„Érzékcsalódás” /Mester Betti/

      Illúzió.Mégis mi jut az ember eszébe e szó hallatán? Képzelgések, álmok, vágyak, szellemi délibábok? Vajon számít ez egyáltalán? Hisz mindenki máshogyan látja és éli meg a világot, az életet. Petrik Pál a körülötte lévő színekben látta a világot, a színek bizonyultak segítőtársának érzékei, meglátásai megfestésében, megtestesítésében. A színek hangulatot, érzelmet, az élet egy új árnyalatát mutatták meg neki. Vajon mi erre nem lennénk képesek? Mi mit látunk, ha szétnézünk? Mi mégis mit tekintünk illúziónak? Vajon maga az élet az illúzió, vagy az a jövő, az az álom, amit elképzelünk magunknak? Hiszen álmai mindenkinek vannak. Valahonnan indult az élet, és valamerre halad, de az egyén dönti el, hogy merre is. Az álmokat pedig meg kell valósítani, mert a megvalósítás vágya nélkül az álomnak nincs is értelme. Vajon ezt jelenti az „illúzió”? Azok az álmok, melyekről az álmodó is tudja, hogy távol áll a lehetségestől, elérhetetlenek? Azok az álmok, melyeket eleve kétségekkel alkot meg az ember? Azok, melyekről már a meghatározásuk előtt is tudja, hogy a csillagos ég is könnyebben elérhető? Vajon megéri ezekkel az illúziókkal „etetnünk magunkat”? Vajon ez a hasznunkat szolgálja? Hisz kevesen vannak oly szerencsések, akik el is érik a kitűzött célt, álmaikat megvalósíthatták, a fejükben látott és dédelgetett illúziók végremegtestesültek, valóssá váltak, megfoghatókká lettek. De mind ismerjük a széttört álmok érzését, mely talán akkor fáj a legjobban, mikor az ember még bízik, még hiszi, hogy van rá esélye. Ez lehet egyfajta önvédelem is. Ne merjünk reménnyel telve állni a dolgok elé? Ne adjunk neki sok reményt, hisz tudjuk, mily csekély az esély? Vajon ez nem vesz el belőlünk épp annyit, mint az, ha az álom dugába dől? Nem éri meg a kis remény, a lelkünket melengető, éltető érzés a félelem miatt, hogy rövidéletű lesz? Hisz hinni kell. Mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen. Hit nélkül az élet üres, a lélek elsorvad, megkopik, s az üresség napról napra növekszik. Sokan mondják, hogy a képzelgések, az álomszövögetések a gyerekeknek valók, hisz valaminek hajtania kell őket. De az ember miért ne tarthatná meg magában azt az álmodó, akaratos, céltudatos gyermeket? A felnőttkor nem a gyermeklét végét jelenti, hiszen a művészek is a saját módjukon kommunikálnak a külvilággal – pont úgy, ahogyan a gyermekek is teszik. Az illúzió kergetése igenis szükséges a mai emberek számára. Sokan azt sem tudják ez mit jelent. Mit jelent elveszni egy más világban, ahol a személy csak önmagát adja, nincsenek előítéletek, nincsenek megfelelési kényszerek, nem kell egy mások által meghatározott maszk mögé szorítania magát. Az illúziót, a „fikciót” sok minden megteremtheti. Egyesek festenek, mások táncolnak, van, aki zenét szerez, s van, aki olvas. Mindben előjön az ember legmélyén megbúvó lény, a meghamisítatlan, utánozhatatlan egyéniség, melytől nem lehet megfosztatni. Miért ne veszítsük el magunkat egy ilyen esemény folyamán? Miért ne vessük le magunkról a világ áltan ránk raggatott bélyegeket, láncokat? Miért ne veszítsük el magunkat, hogy aztán újra a valódi magunkra találjunk, csak azért, mert ez csak egy illúzió? Miért kéne, hogy csak ennyi legyen? Miért ne merjük megmutatni? Igen, összetörethetünk, megsemmisülhetünk, megfosztathatunk tőlük, de inkább veszítsünk el valamit, ami egy darabig a miénk volt, minthogy soha ne merjük meglátni, megfigyelni, megérezni azt az „illúziót” mely a lelkünk legmélyén él. Tegyük valódivá!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s