Katonaiskola /Mester Betti/

 

A következő néhány oldalon a katonaiskolák hierarchiáját, felépítését, belső történéseit próbálom bemutatni Ottlik Géza: Iskola a határon című regénye alapján. A regény a kőszegi Magyar Királyság Hunyadi Mátyás katonai reáliskolájában játszódik 1923-ban. A regény nem önéletrajz, bár önéletrajzi jellegű, ugyanis Ottlik Géza 1923-tól 1926-ig valóban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója volt. Sok barátot szerzett a növendékek közül, akikkel később is tartották a kapcsolatot. A regénynek két narrátora van. Az egyik Both Benedek (Bébé), aki Ottlikkal egyeztethető, a másik pedig Medve Gábor, akinek karakterét Örley Istvánról, növendéktársáról és jó barátjáról mintázta. Valamint a harmadik főszereplő Szeredy Dániel, aki pedig Sándor Károly Dániellel azonosítható. Éppen ezért is nevezhető hitelesnek az, ahogyan Ottlik leírja a katonaiskolát. Bár régi növendéktársai nemtetszésüket fejezték ki regénye felé, ugyanis túlzásnak vélték, úgy érezték, hogy Ottlik durvábbnak írta le, mint amilyen igazából volt. Viszont az én véleményem szerint, nagyon is hiteles lehetett, ugyanis a katonai kiképzés a fegyelemről, megtörésről, durvaságról szól, s Ottlik ezt nagyon érthetően érzékelteti, mutatja be a regényben.

A történet Bébéről szól, leginkább az ő szemszögéből követhetjük a történéseket, ahogyan elmeséli, hogy hogyan kezdte a katonaiskolát, milyen volt a beilleszkedés, hogyan bántak velük, teljesen őszintén, kertelések nélkül mutatja be a durvaságokat, mindenféle szépítés nélkül. Viszont nem csak a durvaságok azok, amik említésre méltóak, hanem az ő úgymond másságuk is. Olyan dolgaik voltak, amiket az egyszerű „civilek” nem is érthettek meg. Ilyen volt például a beszédmódjuk. A katonaiskolában végzett katonák később is, néhány magánhangzóval, egy-egy dühös morgással kitudták fejezni magukat, a többi katonanövendék pedig tökéletesen megértette ezeket. Ilyen volt például a „Mb!”, a „Hmp” (ezekre nincs egyértelmű fordítást), „He?” (Mi?, Ki?, Mi a szösz?, s mégis egy-két hanglejtéssel és pillantással teljesen más, mélyebb értelmet is nyert ez a rövid szó), „T!Sz!Mh!” (ez a „te marha állat, te barom” megkurtult gyalázkodása), „Hleüm” (Leülni), „Mgyá” (Vigyázzállás), „Peh” (Pihenj), „Ló!” (Dehogy!), „Tyh” (lehet), stb. Ez az ő mondhatni külön nyelvük még érdekesebbé teszi a személyiségüket, bemutatja azt is, hogy nagyon ismerniük kellett a másikat ahhoz, hogy néhány morgásából, gesztikulálásából, mordulásából megérthessék, pontosan mit is akar az illető közölni.

Ez az ő különleges közlésmódjuk már a regény elején észlelhető, mint például a következő esetben: „Ez a halk „ide se figyelsz” most azt jelentette, hogy nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha egyszer járatja a pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg az.”. A katonák mindennapi trágár nyelvezetét, csupán ők érthették, egy külsős nem hallhatta a rejtett tartalmat, azt, amit a hanglejtés, a szavak rövidítése, és a pillantások jeleztek. Jelen esetben ez az „ide se figyelsz” indulatos szemrehányást fejezett ki, így a válasz hiába volt annyi, hogy „Ühüm. Tudom. Magdával.”, ez mégis azt jelentette, hogy: „Neked is, édes öregem, meg arra a kopasz fejedre, és megizélheted a micsodát…”.Az újonc növendékeket már az első nap betanították, miszerint nem használhatják a tessék, a köszönöm, a kérem szépen és a jelen szavakat. Helyettük csak a parancs, az alázatosan jelentem és az igenis kifejezéseket használhatták, s közben kötelezően vigyázzba vágták magukat. A Hozzám! Parancsra a tisztek, tiszthelyettesek elé kellett állniuk, sarkukat összecsapva, vigyázzállásban, s a Lelépni! vagy a Visszakozz! parancsra térhettek csak vissza a helyükre. A parancsszavakon és a beszédstíluson kívül az első dolog még amit meg kellett tanulniuk, az a hanglejtés volt. Tilos volt fennhangon tenni megjegyzést, vagy önálló véleményt nyilvánítani, még a legközömbösebb dolgokról sem. Ez annak volt köszönhető, hogy a növendékek közt is volt egy úgynevezett ranglétra, aminek a legtetején az úgymond ”hatalmasok” álltak. Ők voltak azok, akik egyszerűen nem tűrték el az egyes hanglejtéseket. Nem érdekelte őket, hogy mit vágnak a fejükhöz, a szavaknak ugyanis nem volt jelentőségük, minden második szavuk valamilyen trágárkodás volt, de nem volt már ereje, viszont, ha bármit is rossz hanglejtéssel mondtak, azonnal megkapták érte a magukét.

