LEÁNYRABLÁS BUDAPESTEN /Mester Betti/

A történet – főként – 1900-ban játszódik, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia egyik fővárosában, Budapesten. A regény igazából két idősíkon fut. Egyszerre olvashatunk az 1896-ban történt eseményekről, és a jelen történésekről 1900-ban. A történet szerint Hangay Emma felutazik Budapestre 1896-ban, s ott elrabolják őt. Az első fejezet vele kezdődik, melyben narrátor meséli el elrablásának körülményeit. A következő fejezetben már ugrunk is az időben, 1900-ban találjuk magunkat az említett Emma húgának, Hangay Emíliának fejében, aki elhatározza, ő ugyan nem adja fel, elutazik Budapestre és megkeresi a nővérét.

Böszörményi Gyula fantasztikus részletességgel szőtte össze az idő és a titkok szálait. Egy fejezetet olvashatunk a múltból, a következő hármat pedig a jelenben. A múlt sokkal nagyobb lépésekkel halad, ugyanis igyekszik utolérni a jelen történéseit. Érdekes, hogy a történet java részét Miliként éljük át, az ő fejében vagyunk, ő az, akit a leginkább érzünk és értünk, mégis előfordulnak olyan fejezetek, mikor megjelenik az egyik narrátor – aki Emmát kíséri végig, de nem csak a tetteibe, hanem érzéseibe és gondolataiba is belátást enged –, míg van egy másik narrátor is, aki nem más, mint Mili maga. Ez ugyan kicsit összekuszáló lehet, hisz olyan dolgokat mesél el, amelyeknél ő jelen sincs, elmondja, hogy mi történik, miközben ő a házban teázgat – de talán épp ez az, ami érdekessé, különlegessé teszi a könyvet.

A negyedik fejezetben végül megjelenik a másik főszereplő, aki köré az egész regény épül. Ő nem más, mint Ambrózy Richárd báró, a magándetektív. Az ő karaktere egy (lehetőleg) minden érzelmet nélkülöző, csupán a józan eszére támaszkodó jellem, aki elég érdekes nézeteket vall a női nemről, melyet az írónál jobban senki sem tudna megfogalmazni, így én sem próbálom meg. „Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák. S ezt bizony nem sértő szándékkal, csupán tudományos tényként vallotta, amin épp úgy nem szabad megsértődni, mint ahogy a ló sem bántódik meg azon, ha azt állítják róla, hogy négy lába van.” Tehát a báró egy rettentően okos, talpraesett, csavaros eszű, félelmet nem ismerő detektív, akit senki és semmi nem tud eltéríteni attól, hogy megoldjon egy rejtélyt. Minden apró részletet észrevesz – például az újságpapír sarkába írt telefonszámot –, minden nehézség nélkül összeköti a dolgokat, mindben a logikát és az indítékokat keresi, s soha, semmilyen esetben sem ítél elhamarkodottan.

Tisztában van azzal, hogy az „igazi” detektívmunka nem úgy történik, mint Sir Arthur Conan Doyle könyveiben, egyetlen apró információból még nem lehet kiolvasni a halál okát és mikéntjét – a detektívmunka információgyűjtést jelent, melynél nemcsak az ész szükséges, hanem a türelem is, a jó időzítés. Viszont legyen bármilyen lángelme is, egy durva, érzéketlen tuskóvá válik, ha szoknyát lát, s épp ebből adódóan válik a regény piszkosul humorossá. Nemcsak, hogy Mili nem egy tyúkeszű, kisvárosi liba, de majdhogynem olyan eszes és furfangos, mint maga a báró, s ezt használva próbál részt venni a nyomozásokban – s teljesen az őrületbe kergeti a szegény bárót. Richárd elképzelhetetlennek, sértőnek, megvetendőnek érzi, hogy egy leány – EGY LEÁNY! – belekotnyeleskedjen az ő fensőrendű munkájába, s – minden bizonnyal – tönkretegye azt. Csakhogy Milit igazi, kemény fából faragták, s nem adja fel holmi rátarti, pökhendi bárócska miatt.

Az ő szócsatáik, versengéseik, háborúik azok, amelyek igazi, jó fűszerezést adnak a regénynek. Mivel az olvasó Miliként éli meg a dolgokat, így egyszerre két síkon fut maga a nyomozás is: Mili ötletei, meglátásai, sejtelmei állnak szemben mindazzal – a kevéssel! –, amelyet a báró megoszt vele. Így az olvasó „nyomozhat” a báróval, Milivel, de úgy is dönthet, hogy egyiküknek sincs igaza, és maga próbál rájönni az igazságra.

Lényeg a lényeg: Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Edgar Allan Poe mind lenyűgöző detektívregényeket hagytak hátra számunkra, mégis minden tiszteletem Böszörményi Gyuláé, aki nem csak egy egyszerű detektívregényt adott nekünk, melyben csodálatos, új karakterekkel nyomozgathatunk, de megismerteti velünk az 1900-as évek Budapestjét, az akkori szokásokat, a város kinézetét, szlengjét, a lebilincselő „másságát”, melyből szabadulni többé nem lehetséges. Bár, ha őszinte akarok lenni, az író olyan függővégeket adott a könyveknek, melynek hatására legszívesebben felutaztam volna Budapestre, s egyszerre könyörögtem volna a folytatásért, és förmedtem volna rá, hogy hogyan lehet valaki ilyen kegyetlen?! Egy szó, mint száz, Böszörményi Gyula ezúton végérvényesen is a kedvenc magyar írómmá vált, s már számolom a napokat a sorozat utolsó részének megjelenéséig!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s