Szerdai szemszög kategória bejegyzései

Elveszve (James Dashner: Az Útvesztő) /Mester Betti/

Már vagy tizedszer olvastam el James Dashner: Az Útvesztő című regényét, mióta megvettem, s még mindig azon jár az agyam, én vajon mit tennék, ha az ő helyzetükbe kerülnék. Vajon mit tennék, ha egy nap egy idegen helyen ébrednék, vagy száz méter magas falakkal bekerítve, egy hatalmas, véget nem érő labirintussal körülvéve, s semmi másra sem emlékeznék, csupán a keresztnevemre? Mindenki idegen lenne számomra, olyan szavakat használnának, melyek jelentéséről a leghalványabb sejtelmem sincs, s megpróbálnának bepasszírozni egy olyan „kis társadalomba”, melyről semmit sem tudok és értek, s mindezek mellé még csak egyetlen kérdésemre sem lennének hajlandóak válaszolni. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy én ugyan nem félnék, bátran szembe mernék szállni bárkivel, hogy megtartanám a lélekjelenlétem, harcolnék, amíg csak kell, s kijuttatnám magunkat onnan – ha őszinte akarok lenni, szerintem bebújnék az egyik sarokba, kibőgném mindkét szemem, hisztériáznék, törnék-húznék, s anyámat hívnám (akire még csak nem is emlékeznék!). Ez elég gáz, tudom, de próbáljátok magatokat ebbe a helyzetbe képzelni, csupán néhány pillanatra… durva, mi?

Viszont, mi van akkor, ha kiderül, hogy ez csupán semmiség? Ha az, hogy megfosztottak a régi életünktől, elvévén tőlünk az otthonunkat, a családunkat, sőt még a személyiségünk egy részét is, csupán csekélység? Minden, amit tettünk, minden próbálkozásunk és reményünk értelmetlen volt? Alkalmazkodtunk, felállítottunk egy bizonyos rendszert, mindenki a saját dolgát tette, összetartván a társadalmunkat, nap, mint nap kockáztatván életünket, kimentünk az Útvesztőbe, hogy kiutat találjunk, s végül kiderül: mindez hasztalan volt, ugyanis nincs is kiút, nincs megoldás?!  Vajon hogyan reagálnánk, ha kiderülne a nagy titok, miszerint az egész csak egy teszt? De még csak nem is egy olyan teszt, amelynek a megoldását várják tőlünk, hanem egy olyan, melynek nincsen megoldása!

A könyvben a szereplőkkel ez történt! Az Alkotók mélyvízbe dobták őket, s közben azt figyelték, vajon megtanulnak úszni, vagy megfulladnak. Nem az érdekelte őket, hogy a fiatalok hogyan „oldják meg” a tesztet, mennyi időbe telne, ki volna az, akinek sikerülne. Ők ki akarták gyomlálni őket, meg akarták tudni, kik a legelszántabbak, a legerősebbek, a legkitartóbbak. Azt akarták elérni, hogy feladják! Változókkal és problémákkal, akadályokkal bombázták őket, s közben a reakcióikat figyelték. Az érdekelte őket, vajon meddig tart ki a reményük, vajon melyik az a határ, mely után már nem tudnak tovább menni, hol van a tűrőképességük és akaraterejük vége. Tehát egyre jobban ösztökélték és a hajtották őket a „megoldás” felé, s közben állandó nyomás alatt tartották őket, megpróbálván elkedvteleníteni őket, holmi csalétekként meglóbálták előttük a különböző lehetséges kiutakat, hogy aztán a végén jól pofára essenek, minden egyes alkalommal. Úgy játszottak velük, mint macska az egérrel. De valamiért ezek a szerencsétlen, keményfejű fiatalok erre nem voltak képesek. Nem tudták felfogni, elfogadni a tényt, miszerint létezhet olyan probléma, melynek nincs megoldása.

Így belegondolván, mi hogyan reagálnánk, ha az ő helyükbe kerülnénk? Na, jó, ez elég hülye kérdés volt. Mégis ki reagálna úgy, hogy „Hát, ezt megszívtuk…”? Meg még mit nem! Egy élni akaró embert az ilyen információ még inkább feltüzelne, tettre ösztönözné, még inkább azon volna, hogy elérje azokat a bizonyos Alkotókat, s jól helyben hagyja őket. Mégis ki hagyná, hogy úgy játszadozzanak vele, ahogy csak kedvük tartja? De mi van akkor, ha nem lehet szabadulni a kezük alól? Ha mindenféle szabadság, csupán illúzió? Ha minden tettünk és törekvésünk semmivé foszlik, hisz láncainktól nem tudunk szabadulni? Hiába a bosszúvágy, az eltökéltség, mégsem tudunk kihatni a körülöttünk történő dolgokra, csupán elszenvedői és figyelői vagyunk, befolyásolói nem? Ez már jó kérdés! Na, de mi a válasz?

Reklámok

Petrik Pál – Szabadkai utca (1952) /Nagy Andrea/

Petrik Pál, szabadkai születésű festőművész és díszlettervező Szabadkai utca című festménye első pillantásra igencsak szembetűnő és magával ragadó.

Talán nem véletlen, hogy e festmény erőteljes vonzerővel hívja közelebb magához a megtekintőt, hiszen aki szabadkai születésű, annak lelkében tiszta és határozott érzelmekként jelenik meg a város minden sajátossága, annak egyedisége, hangulata és eredetisége. A festményen ezek az érzelmek tükröződnek vissza a festő szívéből, oly módon, hogy egy kívülálló is varázslatos benyomásként éli meg a festmény révén, átitatja őt azzal a szabadkai légkörrel, amit a városiak személyesen is tapasztalhatnak. A festmény neoimpersszionista stílusúnak tűnik, egy látvány első benyomásának, melyen erőteljesen dominál az egyik alapszín, a sárga, helyenként megjelenik a kék, de csak bujdosva, árnyaltan, valamint szembetűnik ezek komplementer színe, a zöld, a fák, ahogyan kiegészítik és életszerűvé teszik a vásznat. Azonban a kép határozottan nem impresszionista, hanem annak modernebb változata, ugyanis a színek csak helyenként olvadnak össze, főként erős határ áll közöttük, melynek hatására ez a megfestett pillanat reálisabbnak hat, mint egy kora impresszionista fényjáték. A képet még az teszi valósághűvé, hogy a közelebbi tárgyak kontúrjai erősebbek, a tárgyak határozottabban elkülönülnek egymástól, a távolabbi színek viszont összemosódnak, mintha egy fényképezőgép objektíván keresztül szemlélődnénk. A kép tere gazdagon kitöltött, minden részét ellepik a színek, a mozgás. Bal oldalán megfigyelhetünk egy sötét vonalat, egy karót, mely a festmény méretéhez képest 3:1 arányban foglal helyet. Másik oldalán a zöld fasor vagy fasorok bal alsó saroktól a jobb felső sarokig mozdulnak, ami harmonikussá alakítja a teret. Petrik Pál ebben az időben, 1952-ben, a Szabadkai Népszínház díszlettervezőjeként dolgozott, tehát javában ismerte az otthoni kultúrközeget, a város mozgását, melyet észre is vehetünk a vászonra festett hétköznapi emberek mozgolódásaként, ahogyan egy hétköznapjukat élik, ahogyan teendőiket végzik.

Ennek az egyszerű pillanatnak, és Szabadka sárga épületeinek és köveinek, régi, poros utcáinak látványától nyugodt, mégis apróan szikrázó érzés kerít bennünket hatalmában, hogy ma is lesz egy holnap, holnap is lesz még egy nap, az élet állandó mozgásában, ahol mindig lesz egy város, melyben mindig akad teendő.

Vers a festményről:

Petrik gondolatai a színekről

Volt neki sárgája.
Tiszta, aranyló, napsugaras,
olyan amiben szívesen lépked az ember.
De piszkos is volt,
amikor elmosta az eső.
Elmosta, majd újramosta,
amíg teljesen be nem terítette,
majd megfojtotta.
Kékje viszont az esőnek sem volt.
Nem volt kékje Szabadának.
Zöld volt az mindig is,
tavasszal sietett,
ősszel pedig megatartotta,
ameddig csak lehetett.
Azért én teszek bele kéket is,
Hogya majd lehessen mondani:
Szabadkának ez is volt.

Kosztolányi Dezső – Szabadka

Gyerekkorom, mindig téged kereslek,
ha járom a poros-boros Szabadkát.
Mióta labdám elgurult itt,
nem ér az élet egy fabatkát.

Petrik Pál: Raichle-palota /Horvát Krisztina/

Bevezetés:

Petrik Pál Raichle-palota című festményét választottam történetem alapjául, ez a festmény 1954 körül készült olajfesték és karton segítségével. A festmény a szabadkai Városi Múzeumban volt megtekinthető a művész születésének 100 éves évfordulóján.

A kép oly módon adott ihletet rögtön első látásra, hogy egy kislány álmodozását vetítette elém, ennek történetét írom majd le részletesen.

 

Történet:

A mai reggelen, mint mindig, Arabella a kedvenc ablakánál ülve iszogatja a kakaóját belvárosi lakásukban, s azon elmélkedik a szemben lévő épület díszes kapuját szemlélve, hogy ha ez valóban egy palota, akkor itt nagy bálokat szervezhettek, sok-sok herceg- és grófkisasszony járhatott ide táncolni, tancolni és…és talán… talán szerelmest keresni. Így történt, hogy egyszercsak ott találta magát a kapuban egy gyönyörűszép estélyit viselve.