Ottlik Géza kendőzetlen őszinteséggel mutatja be azt az elnyomást, ami mind a tisztek, mind a ”hatalmasok” felől érte a növendékeket. Talán teljesen logikus gondolkodásra vallana, ha azt gondolnánk, a fájdalmasabb elnyomás és gyötrés a tisztek felől érkezett, de az események, amelyek a regényben megtörténtek, rácáfolnak erre a feltevésre. Ugyanis a növendékekben lévő állandó rettegés, szorongás nem a tisztek miatti engedelmesség miatt volt, hanem az idősebb növendékektől való, velőig hatoló félelem miatt. A ”hatalmasok” feje Merényi volt, s ezt az író is teljesen egyértelműen az olvasó tudtára adja: „Merényié volt a legnagyobb hatalom, amelynek mindenki alá volt vetve, ámbár egymás között is határozott lépcsőfokok választották el kinek-kinek a hatalmi helyzetét…”. A növendékek mind tudták, hogy Merényiék csapatának egyszerűen nem lehet nemet mondani, mindenki az ő kénye-kedvének van kitéve. Ha Merényiék szórakozni akartak valakin, annak hagyni kellett, megalázkodni, meghúzódni, s várni, míg megunják. Ezt eleinte az újoncok nem tudták, s lett is belőle konfliktus bőven. De minden idősebb tisztában volt ezzel a megmásíthatatlan ténnyel. Ha valaki ellenszegült Merényinek, akkor ő mindenki szeme láttára torolta meg, ami nem csak annak a bizonyos személynek szólt, hanem az egész osztálynak is, ugyanis meg kellett mutatnia, hogy a fő hatalom az ő kezében van, mindenki hozzá igazodik, az ő szeszélyeinek van kitéve. Merényi nem csak azt mutatta meg, hogy az újoncok felett uralkodik, hanem bárki máson is, hogy bármikor, bárki elveszítheti a ”státuszát”, s lekerülhet a legalsó szintre. Mindenki, aki nem az átlagsorba tartozik, azt az ő úgymond jószívűségének köszönheti. Viszont, nemcsak a növendékekre volt befolyással, hanem magukra a tisztekre is.

A tiszthelyettesek dolga az volt, hogy rendet tartsanak a növendékek között, hogy megneveljék őket, katonákat faragjanak belőlük, s mégis, Schulze tiszthelyettes durvasága szembetűnő, és látható, érzékelhető a hajlása a növendékek közti ”hatalmasok” felé. Személyisége és viselkedése becsapós volt, ugyanis néha egyszerűen átkapcsolt, kedvesen beszélt, szinte nyájasan, s így a gyanútlan újonc megvallotta panaszait, amikre a tiszthelyettes egyáltalán nem volt kíváncsi, csak büntetni, fegyelmezni akarta bármilyen eszközzel. Így esett meg, hogy miután Orbán bepanaszolta Burgert, Schulze ugyan mindkettejüknek büntetést adott, később viszont alattomosan Burger úgymond segítségét kérte – „Ne sajnálja” –, mikor visszaküldte súrolni Orbánt. Bár az olyan növendékek esetében, akik pontosan tudták, hogyan kell viselkedni, lenyelni a dolgokat, semmiképp sem árulkodni, bátornak lenni, nyugalmat, érdektelenséget színlelni, azokat csupán lágyan tarkón legyintette, jelezvén, hogy ugyan büntetést nem érdemelnek, de ne bízzák el magukat, rajtuk tartja a szemét, s rendre tanítja őket.

Mivel a történet 1923-ban kezdődik, így a tisztek német szavakat és kifejezéseket használtak, valamint a magyar szóhasználatuk is érdekes volt. Mint például: Abtreten, Zögling, sakrament, pernahajder, flótás, nebuló, indolens kreten, stb. A növendékeknek meg kellett érteniük, hogy a katonaiskolában embert faragnak belőlük, „Egy mindenkiért, mindenki egyért. Pofa be. Nincs extrawurst.”. Míg Bognár tiszthelyettes néha elvesztette a fejét, dühbe gurult, s ezt a növendékeken vezette le, addig Schulze felette állt a személyes érzelmeinek, hiába volt korrupt – ugyanis Merényiék a kegyencei, a segédei és helyettesei voltak –, mégis fegyelemre tanította az ifjú katonákat. Mindettől függetlenül, a növendékek mégis követték és hízelegtek neki, nem számításból – ugyanis mindenki tudta, hogy Schulze megvesztegethetetlen –, hanem színtiszta tiszteletből. Ugyanis így illett, a hatalmáért tisztelegtek neki.

