Mester Betti: Valódi és hamis

Az ember társas lény. Még jó, tutira meg is kattannánk, ha nem így volna. A különc, félrevonuló típusokat így is bogarasnak bélyegzik. Az embernek szüksége van kapcsolatokra, körülötte élő és tevékenykedő emberekre, közösségekre, melyeknek tagja lehet. Hatnia kell másokra, és másoknak is hatniuk kell rá. De vajon ezek a hatások mindig jók-e, vajon az előnyére formálja-e a személyt? Az ember mindent összeszed a környezetéből, legyen az jó, vagy rossz – egyes dolgok akkor is ráragadnak, akár tetszik neki, akár nem. Ahogyan a féldrágaköveknek szükségük van a csiszolóporra ahhoz, hogy lecsiszolódjanak, elérjék tökéletes, gyönyörű, csillogó formájukat, így az embernek is csiszolódnia kell. Amíg az őt körülvevő erkölcsi, elvi és emberi befolyások az előnyére változtatják, addig a csiszolódás okozta fájdalom megéri, kifizetődik végül. De nem szabad közben elfelejtenünk, hogy kik is vagyunk, mit is hordunk magunkban igazán, hogy változni akarunk, nem megszűnni. Két nagyon eltérő személyiségtípust különböztetünk meg: az extrovertáltakat és az introvertáltakat. Míg az extrovertáltak kifelé forduló, könnyen barátkozó, magukat állandóan másokkal körülvevő személyek, addig az introvertáltak befelé fordulnak, nehezebben barátkoznak, elkülönülnek – de nem jelenti azt, hogy nekik nincs szükségük barátokra.

„A barátság összetett, támogató emberi viszony.” És épp itt kezdődik a probléma. Támogatás. Na, ez vajon mit is jelent igazából? Tudják ezt egyáltalán az emberek? Képesek rá? Támogatni szó szoros értelemben azt jelenti, hogy a másik támaszává, támpontjává válni. Megerősíteni, egyensúlyban tartani, biztosítani számára az utat, amelyen halad. Vannak olyan személyek, akik úgymond erre születtek, mások segítésére. Nem kell rögtön pszichológusokra, „lélekturkászokra”, mások problémáival foglalkozó és azt kitárgyaló szakemberekre gondolni. A legtöbben észre sem veszik, hogy mennyire is támaszkodnak egyes barátaikra, családtagjaikra – egészen addig, míg azok valamilyen okból már nincsenek ott. „Az ember csak akkor tanul meg valamit igazán értékelni, amikor már nem szerezheti vissza többé” – és milyen igaz! Gondoljunk csak, mondjuk a bizalomra. Na, azt milyen könnyen és gyorsan el lehet veszíteni. Mind másét, mind a sajátunkat a másik felé. Milyen tünékeny, törékeny dolog is. Már, ha az ember nem tanulja meg időben értékelni. Ha a kezedbe adnak egy irtó drága, gyönyörű, káprázó, iszonyúan törékeny tárgyat, olyan szorosan tartod, úgy óvod és véded, mintha a legkönnyebb szellő is kilökhetné a kezedből. Nos, így kéne a bizalommal is. A kialakulásához és megszilárdulásához sok időre van szükség, míg annál kevesebb a megsemmisülésére.

Az ismerősök és a barátok közt hatalmas különbség van, bár ezt sokan nem érzik. A barátság sokkal, sokkal mélyebb dolog. Egy barát attól barát, hogy megért, próbál igazán megismerni, törődik veled, nyitott feléd, bízik benned, elfogad téged olyannak, amilyen vagy. Míg az ismerős köszön, ha meglát az utcán, talán felteszi a szokásos közhelyes kérdést („Hogy vagy, mi újság feléd?”), de a válasz már nem érdekli, felkeres, ha szüksége van a segítségedre, de te ne keresd, ha neked volna szükséged rá. Persze, ez nem törvényszerű, de általánosan elfogadott vélemény. Szinte nevetséges, hogy egy barát mennyire gyorsan csúszhat le az ismerős kategóriába. Minden, amit stabilnak hittünk a kapcsolatban, az egymásnak megosztott titkok, személyes gondolatok, vélemények, érzelmek – ezeknek mind biztonságot kéne nyújtaniuk, nem félelmet. Ha mást nem, olyan alapon, hogy „a másik is megosztotta velem a titkait, megbízott bennem, akkor nekem is így kéne”, vagy netán a „kétlem, hogy elárulna engem, hisz tisztában vele, hogy én is mennyi mindent tudok róla, ha ő köp, hát én is” alapon. Igaz, ez elég érzékelten és undorító hozzáállás, de ha egy kicsit is őszinték vagyunk (legalább magunkhoz), akkor be kell látnunk, az egyik megfordult már a fejünkben, legalább egyszer. Elég gáz, de az önvédelmi ösztön még mindig jobb, mint a naivitás, a túlzott hit másokban, hisz nem mindenki akar jót a másiknak. Az egészséges keretek közt tartott védelmi ösztön igenis hasznos és helyénvaló. De vissza a személyiségtípusokhoz!