Arabella szüleivel és öccsével érkezett a születésnapi bálra, hogy a titokzatos, de annál szebb herceget köszöntse. Emlékszik, hogy már tegnap is azt mondogatta magának, hogy ő még ilyen szép, kifinomult és okos férfit nem látott, de…jaj, ő menten kocsonyává válik, ha most ezzel a férfival beszélnie is kell… és ekkor megüti fülét anyja szava, miszerint neki, neki az egyszerű, kissé ábrándos, bohóka, és szószátyár leánynak, neki táncolnia kell a herceggel… hogy mi a manó? Álljon meg a menet, anyja csak nem teheti ezt vele, már az esküvőjüket tervezi, mert az elképzelhetetlen, hogy ő, Arabella ne tetsszen a hercegnek… De hamar visszaterelődnek gondolatai a táncra ezzel a csodás férfival, amilyen szerencséje van, azonnal mond valami őrületes bolondságot, hogy a herceg menten agyalágyultnak nézi majd, vagy ami még rosszabb, rálép a lábára. Na még csak az kell neki, majd szépen elveszik valahol, ahonnan titokban meglesheti a herceget, de nem kell érintkeznie vele, hogy megalázza magát. És ekkor anyja még kiejti a legszörnyűbb szót a száján: KERINGŐ, hogy keringőzhet a herceggel, sőt, akár egész este is hogyan táncoljon csak vele? Nem ám egy, vagy nagyon szigorúan véve az illemet, két táncot táncoljon vele, de táncoljon csak vele egész este… igaz, amilyen az anyja, már ezzel az illetlenséggel is csak az a célja, hogy férjhez adja, mert egy HERCEG, egy herceg igazán jó parti…

S ekkor valami keménynek, de finomnak ütközik, és ennek a valaminek mentaszaga, nem, nem szaga, határozottan nem, illata van. Annyira meglepődik, hogy még lépne is tovább, erre a valaminek a lábára lép… ó jaj, ENNEK A VALAMINEK LÁBA VAN, a fenébe, most bajban van, már megint!

Ekkor megüti a hang a fejét, hogy:

– Kisasszony, jól érzi magát? – dörmögi a pimasz fráter olyan hangon, hogy még a szívében is megmozdul valami tőle.

– Jól, én csak….

– Ó, KEGYELMES HERCEG ÚR! – sipítja az anyja – elnézést kérek ennek a balga, buta lánynak a nevében.

– Kisasszony, egészen kimelegedett, jól van bizonyosan? – kérdezi tőle a herceg.

– Igen-igen, jól vagyok herceg úr, csak egy egészen kicsit kimelegedtem.. Elnézését kérem, hogy… hogy Önnek ütköztem! Igazán sajnálom!

– Ne mentegetőzzön, Lady Arabella! Esetleg elkísérhetem a kertbe levegőzni, míg megnyugszik egy kicsit? Hiszen, nem szeretnénk ilyen felindult állapotban mutatkozni, még házasságra kényszerítenek minket… – néz rá a herceg mókásan elszörnyülködve.

– Nem, tényleg nem szeretném Önt anyám csapdájába ejteni! – mondja halálosan komolyan, és a fenébe, anyja prüszkölését hallja maga mögül – hogy a fene vigye el! Ó, a fenébe! Irtózatosan viselkedem… Kérem, bocsásson meg! – el kell innen menekülnie…

– Tartson velem egy sétára – ajánlja a herceg, miközben nagyon igyekszik nem nevetni, nevetni… Ez a szemtelen jót nevet rajta. Na, majd ő tesz ez ellen:

– Igen, szívesen sétálnék!

A herceg karjába veszi a kezét, mintha valami igazán becses dolgot tartana, s elindulnak. Amint kikerülnek anyja látóteréből, szól a hercegnek, hogy nyugodtan menjen csak amerre indult, de ekkor hirtelen a herceg megcsókolja. Ó, de még hogy!

– Na ne, ez már tényleg sok! Ez az este még rosszabb, mint lenni szokott… – és a herceg arcából ítélve, ezt hangosan mondta ki.

– MICSODA??! – veti oda neki – mi ebben a szörnyű, drágám? Én még egy bált sem élveztem ennyire, egy gyönyörű hölggyel sétálok, aki végre mer önmaga lenni velem, s nem csak herceguramozik… Itt vagyok egy hölggyel, akinek a kezét holnap megkérem, hogy örökké csókolhassam.

– Hogy mi? Nem, nem kell ezt tenned, tennie, már megint össze-vissza locsogok… Nem kell emiatt – mutat maguk közé – elvennie, még a nevét sem tudom!

– Dehogyisnem!  – ordítja az anyja – persze, hogy feleségül fog venni, mosolyodik el az anyja úgy, mint aki most nyalta ki a mézes bödönt.

És ekkor valami megrázza, az öccse az. Biztosan megint elszundikált.

–  Gyere Ari, mennünk kell suliba! A herceged megvárja, míg végzel, aztán álmodozhatsz róla megint! Puszi-puszi, Herceg úr!- piszkálja őt az öccse.

Erre hozzávágja a kedvenc díszpárnáját, de a pimasz elhajol, és nevet. Erre már ő is nevet… és nevet… és nevet… és nevetve mennek el a palota előtt, s ő továbbra is a titokzatos hercegről álmodozik, aki még álmában rabul ejtette szívét.

Befejezés:

Ezen kép eszembe juttatta, amikor az unokahúgommal utoljára jártunk a Raichle-palotában. Akkor faggatott, hogy a palotában herceg- vagy grófkisasszony élt-e. Ezért olyan kedves nekem e történet, amit mostmár neki elmesélni nem tudok, mivel már külföldön él. Amikor még itthon volt, gyakran kérte, hogy meséljek neki hercegnős mesét, és ehhez az emlékhez kötődik a mostani történet. Befejezésként pedig csatolnék két képet, az egyiken, maga a festmény látható lefotózva, a másikon pedig a estmény adatai.

Vajdasági magyarok Magyarországon /Torok Katrin/

     A mai fiatalok körében nagyon aktuális az a kérdés, hogy külföldön szeretnék-e folytatni tanulmányaikat, vagy pedig itthon, ahol sokan nyelvi akadályokba ütköznek. A többség úgy dönt, hogy elhagyja az országot, és máshol próbál szerencsét azt remélve, a határ másik oldalán önmaguk lehetnek, és szabadon beszélhetnek anyanyelvükön. Viszont nem csak az itthon maradtak előtt állnak próbatételek, akik szerbül tanulnak, hanem azok előtt is, akik Magyarországot választják, mivel az ottani magyarok kicsit mások, sokszor máshogy fejezik ki magukat, mint mi, vajdasági magyarok.

Amikor egy magyarországi magyar beszédjét hallgatjuk, észrevesszük a különbségeket a szókincsében, hangsúlyozásában, szóhasználatában. Az általunk használt nyelvváltozattal szemben az általuk használt esetenként összeszedettebb, letisztultabb és hivatalosabb. Több ismerősöm is félve indult el Magyarországra, egyetemre, de mégis reménnyel telve vágott bele a nagy ismeretlenbe, abban bízva, hogy ott otthon lehet, mivel itthon mi kisebbség vagyunk, és ezt sokan hátrányként éltik meg. Páran azonban úgy élik meg ezt a helyzetet mintha nem is lenne valódi otthonuk, mindenhol kilógnak a sorból, keresik a helyüket a nagyvilágban, de mégsem találják meg. Bár való igaz, hogy sok olyan szó fordul meg a mindennapjainkban, amiket a szerb nyelvből vettünk át pl.: blúz, patika, slag stb., és ezek a szavak teljesen idegennek hangzanak egy magyarországi ember számára, vagy épp más jelentéssel bírnak, ebből kifolyólag pedig kialakulhatnak félreértések, kínos helyzetek.

Vannak szavak, amelyeknek szinte már nem is tudjuk a magyar megfelelőjét, hiszen itthon csak a szerb változatát használjuk e szavaknak. A szlengben is jelen van sok olyan szerb szó, amelyeket szinte mindig használunk, nem tudjuk kiiktatni beszédünkből, és ez is hátrányt jelenthet bizonyos szempontból. Amikor egy magyarországival beszélgetünk, ő nem fogja átlátni az adott szavak lényegét, akkor sem, ha tudja a jelentésüket, mert ezek oly módon beleégtek a szókincsünkbe, hogy bárhova beszúrjuk őket, ezáltal jól megzavarva beszédpartnerünket.

Megkérdeztem pár ismerősömet, akik idén kezdték tanulmányaikat Magyarországon, hogy nyelvhasználatukkal milyen reakciókat váltanak ki az ottani emberekből, és átéltek-e érdekes  helyzeteket vajdasági magyarságukból kifolyólag. A következő válaszokat kaptam:

„Előfordul sokszor, hogy beszélgetek valakivel és elfelejtem, hogy magyarországi az illető és használok szerb szavakat pl: brate, kao, bezveze. Olyankor meg szoktuk beszélni, hogy náluk ezeket hogyan mondják.”

„Néha félek megszólalni, mert nem tudom, hogy az a szó hogy van magyarul.”

„Azt hittem, hogy nehezebb meg furább lesz megszokni az ottani beszédet, embereket, de egy hét után már nem is volt semmi furcsa. Nagyon nehéz átállni, hogy patika helyett cipő, és blúz helyett póló, de most már megértik, akik tudják. Az ajde szó, amiről soha nem fogok leszokni, és sokan szóvá is teszik, hogy az mi, és elég nehéz elmagyarázni, mert ugye, az itt akar elköszönés is lenni, meg mindenhova mondjuk.”

„Néha mondják, hogy ha nagyon magyarázok valamit, akkor hallatszik a tájszólás, de amúgy nem szokták észrevenni, hogy nem magyarországi vagyok.”

A válaszokból látható, hogy a nagy többség pozitív visszajelzéseket kap az ottaniaktól, és érdekesnek találják, hogy mi máshogy mondunk egyes szavakat. Amit elsőként észreveszünk, hogy nagyjából mindenki számára a beépült szavak használata okoz problémát, de már tudják orvosolni az ilyen helyzeteket, és a baráti társaságuk is megszokta e szavak jelenlétét. Persze, amikor új embereket ismerünk meg, nekik ugyanúgy furcsa lesz a beszédünk, és lehet, hogy érdeklődve fogják várni a magyarázatot tőlünk az adott szavakra, de az is előfordulhat, hogy lenézők lesznek velünk szemben.

