Szabó Emília: Az ember, aki semmibe veszi a pénzt

Korunk társadalmának betegsége a pénz. Manapság minden a pénz körül forog. A pénz hatalomra tör. Minden emberi értéket fölülír, mint egy számítógépes vírus. Megfertőz mindent a világon. Családok esnek szét miatta. Közösségek foszlanak szerte, házak, települések ürülnek ki. Az emberek megszűnnek Embernek lenni. Mindennek van ára, mondják, s közben semminek sem érzik az értékét. Barátság, testvériség, becsület, szolidaritás, tudás, türelem, tisztelet, hazaszeretet mind távoli, homályos fogalmakká váltak.

Szerencsére vannak kivételek is. Ilyen kivétel például a kortárs orosz matematikus, Grigorij Jakovlevics Perelman. Eddigi ötvenkét életéve alatt többször is magára vonta eredményeivel a matematikus világ figyelmét, de nem rontotta meg a pénz, és a hírnév sem. Díjak és pénzjutalmak sorozatát utasította vissza különböző, a hétköznapok pénzörvényében pörgő ember számára furcsa, néha abszurd érvek kíséretében.

Perelman orosz zsidó családban született Leningrádban, az akkori Szovjetúnió területén. Apja villamosmérnök, anyja középiskolai matematika tanár volt. Először akkor került a tudós társadalom érdeklődésének középpontjába, amikor az  1982-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Matematikai Diákolimpián minden feladatot tökéletesen megoldva lett aranyérmes.

Ugyanezen az Olimpián szerzett aranyérmet Tardos Gábor magyar matematikus is. (A versenyszabályzat alapján ugyanis a résztvevők legjobb 1/12 része aranyérmet kap). 1991-ben mindkettejüket kitüntették a párizsi első Európai Matematikai Kongresszuson, de Perelman nem ment el a díjátadásra, és visszautasította a díjat is, mondván, hogy az eredményei nem is olyan jók. Egyes források szerint a bírálóbizottság kompetenciáját marasztalta el.

A nyolcvanas évek végén a Leningrádi Állami egyetem kandidátusi címének megszerzése után a Szovjet Tudományos Akadémia berkeiben kezdett el dolgozni. Szakterülete természetesen a matematika, azon belül pedig a hiperbolikus geometria volt. Hamarosan meghívást kapott az Egyesült Államokba vendégkutatónak. Egy rövid időre el is fogadta a meghívást. A különböző amerikai egyetemek szinte licitáltak érte. Ő azonban végül megvonta a vállát és hazament Szentpétervárra a Sztyeklov Intézetbe, mondván, hogy dolgozni mindenhol, tehát otthon is, remekül lehet, csak érdeklődés kell hozzá.

Egyik legjelentősebb érdeme, hogy megoldotta a század egyik legnagyobb matematikai problémáját: bebizonyította a Thruston féle geometrizációs sejtést, és annak speciális esetét, a Poincaré-sejtést.

Mint tudjuk, a matematika rendszere pontosan le van írva, és nincsenek benne féligazságok. E rendszer egységei az axiómák, amik maguktól értetődnek, és nem kívánnak további magyarázatot, és a tételek, amelyeknek szerves részei az axiómákból és más, már létező tételekből levezetett bizonyításuk. Azokat az igazságnak tűnő következtetéseket, melyeket még senki sem bizonyított be, sejtésnek nevezik. A matematikusok életének egyik mozgatórugója a bizonyítás. Hihetetlen örömmel és érdeklődéssel tudja őket eltölteni, ha sikerül nekik valamit bizonyítani. Ha belemélyednek egy ilyen feladatba, szinte megszűnik számukra a világ. Erre példa Erdős Pál, aki kamaszként ugyanazt az egy tételt, a Pythagoraszról elnevezettet, képes volt harminckétféleképp bebizonyítani.

Henri Poincaré 1904-ben fogalmazott meg egy sejtést a három és a négy dimmenziós terek összefüggései kapcsán. Ezt a sejtést a század végéig senki, majd pedig Perelman bizonyította be. Ám, végtelen szerénységéből fakadóan, eredményeit csak egy kollégájának mutatta meg, aki nagyon fellelkesült rajta. A bizonyítás részletekben került fel az internetre. Helyességét két, egymástól független tudóscsoport is ellenőrizte, és bravúrosnak minősítette. Gondolom ez a minősítés egyenértékű azzal, amire Erdős azt szokta volt mondani, hogy „a Könyvből való”. Erdős szerint ugyanis a Könyv, mely az istennél van, tartalmazza a világ legszebb bizonyításait.