Schulze Medvével való kapcsolata az, ami rendkívül szembetűnő, ugyanis, a tiszthelyettes dolga, hogy úgymond betörje az újoncokat, s azért is ”kínozta” Medvét, mert ő nem volt hajlandó megtörni, daccal állt hozzá az igazságtalansághoz, s így mindig ő kapta a büntetéseket. Ezekből az esetekből az jönne le, hogy a tiszthelyettes egyfajta gyűlöletet, megvetést érezhetett Medve iránt, de erre a feltevésre később rácáfol az eset, mikor Schulze nemcsak, hogy hisz Medvének (miszerint nem ő törte be az ablakot), de még a kármegtérítést is magára vállalta. S ez arra enged következtetni, hogy egyfajta tiszteletet érzett Medve akaratereje, stabilsága, erkölcsi magatartása iránt.

Mindemellett, a szülők pontosan tudták a szívük mélyén, hogy a katonává válás igenis durva beszoktatás móddal jár, nincsenek kedveskedő becézgetések, kényeztetések, mégis a tisztek próbálták a szülők előtt azt a látszatot kelteni, hogy jól bánnak a növendékekkel, atyáskodnak felettük, pátyolgatják őket. Viszont nem törődvén a szülők jelenlétével, az idősebb növendékekkel nem játszották meg magukat: „Szöget ütött a fejembe az őrnagy kétféle arckifejezése. Itt nem volt semmi „fiacskám” és semmi atyai mosolygás. A régi növendékekkel halk, nyugodt, szinte megkönnyebbült nyerseséggel beszélt a tiszt…”.

Az újonc növendékeknek nehéz dolguk volt a két felől rájuk irányuló elnyomás miatt, amit az időérzékük elveszítése sem könnyített meg. Nemhogy a napokat nem tudták, azt sem, hogy mennyi ideje vannak ott, mikor is esett az eső, hány nap van a szünetig. Az egyetlen dolog, amit tehettek: vártak. Várták a változást, hogy valaminek történnie kell, szükségük volt arra, hogy valami felbontsa életük monotonságát. Később, visszagondolván gyorsnak tűntek azok az évek, de pontosan emlékezett az író, milyen nyomorúságosan lassan telt az idő, milyen nehéz, szinte lehetetlen volt lépést tartani az idővel, behatárolni, hogy mennyi idő telt is el, s mennyinek kell még. Az egyetlen változást a Bognár- és Schulze-napok váltakozása hozta meg. „Már akkor kezdtek elmosódni a napok közti különbségek, amikor negyedszer-ötödször vonultunk le ugyanígy a délutáni parancsfelolvasáshoz. Elrakodni. A folyosón sorakozó. Jobbra át!”. Szinte úgymond robotmódba kapcsoltak, ugyanazok a parancsok, ugyanaz a napirend, ugyanazok az arcok minden áldott nap.

Az író a regényben egyértelművé tette: a növendékek vagy megtörnek, vagy megszöknek. Nem volt köztes állapot, ha valaki meg is próbált ellenállni, tartani magát, a saját útját követni, az csúnyán megjárta. Ha valaki ügyetlen, lassú, vagy engedetlen volt, a tisztek az egész szakaszt megbüntették. Ennek az volt a fő célja, hogy megtörjék a gyenge láncszemeket, ugyanis tökéletesen tudták, hogy a többi növendék meg fogja torolni, hogy ők is büntetést kaptak az első szerencsétlen miatt. Volt, hogy csak megfenyegették, megpofozgatták, szekálták, megrugdosták, gyötörték, s volt, hogy meg is pokrócozták az illetőt. Így a tisztek tudták, a munka java részét elvégzik a növendékek, nem kell nekik betörni a nehezen irányítható személyeket, a többiek előszeretettel megteszik helyettük.

Bár maga a betörés, a katonai kiképzés fájdalmas, sőt néha gyötrelmes is volt a növendékek számára, a lényeget is sikerült megérteniük, miszerint, ők egy csapat, egymás társai, össze kell fogniuk harc esetén, egymás segítségére lenni. Szabó Gerzson és Halász Petár volt az a két személy, akik ezt a bajtársiasságot jelképezték. Mindketten a felsőbb szinthez tartoztak, mégis segítségükre voltak az olyan növendékeknek, akik rászolgáltak. Ilyenkor a saját helyüket, saját bőrüket kockáztatták, de ők maguk is összefogtak, így míg Gerzson kivédte azt, aki rászorult – s ez legtöbbször Medve volt –, addig Petár elterelte róla a figyelmet bolondozással, ugrálással, egy-két nyaklevessel, s így jóindulatúan elsimították az ügyet. Tudták, hogy ha Merényi csapata ezt észrevenné, az ostor rajtuk csattanna, ugyanis az, hogy ők is a ”hatalmasok” közé tartoztak, nem jelentette azt, hogy mentesítve vannak az úgymond feladataik alól, ami rendszerint a fiatalabb növendékek gyötrése volt.