Bárhogy is történik majd, el kell fogadnunk, hogy az általunk használt magyar nyelv kissé tarka. Nem szabad hagynunk, hogy a nyelvi másságunk miatt félelmek törjenek fel bennünk, akár itthon tanulunk, akár Magyarországon, mert mi ettől nem vagyunk kevesebbek, és ha valaki megvet bennünket emiatt, az kicsit sem a mi hibánk, és mindezt nem szabad hiányosságként megélnünk. Az itthoni köznyelvben nagyon sok mindent máshogy mondunk, mint a magyarországiak, pl.: elcsapni a villanyt−lekapcsolni a villanyt, torna−tesi, egy kugli fagyi−egy gombóc fagyi stb.

Bár vannak, akik nem találják még a helyüket a nagyvilágban, és úgy érzik, sehol sincsenek otthon, sem itt Szerbiában, sem pedig Magyarországon, az itthoniak szemében magyarok vagyunk, a Magyarországiak szemében pedig szerbek. Én megkockáztatnám, hogy talán kicsit mindkettő vagyunk. Magyar, mert magyarnak születtünk, magyar környezetben nevelkedtünk, magyar nyelven tanultunk az iskolában, magyarul tanultunk meg először írni, olvasni és a szókincsünkben is a magyar szavak domináltak, viszont Szerbiában születtünk, a második nyelv, amit többé-kevésbé elsajátítottunk, az a szerb, a legtöbb településen is sok szerb ajkú ember vesz körbe bennünket. Szerbek a szomszédaink, szerbek az elárusítók az üzletekben, és a legtöbb hivatalban is szerbül beszélnek. Mondhatnák azt, hogy szerbségünk valamilyen szinten egy helyzet szüleménye, de én úgy látom, hogy ez cseppet sincs a kárunkra, sőt ahogy a mondás is tartja: Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz.

Kaméleon /Firic Tamara/

 

Szia, Közeg, amelyben élek! Rólatok, és nektek fogok beszélni, őszintén, kétségek nélkül. És sugdalózás nélkül! Lehet? Ha nem is lehet, muszáj lesz. Még szép, hogy muszáj lesz. Elmondok mindent, amit gondolok, ti meg törekedjetek, hogy megértsétek, amit hallani fogtok. Még akkor is, ha a többségetek, úgy fog tenni, mint aki nem hall, mert amit mondani fogok, az istenért, egy „nő” mondja. Egy kérdéssel fogom kezdeni. Szeretném tudni, ha ti felétek egyáltalán szabad ezt tudni, milyen gyorsasággal váltjátok az arcaitokat, Közeg, amelyben élek? Kavarodik-e bennetek egy kicsit is az, amit nem hagytok a felszínre törni? Az a kicsi! Az az akármennyi. Az, amit a legőszintébben remélek, hogy létezik. Az, ami titeket mássá tesz. Az, ami se nem arc, se nem álarc. Az, ami ember. Az, ami Ti vagytok?! Ellenkezik a félreértés, amit kimondatok azzal, amit gondoltok, ugyanarról a dologról? Te, drága nagymama, nyugodtan aludtál, amikor én reggel hétkor a boltba meleg kenyérért tartva hallgattalak a fejemben, ahogy invitálsz? Azért, hogy te délben megteríts, amikor én épp az utcát készültem végig rollerezni? Tudom, hogy nem ugyanaz minden ember érdeme, és hogy úgy bántok az emberekkel, ahogy megérdemlik, de könyörgöm, őszinteség az csak van mindegyikőtökben! Nem kimutatni azt, ami bennetek van, tényleg nagyon illő és abszolút nem bántó! Más udvara, más gondja. A tisztesség határa. Nevelés. De, a határok átlépődnek, amikor nekem, drága szomszédasszony, sok sikert kívánsz a tanulmányaimhoz, kikísérsz azzal az „őszinte” mosolyoddal, aztán pedig mégis azt mondod, hogy kemény fába vágtam a fejszémet. A rettegéstől, hogy nem fogok neked elmenni cigarettáért, Jóskabá’, soha nem lesz bátorságod elmondani nekem, hogy valójában mit gondolsz rólam. De tudom, mit gondolsz. Tudom, mert mi legalább ismerjük egymást Jóskabá’. És te drága „barátnőm” hova figyelsz, amikor már vagy századszor kérdezed meg tőlem, hogy mik a terveim hétvégére? Ti „előadjátok” az arcotokat, mert régóta nincs „mutatnivalótok”! Leomolhat az ég háromszor is a földig, ti akkor is ugyanazok maradtok, sajnos, megjátszottak és befestettek egy szín négyezer árnyalatával. Méltó színek a közeghez, amelyben élek. Fekete, a ti sötét emberiségetekhez méltóan. Hallgattok? Fészkelődtök. Kellemetlen nektek? Nem tán? Lám, lám, képesek vagytok „előadni” a kellemetlent is. Kérnék két tengernyi némaságot a bukottakért, színészekért és színésznőkért, a közegből, amelyben élek! Én fizetem! Hosszú évekig próbáltam úgy élni, hogy eleget tegyek a Ti elvárásaitoknak. Ordítani szerettem volna, amikor mosolyognom kellett. Elrohanni, amikor embergyűrű vett körül. Hallgatni lett volna jó, amikor beszélnem kellett. A hamis illúziók világában, ahol eddigi, képmutató életem nagy részét töltöttem, nem volt helye annak az embernek, aki igazából lenni szerettem volna. Kislány koromban megtaníttatták velem, hogy felnőttek társaságában illedelmesen kell viselkedni és csendben kell ülni. Olyankor, amikor felszabadult nőnek éreztem magam, megszólalt bennem egy hang: „Rendes kislányok nem csinálnak ilyeneket.” De amint rendes kislánnyá változtam egy másik hang figyelmeztetett. Mindennap kételyeket ébresztett bennem énem két arca és a közeg, amelyben élek, míg végül sikerült eldöntenem, mit is akarok. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében eljön az a csodálatos, az a várva várt, megérdemelt nap, az a nap, amikor megtanul nemet mondani. Amikor a pohárba hullik az a bizonyos utolsó csepp. Amikor feleszmélünk, amikor a semmiből elkap bennünket egy mélyről jövő érzés, ami egészen biztosan ott kavarog mindenkiben: nem kell így lennie. Eljön a nap, amikor rájövünk, valami nem stimmel. Velem is megtörtént. Körülnézek és feltűnik, rossz helyen vagyok, rossz emberekkel. Eljött az a nap, amikor már nem keresem azokat, akik soha nem érdemelték meg a szeretetemet. Amikor már nem adok annak, aki csak kérni tud. Amikor többé már senki után nem futok. Megállok a káosz közepén, és csak magamra figyelek. Meghallom a saját hangom és kinyitom a szemem. Meglátom, kik azok, akik igazán mellettem állnak, és kik azok, akik soha nem is álltak. Nincs időm hazugságokra pazarolni az időmet, sőt hazug emberekre sem, mert mint mindenkié, az én időm is véges. Valami nagyot kell alkotnom, ki kell tűnnöm a szürke tömegből, de eddig mindig elbuktam, és elegem lett az elvárásokból, amelyeket te állítottál nekem, kedves közeg, amelyben élek. De ezentúl, küzdeni fogok, amíg te alszol. Tanulni, amíg te bulizol. Úgy fogok élni, ahogy te csak álmodsz. Nem hazudok, volt, amikor romba döntöttek a hibák. De most már tudom nagyon jól, hogy ez a világ egyszer az enyém lesz. De ahányszor ellöktök, én annyiszor felállok. Teszek azért, hogy jobb legyen, nem várok csodákra. Senki nem mondhatja nekem többé, hogy nem élem túl a vihart. A vihar én vagyok! Eljött a pillanat, hogy meguntam. Meguntam a sok nyelést, a sok „semmi baj” mondatot, miközben szétszakadok belül. Meguntam a beszélgetéseket, amiket mindig én nyitottam. Meguntam az öleléseket, ahol én indultam feléd. A „te is nekem” válaszokat, amik mögött nincs tényleges hiányérzet. A véget érős örökkéket, és a mégis eljövős sohákat. Nem leszek egy olyan ember, aki élhetne, de mégsem teszi, nem leszek olyan, mint ti. Sőt! Olyan, aki nem szereti az életet. Hogy miért? Csupán azért, mert elégedetlen. Ugyanis, sokaknak folyton hiányzik valami. Sosem jó az, ami van, mert mindig valami más kellene. A jótól mindig jobbat akartok. A széptől szebbet. A nagytól még hatalmasabbat. A kisebbtől ezerszer nagyobbat. A kevés helyett sokat. Ha dolgozni kell, az a baj, ha nincs mit csinálni, akkor meg az. Ha van az embernek társa, nem becsüli, ha nincs, megbecsülné. Ha egészséges, nem értékeli, ha megbetegszik, rögtön fontos lesz az egészség. Az ember, aki megbetegedett és egy időszakot az ágyában töltött tehetetlenül, biztosan jobban értékeli az életet és az egészséget. Azok, akik szegénységben és nyomorban éltek, jobban értékelik azt, amit megvalósítottak, mint azok, akik bőségben születtek. Soha semmi nem jó. Az élet sem. A valóság durva. Egy olyan világban élünk, ahol senki sem foglalkozik túl sokat a másikkal. Mindenkit a saját érdeklődése és célja vezérel. A célhoz vezető úton mindenki csak hazudik, hazudik és csak hazudik. Mert az embereknek, akik ezt hallgatják, ezek a hazugságok elfogadhatóak. Őszinteség. Mit jelent? A körülöttem lévő „őszinte” emberek között, gyakran elfelejtem e szó valódi jelentését. Az emberek elfelejtik használni. Sokan vágynak az őszinteségre, ám ha valaki tényleg az arcukba mondja azt őszintén, azok gyáván hátat fordítanak, mert nincs bátorságuk hallani az igazságot. Vannak, akik azt vallják, hogy az igazságról nem éri meg vitatkozni, mert az relatív és mindenkinek más. Mások mégis azt mondják, hogy minden igazság valamilyen hazugság körül forog, ám a legnagyobb hazugság is takarja az igazság egy részét, csak azért, hogy az hihető legyen. Az igazság elől elmenekülni nem lehet, itt van előttünk, és csak idő kérdése, hogy mikor bújik elő. Gyakran könnyeket hoz magával, csalódásokat, és utáljuk, hogy létezik. Ám az „igazi” igazság az, ami a legszebb pillanatokat hozza magával, kiváltja azt a különleges érzést, megmelengeti a szívet. Napjainkban sokan inkább mégis a hazugságban hiszünk, remélve, hogy valami szépet hoz, hogy szebbé teszi a valóságot, melyben élünk. De inkább mondjuk el az igazságot, és ríkassunk meg valakit, mint hogy hazudjunk neki, és megnevetessük. Köztudott, hogy az élet soha nem jár használati utasítással. Úgy élünk, ahogy tudunk. Vagy, ahogy meggyőztük magunkat, hogy a legjobb. Létrehoztunk magunknak egy meseszerű világot, ahová csak egy töredékét engedjük be a való életnek, azt gondolván, hogy így könnyebben elviseljük az életet és azokat a dolgokat, amit az élet hoz. De nem engedhetünk a társadalomnak. Mert az átformál bennünket. Úgy, mint nekem, neked is van egy álmod, kedves olvasó. Egy álom, amelyet titokban tartasz ott bent, mélyen, a világ elől és miatt. Tudom. Halogatod, kifogásokat keresel. Azokra hallgatsz, akik azt szajkózzák „Gondolkodj ésszerűen.” De tudnod kell, hogy veszni hagysz valamit, hogy az élet egykettőre elsuhan melletted. Minden múló pillanat örökre elszáll. Minden pillanatból a legtöbbet kell kihozni.  Meg kell élni az álmokat. Az élet a komforton túl kezdődik. Meg kell tanulni kilépni belőle. El kell kezdeni élni. Nem engedhetjük, hogy mások formáljanak minket. Soha egyetlen szobrot sem emeltek a kritikusoknak. Ők folyton azt mondják, mit kéne tenni, pedig ők sem tették. Hagyom őket. Úgy csinálok mindent, ahogy akarom, mert az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket. Hogy valami nagyon alkossunk. Mert képesek vagyunk rá. Egyszer egy blogon azt olvastam, hogy az átlagos ember 25 évesen meghal, és 75 évesen temetik el. Sokáig nem értettem ezt. De most már világossá vált. Nem hagyom, hogy a közegem negativitása magával rántson, nem hagyom eluralkodni. Nem aggódom tovább, amiatt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és amiatt sem, hogy a rosszat akarják nekem. Ha jó embernek akarnak látni, annak fognak. Ha rossz embernek, csinálhatok én bármit, a véleményük akkor sem fog változni. Saját magam miatt kell erősnek lennem. Tudnom kell, hogy jó ember és jó barát vagyok. Tudnom kell, hogy igaz vagyok.

