El-vándorlás? /Zsoldos B. Brigitta/

 

Általános iskolai osztálytalálkozóra készülni az elmúlt évek számától függetlenül mindig izgalmas dolog. Várakozással teli időszak, mely kérdések százát veti fel, felébreszti gyermeki kiváncsiságunkat és türelmetlenségünket, s a napok pergésével már alig várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor feltünnek a rég nem látott arcok, s minden egyén sorsáról szétoszlik a homály. Alapvetően magam is effajta izgalommal vágtam bele egy találkozó szervezésébe közel két évvel ezelőtt. Nyárvégi eseményt terveztünk, melyből karácsonyi party lett, tekintettel a külföldön tartózkodó egykori iskolatársak kiemelkedően nagy számára. A névsoron végighaladva három ismerős név közül rendre kettőről kiderült, ők már elhagyták ezt az országot. A szervezés, kapcsolatkeresés heteiben egyre inkább egyetlen kérdéssel vártam az ominózus találkozót: „Valóban annyival többet nyújthat egy idegen ország, s csak ismét a magam naiv hozzáállása az, hogy mégiscsak itthon lehetek igazán otthon?” Szinte riporteri hangulatban faggattam végig sorra a jelenlevőket arról, hová, miért mentek, s azt kapták-e amire számítottak. Első hallásra kusza információáradat volt a kérdéseimre adott reakciók sora. Sokszinű válaszrengetegben találtam magam ismerősök és idegenné vált ismerősök között. Őszintének tűnő, vágyakozó, önmagukat is áltató, de még reményteljes arcok tömege. Bolyongtam. Azt éreztem egyértelműen, kevés körülöttem az igazán boldog ember. Lassan letisztultak a hallott sorok, mondatok. Néhányuk anyagi sikert könyvelhet el a kinn töltött éveknek köszönhetően, mások még mindig helyüket keresik a „nagyvilágban”, de otthon mindegyikük kizárólag itthon érzi magát. Odakint – bárhol is legyen az – mindegyikük, ki egy kicsit is őszintén vallott, belátta, nagyszámban szembesülnek a sztereotípiákkal és általánosításokkal, melyek rájuk mint bevándorlókra vonatkoznak. Az emberek távolságtartóak, a kollégák érdektelenek és ridegek, beszélgetni csak más kivándoroltakkal tudnak. Vegyes érzelmekkel raktároztam emlékeim közé e találkozót. Bántottak a kusza sorsok, de valamiféle elégedettséggel teli melegséget jelentett a tudat, hogy én mégsem vagyok oly naiv és igénytelen, amiért egyszerűen jól érzem magam itthon.

Egyre gyakoribbá váltak újév után a hírek átvonuló migránsokról. Egyik nap már száz fölé emelkedett az illegális határátlépők száma. Döbbenet. Egy héttel később már napi két-, sőt háromszáz emberről is beszéltek. Fiatalok és idősek, nők és gyermekek otthonukból elűzve, vándorlásra kényszerítve. Képek a gyermekét a csupasz földön ülve szoptató anyáról, a hidegtől kezeit tördelő alig páréves gyermekről, férfiakról, akik mindössze egy kis hátizsákkal felszerelve tettek meg már eddig is óriási utat, s végcéljuk még igen messze van. Nyomasztó volt már a televízió képernyőjén keresztül is látni e képsorokat. Ártatlan emberek sora, kik egyszerűen csak rossz helyre születtek, s azon alapvetőnek tűnő cél érdekében, hogy megmaradni, élni tudjanak, kénytelenek távolra vándorolni otthonaiktól. Minden pillanatban ki vannak szolgáltatva idegen országok politikai rugalmasságának, a helyi emberek toleranciájának, idegenek jóindulatának vagy ellenszenvének. Állapotos kismamát mutatott a híradó, akit láthatóan csak hetek választottak el attól, hogy életet adjon gyermekének – valahol. „Mi kényszeríthet egy anyát ilyen mértékű rizikó vállalására? Milyen állapotokat elhagyva indulhatott útnak? S milyen körülményekre számíthat, miközben – álláspontom szerint – élete legkülönlegesebb kalandja vár rá azzal, hogy anyává válik? S akkor mivel nem vagyunk mi elégedettek?  Mi is az a szörnyű és elviselhetetlen körülmény, mely elől mindenáron inkább a kiszámíthatatlant választják az itteni emberek? Ilyen mértékben különböznek motívumaink, s mindaz amiben értékeinket keressük? ” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok sorát indították el bennem a látott képsorok a múlt év kezdetén. Egyszerre éreztem azt, én is tenni szeretnék valamit, valamilyen módon segítenék, ha tudnék. Örömmel láttam a segélyszervezetek aktív közbenjárását, önkéntes csoportok gyors szerveződését, s noha adománycsomagot küldtem magam is, mégis valamiféle lelki megnyugvás volt látni, van aki tesz és segít a bajbajutottakon.