Talán, mert Ottlik tudta, hogy régi növendéktársai hogyan reagálnának majd a könyvre, talán csak nem akarta, hogy az egész könyv szorongással teli, nyomorúságos hangulatú legyen, de a történet végére ”igazságot szolgáltatott”. Az elnyomók eltűntek, győzött az igazság, a bennük megtelepedett keserűség, félelem feloldódhatott, s mivel már megedződtek, mind fizikailag, mind szellemileg, így az elkövetkezendő években már nem volt kínszenvedés számukra a katonaiskola. Sőt, a helyzetük nemcsak, hogy javult, de már-már vezetői szerepbe is kerültek. Ez talán annak köszönhető, hogy a katonaságban muszáj meglennie a hierarchiának, muszáj, hogy bizonyos szintek válasszák el a katonákat egymástól, s ennek a növendékek közt is jelen kellett lennie. Szükségük volt arra, hogy parancsot teljesítsenek, ugyanis ezt nevelték beléjük tizenegy éves koruk óta. Így miután Merényi csillaga leáldozott, Medvéék voltak azok, aki felé engedelmességet kezdtek mutatni, ugyanis ők voltak azok, akik szembe mertek szállni Merényivel, s akkor ugyan jól megverték őket az esztelenségükért, mindenki jól emlékezett bátorságukra, hogy kiálltak magukért és egymásért. Tudták, hogy egy olyan elnyomóval, mint Merényi, csak egy olyan veheti fel a verseny, aki ugyanolyan vezéregyéniség, mint ő volt.

A növendékekben két féle félelem keveredett. Az egyik, hogy túlságosan ragaszkodnak a régi önmagukhoz, túlságosan keményfejűek, s nem lesznek képesek megadni magukat, megtörni a tisztek kezei alatt. A másik viszont, hogy túl könnyen törnek be, s elveszítik önmagukat, egy üres, szófogadó, parancskövető robotokká válnak, s belül semmi nem marad az igazi valójukból. Mindkét véglet veszélyes és romboló, muszáj volt tehát megtalálniuk a középutat, hogyan tudnak engedelmes katonák lenni, s mégis megőrizni önmagukat a lelkük mélyén. A civil és a katonaéletük teljesen összekeveredik, de nem egyformán. Egy-két kisebb dolgot megőrizhettek a civil életükből, s még jelen lehetett a katonalétük során, viszont ezek nem voltak létfontosságú dolgok. Míg viszont fordítva, a katonai szokások, a feszesség, a keménység, a távolságtartás beleivódott a későbbi életükbe, még akkor is, ha leszereltek.

Véleményem szerint ez olyan, mint egy érem két oldala. Durva dolog egy tizenegy éves gyereket katonák keze közé adni, hagyni, hogy megtörjék, bántalmazzák – mind fizikailag, mind lelkileg –, de mégis, ezek, az úgymond módszerek a javára válnak később. Ezek lesznek azok, amik a későbbi személyiségüket meghatározzák, ugyanis a sebek erősebbé teszik az embert. Kitartóbbá válik, erősebb személlyé, nem ijed meg a kihívásoktól, határozottabb lesz, egy olyan személy, akire mások támaszkodhatnak. Talán valóban gyötrelmekkel teli az út, amit ehhez meg kell tenniük, de később igenis a javukra válhat. Azt szerettem volna bemutatni, hogy mindamellett, hogy a katonaiskola a durvaságokról szól, s mindenkinek ez az első gondolata, a szenvedés, a megtörés, mégis vannak pozitívumai. Ott találhat az ember valódi, igazi barátra, rokonlélekre, s ezt maga Ottlik is bizonyítja, ugyanis a növendéktársaival való barátsága halálukig megmaradt. Fegyelmet tanulhat, ami a személyiségét csak pozitív irányba fordíthatja, nem lesz egy elkényeztetett, puhány személy, hanem egy felelősségteljes, erős ember. Bébé az a karakter, aki bebizonyítja, hogy egy katonáknak nem kell durvának lenni, lehet ugyan határozott, de attól még kedves maradhat, jószívű, szeretnivaló, barátságos. Úgy vélem a katonák megbecsülést és tiszteletet érdemelnek mindenki részéről, azért, amiket eddig megtettek, s azért is, amiket a jövőben meg fognak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s