El-vándorlás? /Zsoldos B. Brigitta/

 

Általános iskolai osztálytalálkozóra készülni az elmúlt évek számától függetlenül mindig izgalmas dolog. Várakozással teli időszak, mely kérdések százát veti fel, felébreszti gyermeki kiváncsiságunkat és türelmetlenségünket, s a napok pergésével már alig várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor feltünnek a rég nem látott arcok, s minden egyén sorsáról szétoszlik a homály. Alapvetően magam is effajta izgalommal vágtam bele egy találkozó szervezésébe közel két évvel ezelőtt. Nyárvégi eseményt terveztünk, melyből karácsonyi party lett, tekintettel a külföldön tartózkodó egykori iskolatársak kiemelkedően nagy számára. A névsoron végighaladva három ismerős név közül rendre kettőről kiderült, ők már elhagyták ezt az országot. A szervezés, kapcsolatkeresés heteiben egyre inkább egyetlen kérdéssel vártam az ominózus találkozót: „Valóban annyival többet nyújthat egy idegen ország, s csak ismét a magam naiv hozzáállása az, hogy mégiscsak itthon lehetek igazán otthon?” Szinte riporteri hangulatban faggattam végig sorra a jelenlevőket arról, hová, miért mentek, s azt kapták-e amire számítottak. Első hallásra kusza információáradat volt a kérdéseimre adott reakciók sora. Sokszinű válaszrengetegben találtam magam ismerősök és idegenné vált ismerősök között. Őszintének tűnő, vágyakozó, önmagukat is áltató, de még reményteljes arcok tömege. Bolyongtam. Azt éreztem egyértelműen, kevés körülöttem az igazán boldog ember. Lassan letisztultak a hallott sorok, mondatok. Néhányuk anyagi sikert könyvelhet el a kinn töltött éveknek köszönhetően, mások még mindig helyüket keresik a „nagyvilágban”, de otthon mindegyikük kizárólag itthon érzi magát. Odakint – bárhol is legyen az – mindegyikük, ki egy kicsit is őszintén vallott, belátta, nagyszámban szembesülnek a sztereotípiákkal és általánosításokkal, melyek rájuk mint bevándorlókra vonatkoznak. Az emberek távolságtartóak, a kollégák érdektelenek és ridegek, beszélgetni csak más kivándoroltakkal tudnak. Vegyes érzelmekkel raktároztam emlékeim közé e találkozót. Bántottak a kusza sorsok, de valamiféle elégedettséggel teli melegséget jelentett a tudat, hogy én mégsem vagyok oly naiv és igénytelen, amiért egyszerűen jól érzem magam itthon.

Egyre gyakoribbá váltak újév után a hírek átvonuló migránsokról. Egyik nap már száz fölé emelkedett az illegális határátlépők száma. Döbbenet. Egy héttel később már napi két-, sőt háromszáz emberről is beszéltek. Fiatalok és idősek, nők és gyermekek otthonukból elűzve, vándorlásra kényszerítve. Képek a gyermekét a csupasz földön ülve szoptató anyáról, a hidegtől kezeit tördelő alig páréves gyermekről, férfiakról, akik mindössze egy kis hátizsákkal felszerelve tettek meg már eddig is óriási utat, s végcéljuk még igen messze van. Nyomasztó volt már a televízió képernyőjén keresztül is látni e képsorokat. Ártatlan emberek sora, kik egyszerűen csak rossz helyre születtek, s azon alapvetőnek tűnő cél érdekében, hogy megmaradni, élni tudjanak, kénytelenek távolra vándorolni otthonaiktól. Minden pillanatban ki vannak szolgáltatva idegen országok politikai rugalmasságának, a helyi emberek toleranciájának, idegenek jóindulatának vagy ellenszenvének. Állapotos kismamát mutatott a híradó, akit láthatóan csak hetek választottak el attól, hogy életet adjon gyermekének – valahol. „Mi kényszeríthet egy anyát ilyen mértékű rizikó vállalására? Milyen állapotokat elhagyva indulhatott útnak? S milyen körülményekre számíthat, miközben – álláspontom szerint – élete legkülönlegesebb kalandja vár rá azzal, hogy anyává válik? S akkor mivel nem vagyunk mi elégedettek?  Mi is az a szörnyű és elviselhetetlen körülmény, mely elől mindenáron inkább a kiszámíthatatlant választják az itteni emberek? Ilyen mértékben különböznek motívumaink, s mindaz amiben értékeinket keressük? ” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok sorát indították el bennem a látott képsorok a múlt év kezdetén. Egyszerre éreztem azt, én is tenni szeretnék valamit, valamilyen módon segítenék, ha tudnék. Örömmel láttam a segélyszervezetek aktív közbenjárását, önkéntes csoportok gyors szerveződését, s noha adománycsomagot küldtem magam is, mégis valamiféle lelki megnyugvás volt látni, van aki tesz és segít a bajbajutottakon.

A tavasz váratott magára. Hosszú ideig tartották magukat a zord, csípős reggelek és esték. Egyre gyakrabban lehetett látni arab kinézetű kisebb-nagyobb embercsoportot a környéken is. Feltűntek a vasútvonal mentén, csendben, egyhangúan ballagva az országhatár irányába. Találkoztam velük a pékségnél hétvégenként reggelente, amikor az üzletbe belépve nem feltétlenül a kellemes friss kenyérillat volt ami várt, hanem sokkal kellemetlenebb emberszag, mely az idegen külsejű csoport tagjai felől áradt. A lehetőségekhez mérten nagy ívben kikerültem őket, miközben éreztem, amint az arcomra a megértő enyhe mosoly helyett –  melyet mutatni kívántam – valami torz, szánalommal és megdöbbenéssel teli grimasz ült ki. Egyik alkalommal, amikor a szombat délelőtti bevásárlasból hazafelé sétálva két migráns megállított, és fellelhető pénzváltó felől kérdezett, illedelmesen és alapos útbaigazítást nyújtva válaszoltam, de a riadtság érzete, melyet az általuk való megszólítás okozott, hazáig elkísért. Nem éreztem már azt a nemes segítő szándékot, melyet a tévéhiradó beszámolóit látva önmagamban felébredni véltem. Inkább csak örültem annak, hogy elmúlt, vége, kiszabadultam a társadalmi elvárásoknak megfelelni akarásom szülte kényszerhelyzetből, mely teljességgel ellentmondott az adott pillanatban érzett belső állapotomnak.