A tavasz váratott magára. Hosszú ideig tartották magukat a zord, csípős reggelek és esték. Egyre gyakrabban lehetett látni arab kinézetű kisebb-nagyobb embercsoportot a környéken is. Feltűntek a vasútvonal mentén, csendben, egyhangúan ballagva az országhatár irányába. Találkoztam velük a pékségnél hétvégenként reggelente, amikor az üzletbe belépve nem feltétlenül a kellemes friss kenyérillat volt ami várt, hanem sokkal kellemetlenebb emberszag, mely az idegen külsejű csoport tagjai felől áradt. A lehetőségekhez mérten nagy ívben kikerültem őket, miközben éreztem, amint az arcomra a megértő enyhe mosoly helyett –  melyet mutatni kívántam – valami torz, szánalommal és megdöbbenéssel teli grimasz ült ki. Egyik alkalommal, amikor a szombat délelőtti bevásárlasból hazafelé sétálva két migráns megállított, és fellelhető pénzváltó felől kérdezett, illedelmesen és alapos útbaigazítást nyújtva válaszoltam, de a riadtság érzete, melyet az általuk való megszólítás okozott, hazáig elkísért. Nem éreztem már azt a nemes segítő szándékot, melyet a tévéhiradó beszámolóit látva önmagamban felébredni véltem. Inkább csak örültem annak, hogy elmúlt, vége, kiszabadultam a társadalmi elvárásoknak megfelelni akarásom szülte kényszerhelyzetből, mely teljességgel ellentmondott az adott pillanatban érzett belső állapotomnak.

Néhány nappal később edzésről tartottam hazafelé. A víztorony felé haladva megcsodáltam az újjászülető, ismét zöld ruhájában tündöklő hatalmas parkot. Bőrömön éreztem a még picit hűvös, de már bársonyosan simogató tavaszi szellő puhaságát. Beszívtam a zöldillattal teli, friss, sűrű levegőt, s éreztem önkéntelenül is mosolygom. Nem is bántam. Felszabadító érzést nyújtott karikázva suhanni a naplemente utáni narancsos szürkület andalító hullámain, s az, hogy bolond módjára vigyorgok, vajmi keveset ronthatott ezen az érzésen. Eleve kicsi volt az esély arra, hogy bárki is megláthasson. Kiérve a parkból az út és a vasúti sínpár találkozásánál furcsa, sötét tömegre lettem figyelmes. Lassan andalogó csoport volt, mely nagyjából negyven-ötven főből állt. A homály nem engedte tisztán látni arcukat, és barna bőrük még sötétebbnek tűnt az estében. De az tisztán kivehető volt, hogy egyetlen nő, vagy idős, vagy gyermek sem volt köztük. Életerős, fiatal férfiak sora, akik határozott meneteléssel, kimérten haladtak észak irányába a sínek mentén. Görcsösen rántottam meg a kerékpár fékét, mely csikorogva, nyekeregve kényszerítette az eszközt megállásra. Amint letámasztottam egyik oldalon a lábam, azon nyomban úgy éreztem földbe is gyökerezik. Jéghideg borzongás futott végig csupasz karomon és lábamon. A tömeg folyamatosan vonult előttem, miközben minden tagjának kéjelgő, faló tekintetét a testemen éreztem. Undor és jeges remegés kerített hatalmába, miközben fennmaradt lélekjelenlétemnek köszönhetően megfordítottam kerékpáromat s felpattanva rá, teljes erőből kezdtem el tekerni az ellenkező irányba. Noha már kimondhatatlanul melegem volt – miközben tovább remegtem -, százszor is megbántam, hogy nem a lötyögős, bő mackófelsőmben indultam el.

A májusi napfényben sütkérezve kávéztunk régi jó barátnőmmel, egykori iskolatársammal, aki hosszú hónapok után végre ismét haza tudott jönni Németországból. Miután kiveséztük a gyermekeinkkel kapcsolatos, házastársi kalandokról szóló és ki-mit hallott a közös ismerősökről címszavakkal illethető témáinkat, aktualitása miatt előkerült a migránstéma is. Ő is beszámolt arról, hogy mostanra már nemcsak hogy elérte az áradat Németországot, de mind gyakoribbak a rendbontások is. Elmondta, ez állandó téma kolléganőivel a reggeli kávé mellett – azokkal a helyi kolléganőkkel, akik néhány hónapja még szóba sem kívántak állni vele.  A beszélgetés alatt azon kaptam magam, hogy folyamatosan mély felháborodásomat ecsetelem, amiért mindennapi nyugalmamat bolygatják az idegenek, s eszembe nem jut azzal foglalkozni, vajon ki, s mi módon segít a rászorulókon. A felébredő lelkiismeretemet azonban azonnal helyrebillentette beszélgetőtársam helyeslése és egyetértése a témában.

