborúskodás, nem volt szabadság, csak elnyomás és korlátozás, sem pedig egyetértés, csak viszály. Egyik politikai párt a másik ellen, nemesek a köznéppel szemben, az elnyomók az elnyomottakkal szemben, a korrupció az igazságossággal szemben. A magyar nép megelégelte, hogy állandó jelleggel uralkodnak felettük, hogy nincs semmiféle beleszólásuk saját nemzetük ügyeibe, hogy még csak a véleményüket és meglátásaikat sem közölhetik másokkal, anélkül, hogy megtorlástól kéne félniük, hogy a katonákat mind elvezényelik, hogy más nemzetekért küzdjenek és haljanak meg a sajátjuk helyett. A forradalmat leverték, szörnyű megtorlások követték a fegyverletételt, kivégzésekkel növelték a halottak már így is fájdalmasan hosszú listáját. Rengeteg bátor, értékes hazafi vesztette életét – ha nem a harcban, hát az azt követő mészárlásokban – csupán azért, mert hittek egy jobb, igazságosabb és egységesebb magyar államban. S a magyar nemzet egyik legfényesebb csillagát, legértékesebb kincsét vesztette el Petőfi Sándor halálával. Az akkor huszonöt éves fiatal költő nemes egyszerűséggel, mégis hatalmas erővel volt képes beszélni az egész nép nevében, élő szócsővé vált, s a lelkében tomboló szenvedélye másokat is feltüzelt, cselekvésre ösztönzött, bátorított, harcra hívott. Jókai Mór A márciusi fiatalság című művében így írt Petőfiről: „…a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi. Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhírnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája… Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját ércbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.”.

Így hát, ugyan március 15-én nem őt magát ünnepeljük, hanem azt, amit szimbolizált, azt, amiért az életét adta, azt, amiért érdemes harcolni: az egyenlőségért, a szabadságért, a testvériségért!