Néhány nappal később edzésről tartottam hazafelé. A víztorony felé haladva megcsodáltam az újjászülető, ismét zöld ruhájában tündöklő hatalmas parkot. Bőrömön éreztem a még picit hűvös, de már bársonyosan simogató tavaszi szellő puhaságát. Beszívtam a zöldillattal teli, friss, sűrű levegőt, s éreztem önkéntelenül is mosolygom. Nem is bántam. Felszabadító érzést nyújtott karikázva suhanni a naplemente utáni narancsos szürkület andalító hullámain, s az, hogy bolond módjára vigyorgok, vajmi keveset ronthatott ezen az érzésen. Eleve kicsi volt az esély arra, hogy bárki is megláthasson. Kiérve a parkból az út és a vasúti sínpár találkozásánál furcsa, sötét tömegre lettem figyelmes. Lassan andalogó csoport volt, mely nagyjából negyven-ötven főből állt. A homály nem engedte tisztán látni arcukat, és barna bőrük még sötétebbnek tűnt az estében. De az tisztán kivehető volt, hogy egyetlen nő, vagy idős, vagy gyermek sem volt köztük. Életerős, fiatal férfiak sora, akik határozott meneteléssel, kimérten haladtak észak irányába a sínek mentén. Görcsösen rántottam meg a kerékpár fékét, mely csikorogva, nyekeregve kényszerítette az eszközt megállásra. Amint letámasztottam egyik oldalon a lábam, azon nyomban úgy éreztem földbe is gyökerezik. Jéghideg borzongás futott végig csupasz karomon és lábamon. A tömeg folyamatosan vonult előttem, miközben minden tagjának kéjelgő, faló tekintetét a testemen éreztem. Undor és jeges remegés kerített hatalmába, miközben fennmaradt lélekjelenlétemnek köszönhetően megfordítottam kerékpáromat s felpattanva rá, teljes erőből kezdtem el tekerni az ellenkező irányba. Noha már kimondhatatlanul melegem volt – miközben tovább remegtem -, százszor is megbántam, hogy nem a lötyögős, bő mackófelsőmben indultam el.

A májusi napfényben sütkérezve kávéztunk régi jó barátnőmmel, egykori iskolatársammal, aki hosszú hónapok után végre ismét haza tudott jönni Németországból. Miután kiveséztük a gyermekeinkkel kapcsolatos, házastársi kalandokról szóló és ki-mit hallott a közös ismerősökről címszavakkal illethető témáinkat, aktualitása miatt előkerült a migránstéma is. Ő is beszámolt arról, hogy mostanra már nemcsak hogy elérte az áradat Németországot, de mind gyakoribbak a rendbontások is. Elmondta, ez állandó téma kolléganőivel a reggeli kávé mellett – azokkal a helyi kolléganőkkel, akik néhány hónapja még szóba sem kívántak állni vele.  A beszélgetés alatt azon kaptam magam, hogy folyamatosan mély felháborodásomat ecsetelem, amiért mindennapi nyugalmamat bolygatják az idegenek, s eszembe nem jut azzal foglalkozni, vajon ki, s mi módon segít a rászorulókon. A felébredő lelkiismeretemet azonban azonnal helyrebillentette beszélgetőtársam helyeslése és egyetértése a témában.

Migránsválság ide vagy oda, a nyári Palics és környéke mégiscsak turistákkal teli. Lehetetlenség akár hétköznap délután is úgy végigsétálni a tóparton, hogy  ne tűnjön fel egy-egy turistacsoport, sétálók tömege vagy fiatal sportolók csoportja. Ezért is élveztem fiam kora reggeli úszóóráit a medencén, melynek ideje alatt kislányommal sétálgattunk egyet a még szunnyadó tóparton. Ilyenkor csak imitt-amott láttunk kutyasétáltató párt, vagy a helyi köztisztasági vállalat takarítóinak valamelyikét. Idilli nyugalom ült a vízparton, élvezni lehetett a kora reggeli madárcsicsergést, s meglesni a mókusokat, amint elemózsiát gyűjtenek. A parti csónakház is csendesen pihent még, a csónakok leborítva, az evezők félrerakva. Elhaladva az épület mellett kislányom előreszaladt, hogy letépjen egy pitypangot. Amint könnyed léptekkel utána haladva lépdeltem a keskeny járdán az előttünk fekvő tisztás felé, szemem sarkából természetellenes színkavalkádra pillantottam. A fű megszokott lágy zöldje helyett – ahol a pitypangokat szoktuk begyűjteni – számtalan hosszúkás, piros, fekete, rikító zöld és kék valamit láttam meg. Kislányom megállt, bennem pedig ekkorra tudatosult, hogy egyáltalán mit is látok. Hálózsákok tengere, s a bennük alvó emberek sokasága. Felkaptam a lányt és futni kezdtem vissza abba az irányba, ahol az imént még egy sétáló öregurat láttam. Szívem a torkomban dobogott, nem is értettem, lányom mit kérdez tőlem, csak a hangját érzékeltem. Egyedül dobhártyám lüktetése volt számomra hallható, mert féltem. Kimondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul féltem. Hogy volt-e rá reális okom? Nem. Hogy szorongás tölt-e el mindmáig, ha az esetre gondolok? Igen. Százszor is átgondoltam már: Mitől az undor érzése bennem, aki elfogadónak hittem eddig magam? Miért nem érdekel, ezekkel az emberekkel mi lesz, csak az, hogy innen tüntesse már el valaki e nyomorultakat? Hát milyen ember vagyok én? Hová lett a lelkem? Milyen példát mutatok a gyermekeimnek emberségről, jószándékról? De végsősoron milyen világ az, ahol minden társadalmi, szociális és ökonómiai nehézség ellenére körmömszakadtáig küzdök a megmaradásért, hisz ez az otthonom, s szeretném ha a gyermekeimé is ez lenne, miközben ez az otthon nem nyújt számomra biztonságot?  Kiszolgáltatottnak érzem magam a saját közegemben.

Az idei tél igazán kemény fagyokat hozott. Szükség is volt rá, hisz minden élő megújulásának feltétele, hogy előtte megtisztuljon. Az új tavasszal újra élem és élvezem magát a létet, hogy vagyok, itt vagyok. Az ismerős tájat – a fákat melyek még csenevészek voltak, mikor még én gyűjtöttem körülöttük pitypangot, s derék  törzsű óriásokká nőttek mostanra, mikor a lányom futkossa őket körbe. Az ismerős embereket – akik bár szintén megküzdenek mindennapjaikban a megmaradásukért, de mosollyal köszöntjük egymást minden találkozásunkkor.

Ismét kávéztunk a barátnőmmel. Rendkívül elégedetten ecsetelte, hogy van ennek a migránsválságnak pozitívuma, mert mióta ők számítanak igazán idegen bevándorlóknak, azóta az európai munkavállalókkal szemben a német társadalom sokkalinkább nyitott és befogadó. Örültem az elégedettségének, őszintén. Sajnáltam is kicsit, mikor kibukott belőle, semmi kedve visszamenni. Olyan jól, kényelmesen és felszabadultan érzi magát mindig, ha hazalátogat. Hát igen – haza. S minden dolog ellenére én is ezért érzem magam oly jól a bőrömben, akár indul újra a tavaszi zsongás, akár visszaköszön a rideg tél hidege egy-egy hajnalon: mert itthon igazán otthon vagyok.