Migránsválság ide vagy oda, a nyári Palics és környéke mégiscsak turistákkal teli. Lehetetlenség akár hétköznap délután is úgy végigsétálni a tóparton, hogy  ne tűnjön fel egy-egy turistacsoport, sétálók tömege vagy fiatal sportolók csoportja. Ezért is élveztem fiam kora reggeli úszóóráit a medencén, melynek ideje alatt kislányommal sétálgattunk egyet a még szunnyadó tóparton. Ilyenkor csak imitt-amott láttunk kutyasétáltató párt, vagy a helyi köztisztasági vállalat takarítóinak valamelyikét. Idilli nyugalom ült a vízparton, élvezni lehetett a kora reggeli madárcsicsergést, s meglesni a mókusokat, amint elemózsiát gyűjtenek. A parti csónakház is csendesen pihent még, a csónakok leborítva, az evezők félrerakva. Elhaladva az épület mellett kislányom előreszaladt, hogy letépjen egy pitypangot. Amint könnyed léptekkel utána haladva lépdeltem a keskeny járdán az előttünk fekvő tisztás felé, szemem sarkából természetellenes színkavalkádra pillantottam. A fű megszokott lágy zöldje helyett – ahol a pitypangokat szoktuk begyűjteni – számtalan hosszúkás, piros, fekete, rikító zöld és kék valamit láttam meg. Kislányom megállt, bennem pedig ekkorra tudatosult, hogy egyáltalán mit is látok. Hálózsákok tengere, s a bennük alvó emberek sokasága. Felkaptam a lányt és futni kezdtem vissza abba az irányba, ahol az imént még egy sétáló öregurat láttam. Szívem a torkomban dobogott, nem is értettem, lányom mit kérdez tőlem, csak a hangját érzékeltem. Egyedül dobhártyám lüktetése volt számomra hallható, mert féltem. Kimondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul féltem. Hogy volt-e rá reális okom? Nem. Hogy szorongás tölt-e el mindmáig, ha az esetre gondolok? Igen. Százszor is átgondoltam már: Mitől az undor érzése bennem, aki elfogadónak hittem eddig magam? Miért nem érdekel, ezekkel az emberekkel mi lesz, csak az, hogy innen tüntesse már el valaki e nyomorultakat? Hát milyen ember vagyok én? Hová lett a lelkem? Milyen példát mutatok a gyermekeimnek emberségről, jószándékról? De végsősoron milyen világ az, ahol minden társadalmi, szociális és ökonómiai nehézség ellenére körmömszakadtáig küzdök a megmaradásért, hisz ez az otthonom, s szeretném ha a gyermekeimé is ez lenne, miközben ez az otthon nem nyújt számomra biztonságot?  Kiszolgáltatottnak érzem magam a saját közegemben.

Az idei tél igazán kemény fagyokat hozott. Szükség is volt rá, hisz minden élő megújulásának feltétele, hogy előtte megtisztuljon. Az új tavasszal újra élem és élvezem magát a létet, hogy vagyok, itt vagyok. Az ismerős tájat – a fákat melyek még csenevészek voltak, mikor még én gyűjtöttem körülöttük pitypangot, s derék  törzsű óriásokká nőttek mostanra, mikor a lányom futkossa őket körbe. Az ismerős embereket – akik bár szintén megküzdenek mindennapjaikban a megmaradásukért, de mosollyal köszöntjük egymást minden találkozásunkkor.

Ismét kávéztunk a barátnőmmel. Rendkívül elégedetten ecsetelte, hogy van ennek a migránsválságnak pozitívuma, mert mióta ők számítanak igazán idegen bevándorlóknak, azóta az európai munkavállalókkal szemben a német társadalom sokkalinkább nyitott és befogadó. Örültem az elégedettségének, őszintén. Sajnáltam is kicsit, mikor kibukott belőle, semmi kedve visszamenni. Olyan jól, kényelmesen és felszabadultan érzi magát mindig, ha hazalátogat. Hát igen – haza. S minden dolog ellenére én is ezért érzem magam oly jól a bőrömben, akár indul újra a tavaszi zsongás, akár visszaköszön a rideg tél hidege egy-egy hajnalon: mert itthon igazán otthon vagyok.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s