Petrik Pál – Szabadkai utca (1952) /Nagy Andrea/

Petrik Pál, szabadkai születésű festőművész és díszlettervező Szabadkai utca című festménye első pillantásra igencsak szembetűnő és magával ragadó.

Talán nem véletlen, hogy e festmény erőteljes vonzerővel hívja közelebb magához a megtekintőt, hiszen aki szabadkai születésű, annak lelkében tiszta és határozott érzelmekként jelenik meg a város minden sajátossága, annak egyedisége, hangulata és eredetisége. A festményen ezek az érzelmek tükröződnek vissza a festő szívéből, oly módon, hogy egy kívülálló is varázslatos benyomásként éli meg a festmény révén, átitatja őt azzal a szabadkai légkörrel, amit a városiak személyesen is tapasztalhatnak. A festmény neoimpersszionista stílusúnak tűnik, egy látvány első benyomásának, melyen erőteljesen dominál az egyik alapszín, a sárga, helyenként megjelenik a kék, de csak bujdosva, árnyaltan, valamint szembetűnik ezek komplementer színe, a zöld, a fák, ahogyan kiegészítik és életszerűvé teszik a vásznat. Azonban a kép határozottan nem impresszionista, hanem annak modernebb változata, ugyanis a színek csak helyenként olvadnak össze, főként erős határ áll közöttük, melynek hatására ez a megfestett pillanat reálisabbnak hat, mint egy kora impresszionista fényjáték. A képet még az teszi valósághűvé, hogy a közelebbi tárgyak kontúrjai erősebbek, a tárgyak határozottabban elkülönülnek egymástól, a távolabbi színek viszont összemosódnak, mintha egy fényképezőgép objektíván keresztül szemlélődnénk. A kép tere gazdagon kitöltött, minden részét ellepik a színek, a mozgás. Bal oldalán megfigyelhetünk egy sötét vonalat, egy karót, mely a festmény méretéhez képest 3:1 arányban foglal helyet. Másik oldalán a zöld fasor vagy fasorok bal alsó saroktól a jobb felső sarokig mozdulnak, ami harmonikussá alakítja a teret. Petrik Pál ebben az időben, 1952-ben, a Szabadkai Népszínház díszlettervezőjeként dolgozott, tehát javában ismerte az otthoni kultúrközeget, a város mozgását, melyet észre is vehetünk a vászonra festett hétköznapi emberek mozgolódásaként, ahogyan egy hétköznapjukat élik, ahogyan teendőiket végzik.

Ennek az egyszerű pillanatnak, és Szabadka sárga épületeinek és köveinek, régi, poros utcáinak látványától nyugodt, mégis apróan szikrázó érzés kerít bennünket hatalmában, hogy ma is lesz egy holnap, holnap is lesz még egy nap, az élet állandó mozgásában, ahol mindig lesz egy város, melyben mindig akad teendő.

Vers a festményről:

Petrik gondolatai a színekről

Volt neki sárgája.
Tiszta, aranyló, napsugaras,
olyan amiben szívesen lépked az ember.
De piszkos is volt,
amikor elmosta az eső.
Elmosta, majd újramosta,
amíg teljesen be nem terítette,
majd megfojtotta.
Kékje viszont az esőnek sem volt.
Nem volt kékje Szabadának.
Zöld volt az mindig is,
tavasszal sietett,
ősszel pedig megatartotta,
ameddig csak lehetett.
Azért én teszek bele kéket is,
Hogya majd lehessen mondani:
Szabadkának ez is volt.

Kosztolányi Dezső – Szabadka

Gyerekkorom, mindig téged kereslek,
ha járom a poros-boros Szabadkát.
Mióta labdám elgurult itt,
nem ér az élet egy fabatkát.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s