Az én hősöm /Szabó Emília/

Még egészen aprócska gyermek voltam, amikor megismertem őt. Szerettem, amikor ellátogatott hozzánk. Magas, sovány nő volt. Arcán mély rónákat szántott az élet. Lassú léptekkel lépdelt az udvaron át, bal hüvelykujjával a lapockája táját masszírozta. Néhány kedves szóval illette az elébe rohanó kutyát és macskákat, majd bejött a konyhába, helyet foglalt. Anyám kávét főzött. Ő rágyújtott. Bőre tarka volt, arcán fájdalom ült, de, amint beszélgetni kezdett, nagyon szépnek tűnt. Lassan, tagolva, mély alázattal, de vidáman beszélt. Mint a tévében a mesemondók. Szeme ragyogott, hangja halkan zengett. Közben kortyolgatta a feketelevest. Ő így nevezte a kávét. A cigarettából a konyha levegőjébe eregetett füstjelek mögül játékosan csillant fel mosolya. Olyan volt, mint egy öregasszonybőrbe bújt jó tündér. Mi Éva néninek hívtuk. A nagyobb gyerekek Tanárnőnek. Amikor nem hallotta, akkor Sztapinak. Becsületes neve Sztapár Éva volt. Csantavéren született, a negyvenes évek végén. Ő volt a Sztapár család első gyermeke. Szüleit a rajongásig szerette és tisztelte. Úgy, ahogy a húgát is. Ők ketten a testvéri szeretet mintaképei voltak. Éva az általános iskolát Csantavéren végezte, majd a Szabadkai Tanítóképző diákja lett. Ladócki Gábor tornatanárnak, a város díszpolgárának az osztályába járt. Az akkori V.b-t az iskola legjobb osztályaként emlegették. Sok vérbeli pedagógus került ki közülük. Iskoláik befejeztével, ahogy az nálunk, magyaroknál lenni szokott, szétszóródtak. Szétszóródtak és nagyot alkottak. Éva is nagy volt. Pécsett magyartanárrá képezte magát, majd a mai Horvátország, akkori Jugoszlávia, területén lévő Vörösmarton kezdte el pályafutását általános iskolai tanárként. Mindig szívesen mesélt erről az időszakról. Szerette a baranyai bortermő dombokat, és az ott élő, a miénktől eltérő magyarsággal beszélő, közvetlen embereket, de főleg a gyerekeket és a munkáját szerette. A tanítás mellett részt vállalt a magyar közösség művelődési életében is. „Szavaltunk, meg színdarabot is játszottunk. Ő szerettette meg velem a verseket és az irodalmat, neki köszönhetően vagyok ma is tagja a könyvtárnak”- mondja róla Ferenc Margit 60 éves sepsei háztartásbeli, és átszellemülve, artikulálva szavalni kezdi Petőfi Szülőföldemen-jét, melyet még Éva óráin tanult. Kollégái (Keresztes Árpád kopácsi nyugalmazott tanító és Petrik László 88 éves rajztanár elmondása szerint) magánemberként kedves, barátságos, közvetlen, jóindulatú embernek ismerték. Pedagógusként pedig, mint szorgalmas, munkáját szerető, felelősséget vállaló, a gyerekekkel jól kommunikáló, igazi tanítóra emlékeznek rá. Bármennyire is ragaszkodott Vörösmarthoz, a szíve haza húzta szüleihez. Hét év után munkát ajánlottak neki Vajdaságban. Kapott is az alkalmon, és a következő tanévben már szülőfalujában, a csantavéri Néphősök Általános iskolában tanított. Tanított és nevelt. Örömmel végezte munkáját. Halk szavú, mosolygós és kedves tanárnő volt. Szeretetével és lelkesedésével tartotta fenn nebulói érdeklődését. Diákjai szerint anyai szigorral és sok-sok szeretettel terelgette őket a nagybetűs élet felé. Igyekezett a lehető legtöbb szellemi útravalót csomagolni a tarsolyukba. A tanórák után különböző szakkörökön külön foglalkozott az erre igényt tartó, a nyelvtan, az irodalom vagy a szavalás terén tehetséget mutató gyerekekkel. Időt és energiát nem sajnálva azokkal is benn maradt, akik valami miatt lemaradtak a tananyaggal. Horváth Huszta Elina 45 éves csantavéri anyuka így emlékezik rá: „Engem szavalóversenyekre készített fel. Sokat foglalkozott velem. Volt, hogy órán is elmondatta velem a verset a verseny előtt, de többnyire órák után, időt és fáradtságot nem sajnálva ült le velem, hogy átrágjuk újra és újra. Meg is lett az eredménye, hiszen tartományi szavalóversenyen első helyezést értem el, és egy nyaralást nyertem Brionira, ahová repülőgéppel utaztam a Jó pajtás újságíróival. Mondanom sem kell talán, hogy mekkora élmény volt ez nekem! Ezt az eredményt és élményt a tanárnőnek köszönhetem! Ahogy azt is, hogy saját kislányomat, Kamillát fel tudom készíteni a szavalóversenyekre, ugyanilyen sikerrel. Sőt ő már országos versenyen is lett második helyezett. Bár közvetve, de ez is Sztapár tanárnőnek köszönhető.” Itt hozzátenném, hogy anya és lánya közötti időszakban falunkból senki sem jutott ilyen magas szintre a szavalóversenyek terén. Nem kis dolog a szerb, horvát, ruszin, és sok egyéb nemzetiség és nyelv között magyarként ilyen kimagaslóan teljesíteni. A nyolcvanas években Kozma Antal akkori iskolaigazgató felkérte, hogy legyen a helyettese. Bár gondolkodva, de elvállalta a tisztséget. Arra számított, hogy így kevesebb kötelező órája lesz, tehát több időt szentelhet a szakköröknek. Ez így is lett az igazgató elvtárs komoly megbetegedéséig, amikor a tanárnő magára vállalta az igazgatói teendőket is, miközben napilapunk, a Magyar Szó gyerekrovatát szerkesztette, és gyermeklapunk a Jó Pajtás külmunkatársa volt. Természetesen továbbra is ugyanolyan energiával készítette és kísérte tanulóit a különböző versenyekre. „Egyenes, következetes és lelkiismeretes igazgató volt” – mondja róla Vituska Kornélia osztálytanító, aki osztályfőnökként és főnökként is ismerte őt. „Óriási hit dolgozott benne. Ez szülte a munkájához való professzionális hozzáállást. Maximalista volt. Velem a legapróbb részletekig kidolgoztatta az összes versmondási fortélyt, de nem diktatórikusan, inkább együttműködve velem” – meséli róla Dr. Dér Andor 30 éves orvos. – „Jól ment a versmondás, az eredmények őt igazolták. Sok dicséretet kaptam színészektől. Magát a versmondást nem szerettem meg, de sok mindenre megtanított. A felkészüléseink mindig szisztematikusak voltak, összeszedettek, tervszerűek, ezt a hozzáállást később elővehettem, ha nagyobb akadály előtt álltam. A humor része volt a felkészüléseinknek. Szerette a szójátékokat, és választékosan beszélt. Nekem úgy tűnt, hogy kiteljesedett életet élt: a macskáival, a könyveivel, a Trabanttal, sajnos állandó félelemben a betörések miatt…” Szüleit becsülettel ápolta és tisztességesen eltemette. A gyász nagyon megviselte. Soha sem házasodott meg, gyereket sem szült. Anyai ösztöneit unokaöccsén és diákjain élte ki. Nyugdíjba vonulása után egyedül élt. Hódolt hobbijának, a kertészetnek és sokat olvasott. Wass Albert volt a kedvence. Énekelt a csantavéri Musica Viva kamarakórusban Gubena Éva vezényletével. Szeretett utazni, új dolgokat látni és tanulni. Sajnos egyre ritkábban mert kimozdulni, mert többször is betörtek hozzá. Idővel többféle betegség is kikezdte testét, de lelke a haláláig vidám, fiatalos és jó maradt. A végsőkig megőrizte a tartását, finomságát, gondolatai és szavai nemességét. Ő egy hős volt. Az én hősöm, a csantavériek hőse, a délvidéki magyarok hőse. Nem harcolt harctéren, nem fogott fegyvert, nem lengetett zászlót. Nagy szavakat sem zengett, és a mellét sem döngette. Harcolt a bölcsesség eszközeivel csöndösen, a „lassú víz partot mos” módszerével. Szerény volt és csöndes. Érzékeny, sőt törékeny. Nem volt magyarkodó, csak tisztán magyar. Tisztelte szép anyanyelvét, vallását, népének hagyományait, és ha kellett, bátran síkraszállt ezen értékekért. A más nemzetiségű diákokat is arra tanította, hogy megtartsák saját nyelvüket és szokásaikat, de ne bántsák a másikakat. Személyiségével nevelte erre tanulóit. Mindent, amit tett, a magyarságért, a jövő magyar embereiért tette.

A detektívtörténetek múltja, jelene és távlatai /Gandis Csongor/

’’És mondá Poe, legyen detektívtörténet. És lőn detektívtörténet. És amikor Poe saját képmására megteremté a detektívtörténetet, s látá, amit alkotott, bizony meg volt elégedve vala. Mert azonnal megalkotá a detektívtörténet klasszikus formáját. És ez a forma volt és marad mindörökké a végtelen világban az igazi forma. Ámen.’’

(Ellery Queen)

 


      Amikor a lobogó fantáziájú amerikai költő és mesemondó, Edgar Allan Poe 1841-ben megírta A Morgue utcai kettős gyilkosságot, aligha sejtette, hogy egy új műfaj megalapítójaként fog bevonulni az irodalomtörténetbe. Érdemes követője ennek a műfajnak azonban hosszú ideig nem akadt. Néhány évre rá Sir Arthur Conan Doyle mesterdetektívje, Sherlock Holmes híre és eszméletlen tettei bejárták a világot. A századfordulón divatját éli a detektívtörténet, s a harmincas években megéri az aranykorát.
Az új műfajnak hamarosan hatalmas olvasótábora nőtt. Az első históriákat tartalmazó antológiákat 1895-ben adták ki Londonban A hosszú kar és egyéb detektívtörténetek címmel.  A legutolsó emberöltő alatt azonban csupán az amerikai Ellery Queen már 70 válogatást tett közzé rejtélyközpontú, szürrealista detektívtörténeteivel. Edgar Wallace 175 könyvterjedelmű kalandot írt, elsősorban üldözéses detektívtörténeteket. John Creasey 28 álnéven 560 könyvet publikált (azt vallotta, hogy az ihlet, az a lusta írók találmánya). A belga Georges Simenon, aki a széppróza felé tette meg a lépést, szintén számos álnéven keresztül 400 regényt alkotott.

Meghódította az új műfaj a filmet és a színházat (csak Sherlock Holmesról 121 film készült). Agatha Christie hazánkban is bemutatott Egérfogója 1952 óta egyhuzamban szerepel a londoni Ambassador színház műsorán, több mint 10 000 előadással régóta tartja a világrekordot. Mellesleg a UNESCO statisztikái szerint Agatha Christie a világon a 6. helyen álló legtöbbet fordított szerző.  Nagy rajongója volt az alvilág Arthur Conan Doyle-nak, ugyanis A vöröshajúak szövetsége című meséje adta az ötletet 1971-ben az angol bűnözés történetének addigi legnagyobb bankrablásánál alkalmazott módszerhez.
Sherlock Holmest az irodalom történetében valóságos személyként tisztelik. A népszerű mesehőst tiszteletbeli doktorrá avatták az Egyesült Államokban. Londonban egy fizetett titkár válaszol a hozzá címzett levelekre. A svájci Lucensben múzeumot állítottak a tiszteletére.

A szerzőknek is kijut a tisztelet, ugyanis Georges Simenon a párizsi rendőrség tiszteletbeli felügyelője. Agatha Christiet lovaggá ütötte az angol királynő. Sir Arthur Conan Doyle-nek sikerült egy akkora szereplőt létrehoznia, hogy az emberek már róla meg is feledkeztek, ellentétben a mesterdetektívjével.

Rengeteg műgyűjtő vadászik a detektívtörténetek kézirataira és a legelső kiadásokra.  Megrögzött olvasó volt: Babits Mihály, Abraham Lincon (egyik beszédén elmondta a népnek, hogy mennyire tiszteli Poe-nak a gondolkodását, remélve, hogy ezzel egy nagyobb szavazó táborra tehet szert), Rosevelt, valamint II. Erzsébet királynő, vagy a nagyanyja, Mária anyakirályné, aki karácsonyi ajándékként egy ízben új hangjátékot rendelt Agatha Christie-től.

A detektívtörténetnek azonban annyi az ellenfele, mint amennyi rajongója van. Ismert vád, hogy erőszakos cselekményekre épül. Szerb Antal a világirodalomban kemény szavakkal bélyegezte meg a detektívtörténetek íróit és olvasóit. Úgy vélte, hogy ezek a történetek olyan embertípusokat fognak nevelni, akik ’fel a kezeket’ készülnek mondani az egész civilizációnak. Elhamarkodott döntés lenne a detektívtörténetet az erőszak bacilusgazdájaként kezelni csak azért, mert a mese tárgya szükségképpen valamiféle erőszakos cselekmény. Hiszen ezekkel vannak tele pl. a gyermekmesék. Grimm és Andersen olykor kifejezetten vérfagyasztó olvasmány. Tehát szerzőként és műként lehetne csak igazán ítélkezni.

