Poézis kategória bejegyzései

Szarvason jártunk /ZS.B.B./

Szarvason jártunk.

„Mi volt kérded a legszebb…”

…ahogy arany gingkólevelek mögött föltűnt ódon árnya

monumentális méretei tiszteletet parancsoltak

ám a korhadt ablakdeszkák között képzelet sejlett

s ahogy az ismeretlen múltba vonzó homályt megtörte egy-egy beszűrődő napsugár

az volt a legszebb

andalító zúgása évszázados fáknak

s ahogy alattuk lépdelve régmúlt fiatalságukban tündöklő hölgyek tipegésétől

hamvas selymeik susogását véltem hallani…

álltam fenn a lépcsősor tetején

elcsípve a késő őszi aranysugarak csillanását a holt Körös víztükrén

remegtem…az volt a legszebb…

éreztem hogy élek

újra

megmásíthatatlanul

Romulusz és Rémusz élni akarásától feszülve

melyet a semmisnek tűnő megfigyelés szikrája keltett

mi a lét valóját ébreszti bennünk

az volt még a legszebb…

Zakatolunk /ZS.B.B./

Zakatolunk…nap nap után,

csak egyre tovább.

Mindig csak előre, pontosan időre,

sose ne későn, de ne túl korán!

Tartsd a helyed!

Szegd le fejed!

Kövesd a sínpárt

etalon gyanánt!

Óvd a helyed,

mert bármi neved,

csak addig számít,

míg lesütöd szemed.

Így hát zakatolsz,

sietsz vagy bandukolsz,

a hegynek fel vágyva,

amint kibukkansz várnak!

S meglátnak végre!

Hiszed tisztának, serénynek.

De tévedsz, mert vétesz!

Túl jó vagy, hát félhetsz!

Lehetsz bármily kedves,

leszel álszent s feslett!

Tiltakoznál talán?

Dehogy…hisz köt a sinpár.

Jöhet állomás, jöhet váltó,

a sinpár marad – légy hát belátó!

Élvezd a csendet! Ne szegd a rendet!

A füst majd fölszáll, s te zakatolni kezdesz.

Olvasok /ZS.B.B./

Csak egy pár szó, egy mondattöredék.

A játék indul, s benne játszom én.

Testem már lebeg, az idő pereg,

s itt vagyok, hol bármi lehet.

Felhő, mi bizsergetve felém kúszik,

csupasz talpam alá bújik.

Lehet komor szürke vagy orgona lilája,

már röpít is távoli világba.

Se messze, se soká,

se késő, se korán.

Az vagyok, ki valómban eszményi,

vagy az, kinek fogytán már reményi.

A képzelet bőrömhöz simult,

minden érzés torkomba nyomult,

magasra emelt, majd földbe tiport,

lelkek tömege bennem rikolt.

Tódul az illat, nyelvemen ízek,

Az édes, a keserű –a manna, a méreg.

Tisztán érzek  időt,  teret,

akkor is, ha ismeretlen a terep.

Röpül a végzet, csillan a képzet,

s hogy melyik a való? Relatív nézet.

Egy csak mi egészen bizonyos,

e világ kulcsa  betű, a táruló sorok.