Az én hősöm /Szabó Emília/

Még egészen aprócska gyermek voltam, amikor megismertem őt. Szerettem, amikor ellátogatott hozzánk. Magas, sovány nő volt. Arcán mély rónákat szántott az élet. Lassú léptekkel lépdelt az udvaron át, bal hüvelykujjával a lapockája táját masszírozta. Néhány kedves szóval illette az elébe rohanó kutyát és macskákat, majd bejött a konyhába, helyet foglalt. Anyám kávét főzött. Ő rágyújtott. Bőre tarka volt, arcán fájdalom ült, de, amint beszélgetni kezdett, nagyon szépnek tűnt. Lassan, tagolva, mély alázattal, de vidáman beszélt. Mint a tévében a mesemondók. Szeme ragyogott, hangja halkan zengett. Közben kortyolgatta a feketelevest. Ő így nevezte a kávét. A cigarettából a konyha levegőjébe eregetett füstjelek mögül játékosan csillant fel mosolya. Olyan volt, mint egy öregasszonybőrbe bújt jó tündér. Mi Éva néninek hívtuk. A nagyobb gyerekek Tanárnőnek. Amikor nem hallotta, akkor Sztapinak. Becsületes neve Sztapár Éva volt. Csantavéren született, a negyvenes évek végén. Ő volt a Sztapár család első gyermeke. Szüleit a rajongásig szerette és tisztelte. Úgy, ahogy a húgát is. Ők ketten a testvéri szeretet mintaképei voltak. Éva az általános iskolát Csantavéren végezte, majd a Szabadkai Tanítóképző diákja lett. Ladócki Gábor tornatanárnak, a város díszpolgárának az osztályába járt. Az akkori V.b-t az iskola legjobb osztályaként emlegették. Sok vérbeli pedagógus került ki közülük. Iskoláik befejeztével, ahogy az nálunk, magyaroknál lenni szokott, szétszóródtak. Szétszóródtak és nagyot alkottak. Éva is nagy volt. Pécsett magyartanárrá képezte magát, majd a mai Horvátország, akkori Jugoszlávia, területén lévő Vörösmarton kezdte el pályafutását általános iskolai tanárként. Mindig szívesen mesélt erről az időszakról. Szerette a baranyai bortermő dombokat, és az ott élő, a miénktől eltérő magyarsággal beszélő, közvetlen embereket, de főleg a gyerekeket és a munkáját szerette. A tanítás mellett részt vállalt a magyar közösség művelődési életében is. „Szavaltunk, meg színdarabot is játszottunk. Ő szerettette meg velem a verseket és az irodalmat, neki köszönhetően vagyok ma is tagja a könyvtárnak”- mondja róla Ferenc Margit 60 éves sepsei háztartásbeli, és átszellemülve, artikulálva szavalni kezdi Petőfi Szülőföldemen-jét, melyet még Éva óráin tanult. Kollégái (Keresztes Árpád kopácsi nyugalmazott tanító és Petrik László 88 éves rajztanár elmondása szerint) magánemberként kedves, barátságos, közvetlen, jóindulatú embernek ismerték. Pedagógusként pedig, mint szorgalmas, munkáját szerető, felelősséget vállaló, a gyerekekkel jól kommunikáló, igazi tanítóra emlékeznek rá. Bármennyire is ragaszkodott Vörösmarthoz, a szíve haza húzta szüleihez. Hét év után munkát ajánlottak neki Vajdaságban. Kapott is az alkalmon, és a következő tanévben már szülőfalujában, a csantavéri Néphősök Általános iskolában tanított. Tanított és nevelt. Örömmel végezte munkáját. Halk szavú, mosolygós és kedves tanárnő volt. Szeretetével és lelkesedésével tartotta fenn nebulói érdeklődését. Diákjai szerint anyai szigorral és sok-sok szeretettel terelgette őket a nagybetűs élet felé. Igyekezett a lehető legtöbb szellemi útravalót csomagolni a tarsolyukba. A tanórák után különböző szakkörökön külön foglalkozott az erre igényt tartó, a nyelvtan, az irodalom vagy a szavalás terén tehetséget mutató gyerekekkel. Időt és energiát nem sajnálva azokkal is benn maradt, akik valami miatt lemaradtak a tananyaggal. Horváth Huszta Elina 45 éves csantavéri anyuka így emlékezik rá: „Engem szavalóversenyekre készített fel. Sokat foglalkozott velem. Volt, hogy órán is elmondatta velem a verset a verseny előtt, de többnyire órák után, időt és fáradtságot nem sajnálva ült le velem, hogy átrágjuk