2006-ban ezért a bizonyításért a Nemzetközi Matematikai Unió Perelmannak itélte a Fields érmet. Ez a matematika területén kiosztható legmagasabb kitüntetés, melyet jelentős pénzösszeg kisér. Olyan, mint az irodalom, vagy az orvostudomány területén a Nobel-díj. 40 év alatti matematikusoknak osztják ki négy évente. Perelman azonban komoly rábeszélések ellenére sem volt hajlandó átvenni ezt az elismerést. Ugyanígy 2010-ben az egymilló dollárt jelentő Millenium díjat is elutasította.

Tette mindezt annak ellenére, hogy visszavonultan él édesanyjával, annak nyugdíjából, igen szerény körülmények között. Soha nem volt hiú, nem vágyott elismerésre, sem hatalomra, se pénzre. Elzárkózva él a nyilvánosság elől. Kollégáival se tartja a kapcsolatot. Matematikai tevékenységével is fölhagyott.  Újságíróknak nem nyilatkozik. Nem mintha titkai lennének, vagy féltené a privát életét, egyszerűen csak nem hiszi, hogy tudna olyat mondani, ami érdekelné a nagyközönséget.

Amikor eredményeit feltöltötte az internetre, nem félt attól,  hogy esetleg valaki felhasználja őket és learatja értük a babérokat. Neki az volt a fontos, hogy az évszázad hét matematikai problémája közül egy megoldódott. Nem tartotta fontosnak, hogy ki oldotta meg, örömmel töltötte el a tudat, hogy ha csak köze is van a megoldáshoz, ha csak egy kicsit is hozzájárulhatott az eredmények megszületéséhez.

A Fields érmet teljesen irrelevánsnak tartotta, mert szerinte, ha a bizonyítás jó, nincs szükség további elismerésre. Nem akart híres lenni, ódzkodott a hírnévtől, mert nem akarta, hogy megbámulják, „ mint az állatkertben”. A pénzről pedig úgy vélekedik, hogy neki, aki ismeri az univerzum működését, nincs rá szüksége.

„ A matematika a természet általános modellje, a természet pedig minden, amit ismerünk. A művészet és a filozófia is matematikán alapul, míg a tudás és a művészet a végtelenben találkoznak. Grigori Perelman egy orosz művész, hegedűszerető és matematikus, akinek intellektusa a monetáris rendszer főlé emelkedik. A milleniumi problémát csak egy ilyen ember oldhatta meg, aki okos és szerény, az ujjain számolni tudó „jet-set” mintapéldánya.” – Olvasható róla egy boszniai hírportálon.

Fura egy teremtmény. Kopott ruhák, papucscipő. Nagy, bozontos, sötét haj, borotválatlan arc, mélyen ülő zöldeskék szemek. Körmeit nem nyírja, mondván, hogy had nőjön, ha nőnie kell. Nem idegeskedik hétköznapi dolgokon. Nem akar jó autót, nagy házat, mondvacsinált tiszteletet, címlapfotót. Egyeszerűen csak él, olvas, tornáztatja az agyát. Egyik  híres modata: „Hogy ha az ember edzi a karjait, vagy a lábait, miért kerüli az agy edzését…”

Valamilyen szinten emlékeztet Forrest Gumpra, az 1995-ben Oscar díjjal kitüntetett film címadó szereplőjére. Neki a „mama azt mondta, hogy pénzből csak annyi kell, hogy az ember becsületesen meg tudjon élni. A többi csak flanc.” Ő a mama minden szavát megfogadta. Ezt is. Mikor már nem volt szüksége pénzre, ingyen nyírta a füvet, mert szeretett füvet nyírni. Kívül maradt a társadalom romlott pénzközpontúságán, csak azt tette, ami jólesett neki, és ami hasznos az embereknek. Pénztelen boldogságát nem ronthatta meg, Esterházy szavaival élve, „se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg”.

Ezt teszi Perelman is. A panellakásbéli szomszédok ritkán látják. Szerintük szegénységben él, de valószínűleg ő ezt a szomszédairól állítaná. Jól érzi magát a temérdek könyvei között, a maga kis hiperbolikus világában, amely, úgy tűnik, szebb és jobb, mint a miénk, az euklidészi világ.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s