Csütörtök kategória bejegyzései

Gandis Csongor: Kisfiú az utcán

Az utca hangos volt és zsúfolt. A levegő tisztaságát szágúldozó autók vad kipufogó füstje zavarta meg. A Nap sugarai is nehezen érték el a várost, sötétség volt. Unalmas bábok járták útjukat, és rótták bánatukat talpuk nyomába. Ugyanazok a bábok más-más hamis álarccal rejtve érzéseiket.  A monoton élet napról napra ismételte önmagát, sokszor már unottan. A buszon csöndes társaság tartózkodott, megkímélték egymást a kommunikálástól. A szürke, koszos ablakon keresztül minden ugyanolyan volt. Az utak, a fák, az autók, a levegő, az ég, minden ugyan olyan volt. A szél pimasz módon magával ragadta a tehetetlen, élettelen tárgyakat, és máshová repítette őket. Komolytalan volt, csak játszadozott velük. A házak falai megviseltek voltak, az idő múlásával megöregedtek, akárcsak barátaik: a kapuk és az ablakok. Viszont az egyik kapuban egy kisgyermek állt. Kezében egy pálcával hadonászott, próbálta lenyűgözni az arra járókat. Cirkuszba illő mozdulatokat mutatott be, fitogtatta ügyességét pizsamájában – öltözéke inkább volt bohócos, mint hétköznapias. A pálca néha önálló életet kívánt élni, és elhagyta a kisfiút, de a végére mindig ugyanott kötött ki: egy apró kis kezecskében. A pálca csak forgott, forgott és repült, hol a járda szélén landolt, hol a gyermek fején – ilyenkor eleresztett néhány könnycseppet, de nem mutatta ki bánatát. Az utca apró Hőse úgy gondolta, hogy megossza másokkal is örömét, és integetni kezdett midenkinek. Az arra sétáló unalmas báboknak, az elrobogó autóknak, a magasan szálló madaraknak, és a buszok utasainak. Mosolyra vonagló arca kitűnt a többi közül, egy sem volt ilyen őszinte és gyönyörű. Sajnos választ nem igazán kapott, senki sem vette őt figyelembe. De ő nem adta fel, és két kézzel folytatta lehetetlen küldetését: a boldogság kiárasztását. Szerette volna, hogy szeressék. Neki nem kellett semmi sem a szereteten kívül. Nem kellett az unalmas élet, a vadul száguldozó autók, a magányos tárgyak. Emberekre volt szüksége. Úgy gondolta, ha nincsenek, akkor majd ő csinál, de sikerét az ellenállás akadályozta meg. A csodálatos élményt a busz távolodása zavarta meg. Addig követtem szemeimmel a csöppséget, amíg a szürke üveg azt megengedte, majd a távolság egyszer csak eltörölte Őt előlem. Már csak egy mosolyt megeresztve emlékszem vissza rá, hogy mekkora bátorságot mutatott a Világgal szemben.

Reklámok

Március 15. /Mester Betti/

A magyar nép egyik legnevesebb eseményének emlékét ünnepeljük március 15-én. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hatalmas fordulatot hozott a magyar nép jövőjének szempontjából. A bátor magyar ifjak életükkel és jövőjükkel nem törődve kiálltak a hatalmak ellen, felkelést szítottak, az igazságért harcoltak, hatalmas áldozatokat vállalva hozták el a népnek a szabadságot. Először, a párizsi felkelés hírére, Kossuth Lajos csupán javaslattal állt az országgyűlés elé, melyben csak pár, „kisebb” kérést fogalmazott meg. Viszont az Ellenzéki Kör bizonyos követelményeket hiányolt belőle, így született meg a 12 pont, Irinyi József jóvoltából. Eleinte nem akartak forradalmat, békésebb úton szerették volna elfogadtatni a kéréseiket, de addigra már Bécsben is kitört a forradalom, így a magyarok is úgy látták jónak, hogy a 12 pontot nyilvánosságra kell hozni, a népnek joga van tudni az aktuális helyzetekről. A 12 pont a következő mondattal indul: „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.” – ebből is érzékelhető, hogy a magyarok közt akkoriban harcok dúltak. Nem volt béke, csak háborúskodás, nem volt szabadság, csak elnyomás és korlátozás, sem pedig egyetértés, csak viszály. Egyik politikai párt a másik ellen, nemesek a köznéppel szemben, az elnyomók az elnyomottakkal szemben, a korrupció az igazságossággal szemben. A magyar nép megelégelte, hogy állandó jelleggel uralkodnak felettük, hogy nincs semmiféle beleszólásuk saját nemzetük ügyeibe, hogy még csak a véleményüket és meglátásaikat sem közölhetik másokkal, anélkül, hogy megtorlástól kéne félniük, hogy a katonákat mind elvezényelik, hogy más nemzetekért küzdjenek és haljanak meg a sajátjuk helyett. A forradalmat leverték, szörnyű megtorlások követték a fegyverletételt, kivégzésekkel növelték a halottak már így is fájdalmasan hosszú listáját. Rengeteg bátor, értékes hazafi vesztette életét – ha nem a harcban, hát az azt követő mészárlásokban – csupán azért, mert hittek egy jobb, igazságosabb és egységesebb magyar államban. S a magyar nemzet egyik legfényesebb csillagát, legértékesebb kincsét vesztette el Petőfi Sándor halálával. Az akkor huszonöt éves fiatal költő nemes egyszerűséggel, mégis hatalmas erővel volt képes beszélni az egész nép nevében, élő szócsővé vált, s a lelkében tomboló szenvedélye másokat is feltüzelt, cselekvésre ösztönzött, bátorított, harcra hívott. Jókai Mór A márciusi fiatalság című művében így írt Petőfiről: „…a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi. Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhírnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája… Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját ércbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.”.

Így hát, ugyan március 15-én nem őt magát ünnepeljük, hanem azt, amit szimbolizált, azt, amiért az életét adta, azt, amiért érdemes harcolni: az egyenlőségért, a szabadságért, a testvériségért!