újra és újra. Meg is lett az eredménye, hiszen tartományi szavalóversenyen első helyezést értem el, és egy nyaralást nyertem Brionira, ahová repülőgéppel utaztam a Jó pajtás újságíróival. Mondanom sem kell talán, hogy mekkora élmény volt ez nekem! Ezt az eredményt és élményt a tanárnőnek köszönhetem! Ahogy azt is, hogy saját kislányomat, Kamillát fel tudom készíteni a szavalóversenyekre, ugyanilyen sikerrel. Sőt ő már országos versenyen is lett második helyezett. Bár közvetve, de ez is Sztapár tanárnőnek köszönhető.” Itt hozzátenném, hogy anya és lánya közötti időszakban falunkból senki sem jutott ilyen magas szintre a szavalóversenyek terén. Nem kis dolog a szerb, horvát, ruszin, és sok egyéb nemzetiség és nyelv között magyarként ilyen kimagaslóan teljesíteni. A nyolcvanas években Kozma Antal akkori iskolaigazgató felkérte, hogy legyen a helyettese. Bár gondolkodva, de elvállalta a tisztséget. Arra számított, hogy így kevesebb kötelező órája lesz, tehát több időt szentelhet a szakköröknek. Ez így is lett az igazgató elvtárs komoly megbetegedéséig, amikor a tanárnő magára vállalta az igazgatói teendőket is, miközben napilapunk, a Magyar Szó gyerekrovatát szerkesztette, és gyermeklapunk a Jó Pajtás külmunkatársa volt. Természetesen továbbra is ugyanolyan energiával készítette és kísérte tanulóit a különböző versenyekre. „Egyenes, következetes és lelkiismeretes igazgató volt” – mondja róla Vituska Kornélia osztálytanító, aki osztályfőnökként és főnökként is ismerte őt. „Óriási hit dolgozott benne. Ez szülte a munkájához való professzionális hozzáállást. Maximalista volt. Velem a legapróbb részletekig kidolgoztatta az összes versmondási fortélyt, de nem diktatórikusan, inkább együttműködve velem” – meséli róla Dr. Dér Andor 30 éves orvos. – „Jól ment a versmondás, az eredmények őt igazolták. Sok dicséretet kaptam színészektől. Magát a versmondást nem szerettem meg, de sok mindenre megtanított. A felkészüléseink mindig szisztematikusak voltak, összeszedettek, tervszerűek, ezt a hozzáállást később elővehettem, ha nagyobb akadály előtt álltam. A humor része volt a felkészüléseinknek. Szerette a szójátékokat, és választékosan beszélt. Nekem úgy tűnt, hogy kiteljesedett életet élt: a macskáival, a könyveivel, a Trabanttal, sajnos állandó félelemben a betörések miatt…” Szüleit becsülettel ápolta és tisztességesen eltemette. A gyász nagyon megviselte. Soha sem házasodott meg, gyereket sem szült. Anyai ösztöneit unokaöccsén és diákjain élte ki. Nyugdíjba vonulása után egyedül élt. Hódolt hobbijának, a kertészetnek és sokat olvasott. Wass Albert volt a kedvence. Énekelt a csantavéri Musica Viva kamarakórusban Gubena Éva vezényletével. Szeretett utazni, új dolgokat látni és tanulni. Sajnos egyre ritkábban mert kimozdulni, mert többször is betörtek hozzá. Idővel többféle betegség is kikezdte testét, de lelke a haláláig vidám, fiatalos és jó maradt. A végsőkig megőrizte a tartását, finomságát, gondolatai és szavai nemességét. Ő egy hős volt. Az én hősöm, a csantavériek hőse, a délvidéki magyarok hőse. Nem harcolt harctéren, nem fogott fegyvert, nem lengetett zászlót. Nagy szavakat sem zengett, és a mellét sem döngette. Harcolt a bölcsesség eszközeivel csöndösen, a „lassú víz partot mos” módszerével. Szerény volt és csöndes. Érzékeny, sőt törékeny. Nem volt magyarkodó, csak tisztán magyar. Tisztelte szép anyanyelvét, vallását, népének hagyományait, és ha kellett, bátran síkraszállt ezen értékekért. A más nemzetiségű diákokat is arra tanította, hogy megtartsák saját nyelvüket és szokásaikat, de ne bántsák a másikakat. Személyiségével nevelte erre tanulóit. Mindent, amit tett, a magyarságért, a jövő magyar embereiért tette.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s