Az enigma talán a detektívtörténet legrégebbi őse, az az irodalmi egysejtű, ami magában hordozta a műfaj magvát, a rejtélyt. Az agyafúrtan fogalmazott talányra, akárcsak a detektívtörténetben, mindig egyszerű a válasz. Odipusz volt talán a titkok legsikeresebb felfedezője: A Szfinx klasszikus találmányának a megfejtésével királyságot szerzett magának. Machbethet viszont éppen a talánynak a téves értelmezése foglalkoztatja, a biztonság hamis illúziója, éppen így veszíti el a királyságát, sőt az életét is.
A 19. század derekán már adva volt minden, csak az hiányzott, aki a receptet kikeveri és felmutatja az új műfajt. Láthattuk, hogy sok ember munkált a detektívtörténet kialakulásában, viszont, hogyha valakire mégiscsak rá akarunk mutatni, akkor az nem más, mint Edgar Allen Poe.

Két írói-emberi tulajdonsága kiválóvá tette az alkotásban: kivételes érzékenysége volt a misztikum, a rejtély iránt, és káprázatos tehetsége a deduktív gondolkodáshoz.
Három valóságos detektívtörténete: A Morgue utcai kettős gyilkosság, Marie Roget rejtelmes esete és Az ellopott levél, amelyeknek közös hőse az első európai mesterdetektív: C. August Dupin, aki a logikátlan világot rendezi át könnyen értelmezhetővé. Dupin azt állítja, hogy tiszta logikával minden megoldható. Nagy szeretettel zárja ki a véletlenség lehetőségét, állítása szerint minden okkal történik.

Ezekben a művekben úgymond törvényalkotói tevékenységeket dolgozott ki. Írói gyakorlatával afféle tízparancsolatot adott a műfaj későbbi művelői számára, amelyek a következők: a főhős különc férfiú, nem állami szolgálatban álló rendőr-bürokrata, hanem műkedvelő, akinek tetteit nehéz felfogású rajongója jegyzi föl; tévesen gyanúsított figurájának a bűnösségét látszólag minden bizonyítaná (indítóok, bűnösség, lehetőség a bűn elkövetésére stb.); a tett hermetikus elzárt színtere (hogyan távozott a tettes?); szokatlan, meglepő eszközökkel történő megoldás; a főhős lepipálja a rendőrséget; pszichológiai okfejtés alkalmazása; az elrejtett tárgyaknak a legmeglepőbb s a legnyilvánvalóbb helyen történő meglelése; a bűnös a legkevésbé gyanúsított személy.
A detektívtörténet technikáját egyébként nem csak szépprózai alkotásokban alkalmazta, hanem az esszé műfajában is. Illuzionista módszerét Rousseau-tól tanulta.  Voltak még nagyon sikeres versei és novellái is.

Edgar Allan Poe-val ellentétben Sir Arthur Conan Doyle nem volt magányos úttörő. Az ő munkásságához fűződik a detektívtörténet első nagy korszakának a kibontakozása. Orvosnak jelentéktelen maradt, szépírónak szintén. Nem történelmi regényekkel, hanem eleinte ő is lefitymált detektívtörténetekkel alapozta meg hírnevét, és lett anyagilag független. A bíborvörös dolgozószobára senki sem figyelt fel, és második művével A négyek jelével csak Amerikában lett híres, ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy tovább kísérletezzen a műfajjal.

A Strand Magazineban jelent meg 1891-ben az első Sherlock Holmesi rövid kaland: Botrány Csehországban, amelyet 1893-ig 23 követett. Egyik valóban utolsónak szánt sztorijában példátlan módon végzett szellemi magzatával. A mesterdetektív, Moriarty professzorral, a szuperbűnözővel vívott küzdelme során egy vízesésbe zuhan, és elpusztul. Később Conan egyik leveléből kiderül, hogy miért tervezte meg Sherlock halálát: „Azt hiszem, végül is meggyilkolom Holmest, egyszer s mindenkora végzek vele. Jobb dolgoktól veszi el az időmet.” Mintha csak valóságos személy halt volna meg, gyászolni kezdték, Londonban még koszorút is kapott a Strand Magazine nyomdája előtt.  Olvasói nem is hagyták ezt. Annyira visszakívánták kedvencüket, hogy Conan kelletlenül 1902-ben megalkotta Sherlock Holmes orvos barátjának, dr. Watsonnak ’’régi följegyzéseit’’ A sátán kutyája címmel. Egy esztendővel később Az elhagyott ház című históriájában dr. Watson felismeri könyvkereskedőnek álcázott barátját, megkezdődött tehát a mesterdetektív kalandjának az új sorozata. Conan azonban ismét meg akart szabadulni tőle. Nyugdíjba küldte Sussexbe, méhészkedni.  Viszont az olvasók ezután is visszatapsolták kedvencüket. Három könyvet szentel még neki: A rettegés völgyét, Sherlock Holmes búcsúját és Sherlock Holmes estnaplóját.

Holmes az álöltözet mestere, jó színész, erőteljes, mint Vidocq. Dupin és Holmes sok tekintetben rokonok. Mind a ketten erős dohányosok, kedvelik az esti sétákat, a matematikus észjárású ellenfelet tartják mindketten a legveszélyesebbnek, mind a kettő jó családból származó és megrögzött agglegény, mindkettő szereti kitalálni segédje néma gondolatait, mindkettő különc, és mindkettő az ökle helyett az eszére hagyatkozik. Sherlock Holmes annyira megihlette az írókat, hogy olykor-olykor megkísérlik visszahozni őt a túlvilágról, és papírra vetik kalandjait.

Conan, Holmest egyik szeretett tanárjáról mintázta, Watsont pedig saját magáról próbálta. Sokan boncolgatják még mindig a Holmes sorokat, hogy némi fantáziával felfedezhessenek valami újat. Kibe volt szerelmes Holmes, milyen újságcikkeket vághatott ki, hogy szürke volt a szeme, hogyan tudott órákon át pipázgatni és elmélkedni? Szívesen játszott hegedűn, milyen volt a Baker Street 221/b alatti lakásnak a berendezése? Volt, aki azt állította, hogy dr. Watson élettársa volt Sherlock Holmes és vadházasságban éltek, ezért álcázta magát később Sherlock.

Conan volt az utolsó, aki a regény és a novella eszközeivel kísérelte meg felépíteni a nyomozás sajátos műfaját anélkül, hogy kudarcot vallott volna. Voltak követői ebben a törekvésben, de az ő műveik nem állják a versenyt. Ezen még Georges Simon népszerűsége sem változtathatott.

Viszont, hogyha megemlítenék még valakit az nem más lenne, mint a  detektívtörténet koronázatlan királynője, az angol Agatha Christie. Becslések szerint művei mintegy 500 millió példányban forognak közkézen, ennél fontosabb, hogy nagyon igényesen alkotott, és ezzel a műfajt is szalonképessé tette.

1920-ben mutatkozott be hírneves mesterdetektívjével, Hercule Poirot-val: Rejtélyes eset Stylesban. 80 kötete közül éppen a nagy választék miatt nehéz kijelölni a remekeit. Bizonyos azonban, hogy Az Ackroyd-gyilkosságok, a Tíz kicsi néger, a Gyilkosság az Orient-Expresszen, Az ABC gyilkosságok, az Öt kismalac, A vád tanúja nem hiányozhat erről a listáról.

Megragadó az ötletgazdasága. Magabiztosan, tervezett rafinériával építi föl a bonyodalmat, fölös kitérők nélkül, mégis epikus kényelemmel. Történetei szerkezete példásan egyszerű. Viszonylag zárt teret alakít ki, a gyanúsítottak fizikailag is körülhatárolt körével. Sajátos alkalmi együttlét kényszeríti a szereplőket egy közösségbe: repülőgép, vagy vonat utasai, vidéki kúriákban vendégeskedő személyek, házi mulatságra összegyűlt szomszédság, nyaralóhelyen összetalálkozott turisták, szállodai vendégek alkotják rendszerint a történeteit. Figurái olyanok, mint az olvasói: orvosok, ügyvédek, gyarmati szolgálatból leszerelt katonatisztek, ritkán művészek, kis és közepes vagyonú üzletemberek, széthulló arisztokratacsaládok sarjai, jobb módú vidéki középbirtokosok. Sztorijaiba egyenesen berobban a gyilkosság, és onnantól kezdődik a bonyodalom.
Detektívfigurái kidolgozottak: Hercule Poirot, a kopasz, nevetségesen hiú detektívzseni mániákusa, megszállottja a rendnek, ódivatú udvariassággal, franciás angolsággal és eszméletlen hatalmas nagyképűséggel rendelkezik. Jane Marple borotvaéles elméjű vénkisasszony. Mr. Quin egyenes leszármazottja Sherlock Holmesnak, még a módszereit is örökölte. Parker Pyne a karosszékéből nyomoz.

Egyik könyvét bevallása szerint csupán csak 6 hétig írta. Egyes állítások szerint Agatha diszgráfiás volt, és egyetlen egy művét sem kézzel írta, hanem tollba mondta őket.
Hogyha a műfaj jelen állását, valamint a távlatait figyelembe vesszük, nem igazán olvasnak az emberek detektívtörténeteket. Noha akadnak olyanok, akik visszanyúlnak elődeikhez, és szívesen felidéznek néhány mesterdetektívet, ilyen például Bonnie MacBird Vérében a művészet című története, ahol dr. Watson egyik elveszett jegyzetét tárja fel egy csodálatos Sherlock Holmes történet formájában. Vagy ilyen például Maria Konnikova Mesterelme című műve, ahol megtudhatjuk, hogy hogyan is gondolkodik a csodálatos Sherlock Holmes. Manapság a magánnyomozók helyét átveszik a csoportos rendőrségi nyomozó alakulatok. Ilyen például az NCIS (Naval Criminal Investigative Service), vagy CSI (Crime Scene Investigation). Kevés olyan detektívtörténet van, amelyikről nem készült volna film. Viszont akadnak olyan filmek, vagy sorozatok, ahol szerintem eltúlozzák a mesterdetektívek jelenben való elhelyezését. Úgy vélem, hogy a Sherlock című sorozat egy tökéletes példa arra, hogy miért nem létezhet a modern kori Sherlock Holmes. Ahogyan Poe is megmondta, nagy műkedvelő kell hogy legyen a mesterdetektív. Lehetetlennek tartom, hogy a mai világban egyetlen egy ember számos tudományban jeleskedjen, vagy több kultúrában is helytálljon. Annyira gyorsan fejlődik körülöttünk a világ, hogy egyszerűen nem lehet azt olyan gyorsan beazonosítani. Talán ezért is váltották le a mesterdetektíveket a bűnügyi nyomozó csoportok. Sokkal könnyebb, hogyha a feladatot több részre osztják.