Egy extrovertált személy azt szereti, ha sokan veszik körbe, ha bármerre megy ismerősöket lát, ha mindig van valaki, akihez beszélhet. De vajon mindaz a sok ember, aki körülveszi, valóban a barátja is? Lehetséges ez egyáltalán? Hogy valakinek 30, 40, vagy akár 50 igaz barátja legyen? Én kétlem. Szerintem az ilyen barátságok mind felszínesek, semmitmondók, értéktelenek. Az emberek ilyenkor színészekké válnak a saját életükben, felteszik magukra az „én boldog és elégedett ember vagyok” maszkjukat és mosolyt imitálva osztják meg másokkal életük legjelentéktelenebb részleteit. Semmi komolyság nincs benne, semmi mélység, semmi valódi. Azért veszik így körbe magukat, mert ilyenkor úgy érzik és abban bíznak, hogy azok az emberek mind törődni fognak velük, hogy fontosság válnak számukra. De nem a mennyiség, hanem a minőség számít! Ha több ilyen személy van egy társaságban, megindul a versengés a figyelemért, egymás szavába vágva, hangjukat egyre jobban emelve próbálnak kitűnni a tömegből. Vannak, akik azt hangoztatják, hogy nem vágynak figyelemre, nem akarnak a központban lenni, mégis pontosan azt keresik. Hogy másnak hazudnak ilyenkor, vagy önmagukat is becsapják, azt nehéz megmondani. Szinte paranoiássá válnak, hogy mindenki őket figyeli, hogy állandóan őket fürkészik, hogy mit csinálnak, hogyan néznek ki, mit gondolnak (merthogy ilyenkor a „bírálók” még a másik gondolatait is jobban tudják, mint ők maguk – legalábbis szerintük). Csakhogy pontosan így kerülnek a figyelem központjába, amit állítólag annyira próbáltak elkerülni. De miféle élet az ilyen? Úgy élni, hogy minden lépésedre, szavadra, gondolatodra vigyáznod kell, előre azon aggodalmaskodva, hogy na, ehhez vajon mit fognak szólni?! Ha ezt, vagy azt kimondod, vajon a másik mit tud benne félreérteni? Ha valamit csinálsz, ha vélemény nyilvánítasz, azt hogyan tudja a saját maga felé vetett támadásként értelmezni? Ez nevetséges. Jó, hogy nem járunk már lábujjhegyen, próbálunk elbújni, még levegőt venni sem merve. Na, nehogy már mások határozzák meg, hogy hogyan éljünk! Az a lényeg, hogy te önmagad légy, úgy élj, ahogyan neked tetszik, olyan emberekkel körülvévén magad, akikkel jól érzed magad. Nem pedig felszínes, egymást a másik háta mögött kibeszélő társaságok tagjaként. Vannak sokkal fontosabb dolgok az életben, mint azon agyalni, hogy mások mit gondolnak rólad – azt hagyd meg a gyerekeknek!

Az introvertáltak teljesen mások. Ők nem szeretik, ha sokan vannak körülöttük, ha őket figyelik, ha meg kell nyílniuk másoknak (még ha csak látszólagosan is). Gyakran bélyegzik meg őket a kívülálló, fura, vagy antiszociális jelzőkkel. Pedig nem arról van szó, hogy másokat nem tartanának „elég jónak” ahhoz, hogy barátkozzanak velük, egyszerűen csak jól megvannak magukban, elég nekik az a néhány barátjuk, akikről őszintén elmondhatják, hogy megértik őket, hogy rájuk bízhatják a gondolataikat anélkül, hogy árulástól kéne tartaniuk – ugyanis mindenki ettől fél a legjobban, hogy a másikba vetett bizalom végül visszaüt. Ez annyira visszataszító. Annyira kevesen vannak az ember környezetében, akire azt mondhatná, hogy feltétel nélkül, teljesen megbízik benne – de nem csak abban, hogy egy bizonyos titkot vagy gondolatot rábízzon, hanem abban is, hogy tudja, nem kell félnie attól, hogy a másik valaha is elhagyja, cserbenhagyja. Mert néha fontosabb az állandó, támogató jelenlét, mint az, hogy néhány fontos vagy kevésbé fontos dolgot megosszunk. Egy introvertált személy általában egy másik introvertáltat keres maga mellé, mert az őket legmélyebben jellemző dologban egyeznek – mégis, megnyílni éppoly nehéz. Ez nem jelenti azt, hogy egy introvertált és egy extrovertált nem barátkozhat. Egy extrovertáltnak szintúgy szüksége van igazi, mély kapcsolatra, mint mindenki másnak, és egy introvertáltnál jobb bizalmast keresve sem találhatna. Viszont éppen ezért, a nagyobb kockázatot az introvertált személy vállalja, amennyiben bizalmat szavaz a másiknak.