Hogyha a jövő távlataiba tekintenénk bele, akkor pedig az animációs játékokat említeném meg. Rengeteg Agatha Christie, Conan, vagy akár még Poe művein alapuló játékot készítenek a fejlesztők. Az emberek egyszerűen imádják az ilyen féle játékokat, ugyanis nem annyira időigényesek, mint például egy könyv. Talán ezek a játékok jelentik majd a kulcsot ahhoz, hogy újra felelevenedjenek a detektívtörténetek, és az emberek valami újat próbáljanak majd létrehozni, nem pedig a múltat feleleveníteni.

 

„Érzékcsalódás” /Mester Betti/

      Illúzió.Mégis mi jut az ember eszébe e szó hallatán? Képzelgések, álmok, vágyak, szellemi délibábok? Vajon számít ez egyáltalán? Hisz mindenki máshogyan látja és éli meg a világot, az életet. Petrik Pál a körülötte lévő színekben látta a világot, a színek bizonyultak segítőtársának érzékei, meglátásai megfestésében, megtestesítésében. A színek hangulatot, érzelmet, az élet egy új árnyalatát mutatták meg neki. Vajon mi erre nem lennénk képesek? Mi mit látunk, ha szétnézünk? Mi mégis mit tekintünk illúziónak? Vajon maga az élet az illúzió, vagy az a jövő, az az álom, amit elképzelünk magunknak? Hiszen álmai mindenkinek vannak. Valahonnan indult az élet, és valamerre halad, de az egyén dönti el, hogy merre is. Az álmokat pedig meg kell valósítani, mert a megvalósítás vágya nélkül az álomnak nincs is értelme. Vajon ezt jelenti az „illúzió”? Azok az álmok, melyekről az álmodó is tudja, hogy távol áll a lehetségestől, elérhetetlenek? Azok az álmok, melyeket eleve kétségekkel alkot meg az ember? Azok, melyekről már a meghatározásuk előtt is tudja, hogy a csillagos ég is könnyebben elérhető? Vajon megéri ezekkel az illúziókkal „etetnünk magunkat”? Vajon ez a hasznunkat szolgálja? Hisz kevesen vannak oly szerencsések, akik el is érik a kitűzött célt, álmaikat megvalósíthatták, a fejükben látott és dédelgetett illúziók végremegtestesültek, valóssá váltak, megfoghatókká lettek. De mind ismerjük a széttört álmok érzését, mely talán akkor fáj a legjobban, mikor az ember még bízik, még hiszi, hogy van rá esélye. Ez lehet egyfajta önvédelem is. Ne merjünk reménnyel telve állni a dolgok elé? Ne adjunk neki sok reményt, hisz tudjuk, mily csekély az esély? Vajon ez nem vesz el belőlünk épp annyit, mint az, ha az álom dugába dől? Nem éri meg a kis remény, a lelkünket melengető, éltető érzés a félelem miatt, hogy rövidéletű lesz? Hisz hinni kell. Mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen. Hit nélkül az élet üres, a lélek elsorvad, megkopik, s az üresség napról napra növekszik. Sokan mondják, hogy a képzelgések, az álomszövögetések a gyerekeknek valók, hisz valaminek hajtania kell őket. De az ember miért ne tarthatná meg magában azt az álmodó, akaratos, céltudatos gyermeket? A felnőttkor nem a gyermeklét végét jelenti, hiszen a művészek is a saját módjukon kommunikálnak a külvilággal – pont úgy, ahogyan a gyermekek is teszik. Az illúzió kergetése igenis szükséges a mai emberek számára. Sokan azt sem tudják ez mit jelent. Mit jelent elveszni egy más világban, ahol a személy csak önmagát adja, nincsenek előítéletek, nincsenek megfelelési kényszerek, nem kell egy mások által meghatározott maszk mögé szorítania magát. Az illúziót, a „fikciót” sok minden megteremtheti. Egyesek festenek, mások táncolnak, van, aki zenét szerez, s van, aki olvas. Mindben előjön az ember legmélyén megbúvó lény, a meghamisítatlan, utánozhatatlan egyéniség, melytől nem lehet megfosztatni. Miért ne veszítsük el magunkat egy ilyen esemény folyamán? Miért ne vessük le magunkról a világ áltan ránk raggatott bélyegeket, láncokat? Miért ne veszítsük el magunkat, hogy aztán újra a valódi magunkra találjunk, csak azért, mert ez csak egy illúzió? Miért kéne, hogy csak ennyi legyen? Miért ne merjük megmutatni? Igen, összetörethetünk, megsemmisülhetünk, megfosztathatunk tőlük, de inkább veszítsünk el valamit, ami egy darabig a miénk volt, minthogy soha ne merjük meglátni, megfigyelni, megérezni azt az „illúziót” mely a lelkünk legmélyén él. Tegyük valódivá!

Az olvasás szeretete /Mester Betti/

A mai világban, ha valaki azt mondja, hogy szabadidejében olvasni szeret, szegény emberre úgy néznek, mint valami űrből pottyant földönkívülire. Mikor valaki nem azért olvas el egy könyvet, mert kötelező olvasmány, vagy, mert valami baj van a fejével, hanem mert szeret olvasni. A régi időkben az olvasottság, a magánkönyvtárak mérete és terjedelme volt az, ami megmutatta egy ember műveltségét. Minél több könyve volt, minél tájékozottabb volt a könyvek terén, annál jobban felnéztek rá, annál értelmesebbnek ítélték. A nemesek ugyan részesültek a kötelező oktatásban, mégis, ahhoz, hogy tartani tudják magukat rangjukhoz, helyzetükhöz és tekintélyüket megtarthassák, folyamatosan művelniük kellett elméjüket. Való igaz, ma már nem rendelkezünk rangokkal, hatalmas birtokokkal, nem tartozunk egy bizonyos réteghez, azért mégiscsak tartozunk – legalább magunknak – annyival, hogy az elménknek egy kis értelmet is biztosítsunk. Természetesen különböző stílusok is léteznek, mely teljes mértékben elfogadott, hisz nem lehet mindenki egyforma, nem szeretheti mindenki ugyanazt a műfajt. Egyesek a történelmi könyveket, mások az életrajzi jellegűeket kedvelik, míg a fiatalabb korosztály inkább a fantasy, a sciencefiction és a romantikus műfajhoz áll közelebb.

Én személy szerint elég sokszínűnek mondanám a saját olvasói ízlésemet. Olvastam már történelmi könyveket, sci-fi-t, fantasyt, romantikus regényt, detektívregényt, lélektani jellegű regényeket, satöbbi. Viszont, fontos, hogy szinte mindegyik regény volt, ugyanis az én szívemnek ez a műfaj a legkedvesebb. Félreértés ne essék, a többi műfajú mű is lehet csodálatos, lélekemelő és részletes, sőt, én kimondottan csodálom azokat, akik képesek verseket írni! Mikor az a megtiszteltetés ér, hogy elolvashatom egy barátom verseit, na, akkor ámulok el igazán, hogy mennyi mindent képes kifejezni egy öt, hat, esetleg hét versszakos „kis versecske”. Való igaz, egy hosszabb terjedelmű műben sokkal szembetűnőbben jelenik meg az író belső világa, gyönyörű nyelvünknek köszönhetően rengeteg szóval rendelkezünk, melyek segítségével rettentő sokféleképpen tudjuk kifejezni magunkat. S mégis, néha, mikor a költő lelke egy apró darabját rejti el az ő rövidke versében, az olvasó azonnal érzékeli, mennyi mindent is rejthet, mekkora nyomatékkal rendelkezhet akár egyetlen szó is. Talán a versek azok, amelyek a lehető legtökéletesebben tudják visszatükrözni a költő kusza lelki világát. Nekik nincs szükségük hosszú, komplikált, összetett szavakra ahhoz, hogy kimondhassák, ami a szívüket nyomja. S ez az, ami oly gyönyörűvé teszi.

Érdekes, hogy az első könyv, amit önszántamból olvastam el, s amelyre azt mondhatom, hogy „Igen, ez volt az a könyv, amely megszerettette velem az olvasást!”, egy 200 éve publikált regény volt.  Jane Austen: Büszkeség és balítélet című világsikerű regénye megértette velem, hogy az olvasás nem muszáj, hogy egy borzalmas, kényszerből végrehajtott büntetés legyen. Életemben először tapasztaltam, hogy élvezem az olvasást, a történetet, az egész stílust. Egyik pillanatban még a szobámban ültem egy könyvvel a kezemben, a másikban már teljesen megfeledkeztem magamról, a könyv teljesen beszippantott, én is egy karakter lettem, aki nem csak megfigyelője az eseményeknek, de átélője is. Eszméletlen megtapasztalás volt, s ettől kezdve olyan könyveket kerestem, melyek hatására újra átélhettem ezt.

Bár sokan mondják, hogy utálnak olvasni, nekik az unalmas, nem tudnak odafigyelni, nem tudja lekötni őket, én mégis azt vallom, hogy mindenki szerethet olvasni, de először meg kell találnia a „megfelelő” könyvet. S végül, az egyik kedvenc Jane Austen idézetemmel zárnám:
Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben, bizonyára elviselhetetlenül ostoba.”