Érdekes, hogy egy ember mennyire meg tud változni mások társaságában. Nemcsak viselkedésben, de a másik ember felé való álláspontjában is. Jennifen Niven-nek sikerült igazán megragadnia és megfogalmaznia ezt a jelenséget: „Semmi nem köti jobban össze az embereket, mint amikor megítélnek másokat”. Egyszerűen gyomorforgató, szánalomra méltó, mikor valaki annyira szeretné elfogadtatni magát, hogy önmagát meghazudtolva, olyan nézeteket vall és olyan véleményekkel ért egyet, amelyekkel normál esetben, soha nem egyezne. Milyen mélyre le tud süllyedni egy ember, csak azért, hogy megszerezze azokat a látszólagos „barátokat”. Mikor az ember végignéz egy ilyen jelenetet, akaratlanul is belegondol, hogy a másik vajon végül érzett-e bármi féle bűntudatot. Akár maga iránt, hogy ennyire gyenge jellem volt, hogy hagyta magát befolyásolni mások által, vagy akár a másik fél vagy dolog iránt, melyet cserbenhagyott. Ki tudja? De nem is ez a lényeg. Az embereket valóban az hozza össze a legjobban, hogy egy közös célért küzdenek – de mennyire szánalmas már, mikor ez a cél nem más, mint egy harmadik személy kibeszélése! Pletykálás, hazugságok terjesztése, más felett való ítélkezés, ez az általános iskolába való, nem a felnőtt emberek közé. Néha úgy érzem magam, mint egy apró faluban, ahol az idős asszonyok kiülnek és minden arra járó és nem járó személyt kiveséznek, mert nincs jobb dolguk. (Ne vegyék sértésnek a falusiak!) Persze, senki sem tökéletes. Mindenki keveredett már hasonló szituációba akarva, akaratlanul. Nem igazán tudom elképzelni, hogy valaki őszintén kiállhatna és kijelenthetné: ő ugyan még soha senkit nem beszélt ki annak a háta mögött. (Nos, ha még is, hát, minden tiszteletem!)

Természetesen nem sorolható be mindenki ebbe a kategóriába, ugyanis az embert nemcsak ez a két személyiségtípus határozza meg, hanem az erkölcsi, lelki és elvi nézetei, az önértékelése, valamint a neveltetése is. Rengeteg mindent hozunk otthonról. Az, amilyen igazából vagy, távol az otthoni légkörtől, egy teljesen más közegben, sokszor visszatürközi a szülőket, a családot, azokat, akik olyanná neveltek, amilyen vagy. Kivéve, ha szerepet játszol, ha két féle személyiséget rejtegetsz: egyet a meghitt, családi közösségben és egyet a kevésbé fontosak közt. Sokan teszik ezt, félnek az el nem fogadástól, így próbálnak olyanok lenni, amilyenek igazából nem, de közben jól tudják, hogy az „elfogadott” közegben nem tudnának úgy viselkedni, így az álarcot le-fel véve élik életüket. Szerencsére különbözőek vagyunk. Vannak, akik bármit feladnának azért, hogy a brancshoz tartozzanak, míg mások hagynák, hogy velük bármit tegyenek, de önmagukat soha nem tagadnák meg. De talán épp itt kéne keresni az emberi különbözőségek szépségét. Épp emiatt ütődünk, verődünk, csiszolódunk a legtermészetesebb módon, hogy ennyire mások vagyunk, mert nem csak azt tanulhatjuk meg a másiktól, hogy milyenek legyünk, hanem azt is megláthatjuk, hogy milyenek soha nem akarunk lenni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s